Evangélikus 5 osztályú gimnázium, Besztercebánya, 1880
16 kegyelmes Istenem! Tudom, hogy már kialudni készül éltem világa -— á mint az Isten rendelte, ne az én akaratom, hanem az övé legyen meg!“ És a rövid földi életről táplált ezen sejtelme teljesült is, a mennyiben 1880. évi december hó 29-én nem egészen 49 éves, tehát elég fiatal korában, meghalt. Nem ugyan tüdöbajban, a mint ő azt mindig hitte, mivel boncolásakor tüdeje egészen egészségesnek bizonyult be, hanem bélrák következtében, mely az ő rendkívül tevékeny és áldásos életének véget vetett. Utolsó szavai voltak: „Nazaréti szent Jézusom, vezess engem mennyei kapuidon át a te országodba!“ Halála előtt — 1880. évi december hó 18-án— a midőn már érezte, hogy elkellend búcsúznia a világtól és hőn szeretett kedveseitől, távirati utón magához hivatta legkedvesebb barátját. Baltik Frigyest, szt. miklósi lelkészt és liptói főesperest, kivel már fiatal korában és még inkább együttes tanári működésűk idejében lelke és szive szorosan egybeforrt, s kivel a jobb hazába vezető út küszöbén baráti és testvéri kezet szorítani hőn kívánkozott. Ezen megható, felejthetlen búcsúlátogatásról maga Baltik a közetkezőket mondja; „Jelenlétemben készült el mint keresztyén a küzdelemre azon utolsó ellenséggel, melynek neve: halál. Elolvastatta magának általam az Isten igéjéből János ev. XVII. és II. kor. IV. fejezetét (kedvencrészeit), melynek 17. versénél: —, mert a mi nyomorúságunknak egy szempillantásig való könnyűsége, a dicsőségnek felette igen-igen örökkévaló állandóságát szerzi nekünk’ —- fájdalmai dacára örömteljesen felkiáltott: Ez az én versem az én fejezetemben!’ — Ezen alkalommal kifejezte azon végkívánatát is, hogy őt Baltik temesse el; a mi azonban nem történhetett meg, mert temetése épen újév napjára esett, a midőn nem hagyhatja el lelkész az ő egyházát. Eltemette tehát Mockovcsák János Tiv., helybeli lelkész és főesperes, a ki neki az Űr szt. vacsoráját is nyújtotta karácson második ünnepén. Mily általános tiszteletben, szeretedben és bizalomban részesült Heinlein szülővárosa lakosainak részéről, az fényesen bizonyult be temetésén. Koporsója el volt árasztva koszorúkkal; nem is vitetett — a mint az itt szokás — kocsin, hanem a gyászháztól kezdve egészen a sírig a különféle testületek tagjai által felváltva. Ritkán látott Besztercebánya oly nagy és egyúttal az őszinte fájdalom és részvét miatt oly megható temetést, mint Heinleinét, kit, mint tisztelve szeretett, fájdalom korán elhúnyt fiát majdnem az egész város kísérte a kényeknek, mert a síroknak szentelt helyére! Családi életéről ezen nemes és hálás emlékezetre méltó férfiúnak elég lesz annyit említeni, hogy Heinlein példás félj és atya volt, hogy házában az Isten félelme lakozott, melyben gyermekeit is a legnagyobb bnzgósággal nevelte, és hogy családja ellátásáról majdnem túlaggályosan gondoskodott. Utána visszamaradt özvegye és három gyermeke, egy leány és két fiú. A mi végül testalkatát illeti, közép, inkább alacsony, mint magas termetű volt. Fiatal korában nem ok nélkül a szép külsejű férfiakhoz számíttatott. Nagy fénylő szeme, magas nyílt homloka, egészen szabályos arcvonásai, sűrű göndör haja, sajátságosán vonzóvá tették személyiségét és az ő sűrű nagy szakáin, valamint az ő komoly, férfias tekintete tiszteletet gerjesztett
