Evangélikus algimnázium, Besztercebánya, 1881
A nehézkedés mivolta. Nem ismerünk általánosabb erőt, mely inkább karolná át az egész természetet, mint a nehézkedés. Alig van jelenség a természetben, melyre a nebézkedés közvetve vagy közvetlenül befolyással ne volna. Valóban nem tudja az ember, mit csodáljon inkább: azt-e, hogy egy és ugyanazon erőnek oly végtelen különféle hatásai vannak, vagy azt a léngészt-e, mely ezen különféleségben a közöst, a nehézkedést felfedezte? Csak ezen szempontból tekintve a nagy Newton szellemére, látjuk annak óriási nagyságát. A nehézkedés különféle hatásaira való rámutatási kezdjük azzal, miképen tart az fogva bennünket, „szabad akarattal“ biró lényeket. Kevés az az ember, a ki ezen hatásról tudomással bír, de egy sincs, a ki azt erezné. Nem csoda: alatta születünk, alatta élünk és alatta meghalunk: olyanok vagyunk, mint a ki születésétől fogva vak, mert, ez nem érzi a világosságnak hiányát, s a vakság nem teher reá nézve. Hogy némi képzetet nyerjünk arról, miképen nyilatkozik a nehézkedés hatása rajtunk, embereken, menjünk a tó partjára. Ha hosszabb ideig tekintünk a víz csendes tükrére, akkor megmérhetlen mélység tárul fel előttünk, melyben a parti fák koronáikkal lefelé fordítva, sőt magunk is fejünkkel lefelé állva a nagy világűr felé függünk; az ég kék boltozatja ép oly mélyen van alattunk, mint a milyen magasságban fejünk felett látjuk; itt-ott felhőcskét látunk a mélységben átvonulni. Egy szóval: a mit közönséges körülmények közt magunk felett látunk, azt a víz tükrében megfordítva, magunk alatt szemléljük. Ha ezen szemlélésünk tovább tart, s abba lehetőleg elmélyedve, megfeledkezünk arról, hogy mind az, a mi így> alattunk elterülni látszik, tulajdonképen felettünk van: bizonyos rendkívüli, kellemetlen érzés fog el bennünket, mely akkor szokott beállani, midőn valami magas szikla széléről rettendő mélységbe tekintünk alá! Csak egy lépés — és menthetlenűl elvesztünk! Csak az nyugtat meg, hogy alattunk szilárd talaj áll, mely nem engedi, hogy a tátongó ür elnyeljen. Hát ha ezen erős alap egyszerre eltűnnék lábunk alól és mi — nem esnénk le — hanem csak a nagy űr felett, még pedig fejjel lefelé függve maradnánk: mily borzadály, tán halálos ijedelem fogna el bennünket! És ime! mi valóban így függünk fejjel a végtelen világűr felé, valamint azok a fák is koronáikkal azon irányban mutatnak! És hol a borzadály? — Sehol; azt, szerencsénkre, nem ösmerjük; és ezt a nehézkedésnek köszönjük: ez tart bennünket fogva varázserejével s nem engedi, hogy a végtelen ür elnyeljen. 1*
