Evangélikus 5 osztályú gimnázium, Besztercebánya, 1880

15

vonult természeténél fogva, bizalmasabb érintkezésbe jutni évekig is tartózkodott a nélkül, hogy még a legtávolabbról is mutatta volna akár csak árnyékát az ellenséges érzületnek. Egyáltaljában ott, a hol a nyilvános életben rokonszenvező lélekre nem akadt, ott magával és boldog házi életével is teljesen meg tudott elégedni.

Heinlein kollegiális lelkületének egyik ritka bizonyságául szolgálhat azon körülmény is, hogy e sorok írója, legbensőbb barátai egyikének kivételével, teljes életében senkivel sem folytatott oly zavartalan egyetértésit viszonyt, mint épen Heinleinnal.

Ritka esetként említendő fel továbbá azon körülmény is, hogy ő neki, mint a kinek Polevkovics János még 1842-ben legelső gynmasialis tanára és majd 24 évig kollegája volt, 1880. évi április 25-én azon különös szerencse jutott részül, hogy a nevezettet, az e napon 50 éves tanárkodásának jubileumát hálás egyházával együtt ünneplőt, a maga és többi kollegáinak nevében üdvözölhető, még pedig egy valóban evang. tanárhoz méltó fenkölt irányú és kenetes szavú beszédben, melynek minden szava Heinlein tiszteletre méltó jellemét rokonszenvesen tünteti fel.

Habár Heinlein — a mint fenntebbiekből is kitűnik — határozottan komoly jellemű volt, ’s ezért leginkább kollegái társaságát kereste, mégis, ha hozzá való, vele rokonszenvező és rokonérzelmű emberek vig társaságába jutott, vig is tudott lenni, soha sem lépvén át azonban az illem és erkölcsiség határait. Ez leginkább akkor szokott történni, ha a társasággal kedves dalainak valamelyikét énekelhető el.

Alkalmasint ezen természeti komolyságára vihető vissza az is, hogy Heinlein, ki már Halleben egy időben vért kezdett hányni, kinek mindkét szülője és egyéb rokonai is fiatal korban haltak el, sőt kinek saját édes anyja vérhányás következtében múlt ki, maga magának sem jósolt hosszú életet és igen gyakran foglalkozott azon gondolattal, hogy tüdőbajban szenved és hogy közel van halála. — Jellemző e tekintetben, hogy Heinlein már fiatal korában, már tanárkodása első éveiben, Grossmann L. kollegájával és volt tanárával folytatott intim társalgások közben a legvigabb hangulatból igen gyakran melancholiába csapott át, hogy pl. a „Legény, ne szorítsd kezemet“ című dalocska után azonnal intonálta a tót énekes könyvnek 809 sz. a halálról szóló énekét.

Ezen gondolat, úgy látszik, már Halléban foglalkodtatta őt, habár azt már akkor is az Isten szent akarata iránti feltétlen alázattal ápolta szivében. Legalább az tűnik ki már említett ballei naplójának 185G. évi febr. 8-ról kelt jegyzetéből, a hol ezt mondja: „Gyámom azon szomorú hirt közli velem, hogy Kupcsik, családunk anyai ágának utolsó sarjadéka 185G, jan. 6-án az Űrban elszenderült. Béke hamvaira!'Édes Istenem! Mi lesz mi velünk? Iszonyú fergeteg vonul el családunk fölött; az atyák közül egy sincs többé, és a fiúk elfognak esni!“ És ugyanazon évi febr. 24-én a következő szavakat irta be: „Ügy látszik, hogy megint vért köptem, mi oly iszonyú köhögéssel járt, minőm még nem volt. E rövid életért is hálát adok neked,