Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)
1954-03-20 / 1824. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1954. március 20. HUSZADIK SZÁZAD — FÉL ÉVSZÁZAD ESEMÉNYEINEK MÉRLEGELÉSE — Irta: GERÉB JÓZSEF xn. “HE KEPT US OUT . . Az 1916-os elnökválasztásnál Woodrow Wilson korteslegényei azt hangozatták, hogy “He kept us out of War”, azért érdemli meg, hogy újra megválasszuk. Ugylátszik az amerikai nép hitelt adott ennek a kortes fogásnak, mert Wilsont újból megválasztotta, de az is igaz, hogy a ! megválasztása után pár hónapra már az Egyesült Államok is a | hadakozók közé állt. Ezt ugyan előre lehetett látni, csak éppen azt nem tudtuk, hogy melyik oldalra fogunk állni, mert a semlegességet mindkét fél megszegte és maga Wilson is mondotta, hogy ez a háború csak az európai hatalmak kereskedelmi versenyének az eredménye. Itt a legszemérmetlenebbül csapták a propagandát mindkét oldal részéről. Egyszerre aztán beleszóltak a bankárok is, akik a Morgan bankház vezetése alatt igen nagy öszegeket kölcsönöztek Angliának, azért hamarosan FELVILÁGOSÍTOTTAK BENNÜNKET, hogy az amerikai népnek az angol-francia-orosz szövetségben van a helye. És úgyis lett. Dacára a “He kept us out of the War” 'jelszónak, 1917 április 4-én az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak, december 7-én pedig az Osztrák-Magyar Monarchiának is. Mint már mondottam, a hadszíntér eseményeivel nem foglalkozom, azok úgyis elég ismeretesek, külömben is akármelyik almanakban megtalálhatók. De azért az első világháború amerikai részéhez van néhány megjegyzésem. Hogy a háborúba be fogunk avatkozni, az már 1916 december havában nyilvánvaló lett. A római pápa ugyanis akkor békeajánlatot tett és Wüsont is szerette volna megnyerni, de Wilson kereken visszautasította. Most azt fogom elmondani, hogy ez a pápai béke puhatolódzás milyen nagy vészt hozott az én szegény fejemre. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam. AMERIKAI SZOCIALISTÁK Abban az időben én az amerikai magyar szocialisták lapjának, az Előrének a szerkesztőségében dolgoztam, Szabados Zádor szerkesztősége alatt. Amikor Wilson a pápa ajánlatát visszautasította, igen mérges cikket írtam, amiben ezt kérdeztem: “Talán nem folyt még elég vér a csatatereken?” Szabados ezt a cikket vezércikknek adta le. Ez a cikk teljesen összhangban állt az Amerikai Szocialista \ Párt akkori felfogásával. Úgy a Szocialista Párt, mint az IWW szervezetek is azt hirdették, hogy ahhoz a háborúhoz a munkásosztálynak semmi köze sincs. A Szocialista Párt St. Louisban tartott konvencióján is egészen ilyen hangú határozatot hozott. Ezt az álláspontot képviselték Hillquit, Debs és még jónéhányan. Azonban számos más pártvezér, mint például Charles E. Russel, aki többször volt a párt elnökjelöltje is, Robert Hunter, John Spargo, Upton Sinclair és mások is, kiléptek a pártból. A háborús deklaráció után azonnal megindult a propaganda a HARCI SZELLEM FEL- 1 KELTÉSÉRE. Az nem ment I olyan könnyen, mint mostaná- I ban, nem volt rádió, sem televi- 1 zió és AZT A NAGY GYŰLÖLETET, AMI A HÁBORÚHOZ SZÜKSÉGES A SEMMIBŐL KELLETT FELÉPÍTENI. Akkor itt nem haragudtak a németekre, sem más nemzetekre, de a George Creel vezetése alatt felállított “Public Information Burau” sem értette úgy a gyülölethintést, mint például ma a McCarthy bizottsága. ÜLDÖZIK AZ IDEGEN SAJTÓT A kormány persze mindjárt meghozta