Evangélikus algimnázium, Besztercebánya, 1881
4 Még könnyebben elképzeljük, miként függünk fejünkkel a világűr felé, ha elgondolkodunk, azt képzelvén magunknak, hogy a föld felettünk, a világűr pedig alattunk vau. Vagy pedig tudván azt, hogy földünk gömbölyű és pályáját a világűrben futja végig, gondoljunk ellenlábasainkra: ha mi egyenest, felfelé állnánk is, azok bizonyosan, a föld ellenkező oldalán lévén, lefelé for- dulvák. De ezek azért korántsem érzik magokat e tekintetben rosszabbul mint mi; sőt ők ugyanazt mondják rólunk, a mit mi róluk, hogy t. i. mi függünk fejjel a világűr felé. Ki az tehát, a ki a nehézkedés ezen csodálatos hatását magán érezné? Az állapot folytonossága és az ellenkezőnek hiánya okozza, hogy közvetlenül senkisem tapasztalja magán úgy, mint pl. a nap melegének hatását, melynek kezdetét, nagyobbodását és fogyását, sőt hiányát is érezzük. Nem ilyen nehezen képzelhető el a nehézkedés hatása a természet többi testeire, mert rajtunk kivűl vannak, azokat vizsgálódásaink tárgyává tehetjük és teszszük. Ámde ezzel korántsem akarom állítani, hogy az egyszersmind könnyen felfogható, megmagyarázható. Ez az eset nem forog fenn, mert a természeti testek vagy közelünkben vannak vagy pedig nagy távolság választja el tőlünk. Első tekintetben azért nem tűnik fel a- nehézkedés hatása, mert annak folytonossága, vagy gyakorisága mindennapiakká teszi a közelünkben lefolyó s talán minden nap, minden órában vagy épen percben ismétlődő tüneményeket, mint pl. a kő esését a föld felé, a súlyt stb. Másik tekintetben épen a távolság az, mely a nehézkedés hatásának észrevehetését és még inkább annak magyarázatát csaknem lehetetlenné teszi. De akár távolban, akár közelben látjuk a nehézkedés hatását, az mindig egy és ugyanaz, egységesés általános; s ennek dacára a legkülönfélébb alakban jelentkezik szemléletünk előtt. Nézzük bár a parányi porszemet, bár a képzelhetlen távolban ponttá elenyésző óriási napokat, melyekről sok tíz, vagy épen száz esztendeig hozzánk vándorló fénysugár hoz hírt, mely különben egy másodperc alatt csaknem oly távolságot fut be, mint a milyenben van földünktől a hold; szemléljük bár az alázuhanó vízesést, akár az áldást hozó esőcseppet; figyeljük meg bár a tűzhányó hegy torkából kiomló s útjában mindent romboló lávát, bár az óriási okeanok nagyszerű áramlatait; vigyázzuk meg bár az inga csendes mozgását, bár. a szél által leszakított s ide-oda hányt falével esését, vagy hirtelen fel- s eltűnő lebkő szabálytalan futását vagy a napunk körűi szabályszerűleg keringő bolygók pályafutását stb. stb. — ki tudná mind elő számlálni!? — nézzünk bárhova, közel vagy távol: mindennütt ott van a nehézkedés, mely észrevétlenül lappang a tünemény megett. Oly különböző tüneményeket hoz létre, vagy legalább azok clőtűnésén közreműködik, melyekben csakis a mozgás tűnik elő közös ismérv gyanánt. Épen ezen különíéleség mutatja, hogy nem egyszerű dolog abban az egységest, a közöst felfedezni; hát még annak határozott, változatlan törvényeit megmagyarázni és bebizonyítani. Valóban Newtonnak (1(143—1727) kellett jönnie, hogy erre az emberiséget, rátanítsa. Egy évezred folyt le a mívelődés történetében, mig megszülettek az emberiség azon tanítói, kik azt