az “Espionage Act”, később pedig (1918 május 6-án) a “Sedition Act” cimü törvényeket, amelyek alapján üldözni kezdték úgy az IWW, mint a Szocialista Párt tagjait, valamint, azon pacifistákat, akik ellenezték a háborút. (Az IWW üldöztetéséről majd később szólok). A szocialisták közül Eugene V. Debs, Victor L. Berger és Adolph Germer kerültek börtönbe háboruellenes beszédekért. Az üldöztetésből természetesen kijutott az IWW és a szocialista sajtónak is. Az IWW magyar lapját ért üldözésről bővebb ismertetést adtunk az 1953-as naptárunkban, itt tehát csak az Előre ellen intézett támadásról akarok beszámolni. Miután a sajtószabadságot az alkotmány biztosítja, a kormány nem alkalmazott cenzúrát, hanem inkább megkísérelte a háborút ellenző lapok megölését, úgy, hogy megvonta tőlük a kedvezményes postai szállítás' jogát. Abban az időben egy texasi milliomos, Albert S. Burleson volt a Postmaster General s noha ez egyike a legalantasabb rangú tárcáknak, Burleson olyan aggressziv volt, hogy uralta az egész minisztériumot. Egyszer csak levelet kaptunk a postahatóságtól, hogy jelenjünk meg Washingtonban a postahivatal ügyészénél és “mutassuk be az okokat, (Show cause), hogy miért ne vonják meg tőlünk a posta kedvezményt?” Nem azt Írták, hogy ezt, vagy azt követtük el, hanem minden bűn megnevezése nélkül MI MUTASSUK KI AZ OKÁT ANNAK, HOGY MIÉRT NE BÜNTESSENEK MEG? Először hallottuk ezt a különös amerikai törvénykezést s bizony nagyon meglepődtünk. (Azóta persze már igen sokszor hallottam). Mikor ez az idézés jött, akkor éppen az üzletvezető tisztséget töltöttem be a lapnál és az idézés nekem szólt. Elmentem tehát a német szocialista lap, a Volkzeitunk szerkesztőjéhez tanácskozásra. Ők még nem kapták meg az idézést. Kisült, hogy az Előre volt az első lap, amit büntetésre kiválasztottak. A Volktzeitung idős szerkesztője, Otto (az hiszem Ottó volt a keresztneve, bár erre nem emlékszem egész határozottan) Schlüetter, az igen kiváló, képzett s gerinces szocialista ezt mondotta: “Ha minket is megidéznek, akkor • azt mondom, hogy ti mutassátok ki, hogy mit vétettük, de igy a kérdésetekre nem válaszolunk.” SZÁZ DOLLÁR Lehet, hogy ez lett volna a leghelyesebb válasz. Engem azonban utasított a Lapbizottság, hogy William Kariin nevű ügyvédünkkel menjek el Washingtonba a jelzett kihallgatásra. Utazásunkat megelőző napon felhívott Kiss Emil bankár, hogy látogassam meg. Elmondotta, hogy nem szeretné, ha az Előrét betiltanák, mert Berkó D. Géza (a Népszava tulajdonosa) már úgyis black-mail alá veszi őket s ha nem lesz más napilap, akkor még a bőrünket is lenyúzza, úgy zsarolja őket a hirdetésekkel. Azért azt ajánlotta, hogy Washingtonban keressük fel a nagybátyját, Braun Márkust, akivel beszélt telefonon, hátha az tudna tenni valamit. Ez a Braun Márkus Teddy Roseveltnek volt valami fullajtárja és Washingtonban nagyon járatos ember volt. Elmondottam a dolgot Kariinnak, aki kapva-kapott a dolgon. Washingtonban már várt reánk Braun Márkus. Mindjárt megmondta, hogy neki most nincs semmi befolása a White Houseban, ahol a demokrata adminisztráció került be. De elvisz egy igen neves és befolyásos demokrata ügyvédhez, talán az tud segíteni valamit. Kariin megint csak azt ajánlotta, hogy jó lesz megfogadni a tanácsot. így jutottunk el valami “Cohen and Cohen” (nem emlékszem pontosan a névre) ügyvédi céghez. Hatalmas termetű emberrel beszéltünk, aki figyelmeztetett, hogy az ügy nagyon komoly és nem is tudja biztosan, hogy segithet-e, de megkísérli 200 dollárért, méghozzá úgy, hogy 100 dollárt most adjak neki, 100-t pedig akkor, ha látni fogjuk, hogy nem vonják meg a kedvezményt. Száz dollár abban az időben roppant nagy pénz volt, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Kariin azonban azt mondotta, hogy mit szólnának majd az elvtársak, ha ezen száz dollár miatt elvesztenénk a postai kedvezményt? Erre aztán, engedve a kényszerhelyzetnek, adtam az ügyvédnek egy száz dolláros csekket. A TÁRGYALÁS Másnap volt a kihallgatás. Nagyon szívélyesen fogadtak, kezetfogtak velünk és aztán kezdtük a tárgyalást. A washingtoni ügyvéd mindjárt azt kérdezte, hogy hát mi kifogás van az Előre ellen? Erre egy hivatalnok felolvasta a már említett vezércikkemet, nagyon kihangsúlyozva, hogy “Talán az európai harc-CHICAGO FIGYELEM! Az IWW chicagói csoportja TÁRSAS EBÉDET rendez vasárnap, március 21-én, 2422 No. Halsted Street helyiségében a második emeleten. Az ebéd ára $1.50 és pontosan 2 óra délután kezdődik. Az ebéd tiszta jövedelme az Industrial Workers terjesztésére lesz fordítva, amely alap a téli hónapok alatt nem csak elfogyott, hanem 100 dollár tartozása is van. Hűsítőkről gondoskodott a bizottság. Kérjük mindenki részvételét. A Rendező Bizottság. tereken még nem folyt elég vér?” Volt még más cikk is, de különösen ezzel foglalkoztak. Mr. Cohen úgy vélte, jó ötlete támadt, mert hozzám fordult: Tud-e ön erről a cikkről valamit? Persze nem tagadhattam le. Aztán meg azt akarta firtatni, hogy helyes-e a fordítás? Mondtam, hogy nagyjából Ítélve talán helyes, de a pontosság kedvéért a két szöveget össze kellene hasonlítani. Azután volt egy kevés érvelés. Tőlem is megkérdezték, hogy van-e valami mondani valóm. Én a “Sedition” törvényre gondolva azt mondottam, hogy egy olyan kis újság, mint az Előre, még ha akarna, akkor sem tudná az óceánon túli ellenséget segíteni. Én ugyanis komolyan vettem ezt a “segítést”, amit a törvény kijelöl. Ők azonban úgy vették, hogy már az is segítség, ha általánosságban véve ellenezzük a háborút, ha nem segítünk a harci szellem élesztésében, a gyűlölet hirdetésében. A vége persze az lett, hogy megvonták a laptól a másodosztályú kedvezményt. Persze más lapoktól is megvonták később, a német Volkzeitungtől is. Csak a zsidó Forwertz tartotta meg, miután valami egyezséget kötött a kormánnyal, no meg a Socialist Labor Party lapjai, amelyek a kormánykörökben mind a mai napig nagy tiszteletnek örvendtek. ODA A SZÁZ DOLLÁR A “second class” kedvezmény megvonása még nem jelentette a lap beszüntetését, hanem csak azt, hogy most már nem font számra küldtük a lapokat, hanem minden egyesre külön bélyeget kellett tenni. így aztán a kormány újabb zaklató intézkedést hozott. Elrendelték, hogy a háborúra vonatkozó cikkeket le kell fordítani angolra és minden nap be kell adni a postára. Még később azon az alapon, hogy a fordítást felül kell vizsgálni, napokon át visszatartották a lapot. És végre még később a New York állami antiszocialista bizottság, a Lusk Committee is beleavatkozott, egy vasárnapra viradó éjjel betörtek a nyomdába, összetörték a formákat, megrongálták az irodai gépeket és ha jól emlékszem, két napra megakadályozták a lap megjelenését is. Itt azonban már egy kicsit előre szaladtam a történettel, mert a száz dollárról van vala-
