Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)

1954-03-15 / 1823. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1954. március 13. Harc a Szabadságjogokért — GERÉB MUNKÁSTÁRS BESZÉDE A BÉRMUNKÁS LOS ANGELESI TÁRSAS VACSORÁJÁN — Igazán örömömre szolgál, hogy a Bérmunkás olvasótábo­rának ezt a csoportját újból együtt láthatom s lapunk nevében üdvözölhetem. Mert manapság már csak igen ritkán jövünk össze és még ezeknek a némelyike is valami szomorú aktussal kapcso­latos. Ma azonban, — mindannyiunk örömére, — csak azért jöt­tünk össze, hogy a régi JÓIDŐKRŐL elbeszélgessünk és elfo­gyasszuk az ily alkalmaknál *--------------------------—— több, még a számos munkásmoz­galmi frakciók között kifejlő­dött nagyon finom árnyalati kü­­lömbségek magyarázatát is el­hagyom, noha azok valaha az ily előadások igen kedvelt tárgykö­rének bizonyultak. Nem azért mellőzöm ezen kér­déseket, mintha azok már ma elvesztették volna fontosságu­kat, hanem inkább csak azért, mert ma olyan időket élünk, amikor mindezek úgy hatnak, mintha azon tanakodnánk, hogy milyen színűre fessük házunk falait akkor, amidőn kívülről szinte ellenállhatatlan erővel tör felénk az egész épületet elsöp­réssel fenyegető vizár. Ilyen piszkos, hömpölygő viz­ár fenyegeti ma a munkásmoz­galom minden ágát. Ez az ame­rikai szélsőséges reakció piszkos árja, amely nemcsak a munkás­­mozgalmat, de minden amerikai polgárjogot veszélyeztet és el­söpréssel fenyegeti összes sza­badságjogainkat. A szabadság­­jogok az Egyesült Államok tör­ténetében még soha ily nagy ve­szélyben nem voltak, mint ma. Sajnos, ez nem egyszerű frá­zis, nem nagyzó kijelentés, ame­lyet csak a megfélemlítés hivott életre. Ez nem frázis, hanem va­lóság! Valóság, amiről bizony­ságot tesznek a szabad vélemény nyilvánításáért bebörtönzöttek százai; valóság, amit a megél­hetési lehetőségtől megfosztott emberek ezrei bizonyítanak; va­lóság, amit a már eddig elfoga­dott és jelenleg tárgyalás alatt álló szabadságtipró törvények mutatnak legjobban. Alig földelték el F. D. Roose­­veltet, a nagy elnök szürke kis utóda sietett felhúzni azt a zsi­lipet, amelyen át megindult a pépellenes intézkedések piszkos áradata, amely mint a hegyről lefelé törtető hólapda, egyre nagyobb tömeget felszedve ro­han alá. íme, ma már olyan nagy ez a piszkos gomolyag, hogy annak fröcskeiből jut elég a zsilip megnyitójának is. Ezen reakciós hajsza megin­dításánál a Középkorban ismert eljárást újították fel. Amikor a Római Katolikus Egyház uralta az úgynevezett “müveit világot” “Sátán” cimborájának, “eret­­nek”-nek nevezték azokat, akik kiritzálni merték a pápa világi hatalmát, avagy akinek vagyo­nára vágyott az egyház. Bevit­ték tehát az emberek köztuda­tába, hogy az isten az eretnekek vétkei miatt bünteti az embere­ket, az eretnekek és az azokkal összejátszó Sátán ellen védekez­ni kell, amit csak az egyház fel­szentelt szolgái nyújthatnak, — természetesen jó fizetésért. A mai eretnek-üldözsnél is előbb újból életre kellett hívni Sátánt, vagy ki kellett találni valamilyen mumust, amivel a népet meg lehet rémiteni. Ez nem volt nehéz, miután a közön­szokásos elénk tárt fizikai és szellemi táplálékot. Mert igy volt ez, valaha, a ‘‘ré­gi jóidőkben,” — legalább is a Bérmunkás olvasóinak találko­zóin. És amennyiben a fizikai táplálékot illeti, most sem pa­naszkodhatunk; az a készség, amivel azt elfogyasztottuk bizo­nyíték annak kitűnő minőségé­re, amiért a köszönet természe­tesen azon munkástársnőket il­leti meg, akik azt elkészitették. A munkástársak felszólításá­ra most rám vár a szellemi táp­lálék feltálalásának a feladata. Itt azonban a terep nem olyan sima és könnyen kezelhető, mint a fizikai táplálék esetében. Mert lám, igen jóízűen fogyasztottuk el e kolbászt és a kitűnő süte­ményeket, noha már a múlt év­ben, meg azelőtt is ettünk ilye­neket és reméljük, hogy még a jövő évben is lesz részünk ilyes­miből. A szellemi táplálék ese­tében azonban ilyen ismétlések­be nem bocsájtkozhatunk, mert hamar felhangzana a felkiáltás: “Hiszen ezt már tavaly is hal­lottam”, — ami félre nem ma­gyarázható célzás akar lenni ar­ra, hogy a szellemi tápláléknak mindig frissnek, újsütetűnek kell lenni. De külömbözik a jó szellemi táplálék a fizikai tápszertől ab­ban is, hogy amig ez annál jobb, minél hamarább és könnyebben eleméssszük, a szellemi táplálék csak akkor jó, ha olyan benyo­mást gyakorolt, hogy sokáig megmarad a hallgatóság agyá­ban. Persze a szellemi táplálék minőségének elbírálása nem oly egyszerű, mint a fizikai tápsze­reké, amelyeknél mindenki nagy szakértőnek tartja önmagát. A szellemi táplálék elbírálásával gyakran úgy vagyunk, mint volt Carlyle világhírű angol törté­netíró gazdasszonya. Az irodalomtörténet egyik is­mert regéje, hogy Thomas Car­lyle 10 éven át dolgozott leghí­resebb munkáján, a nagy fran­cia forradalom történetén. Mi­dőn már befejezte a kéziratát, elment hazulról s mert elfelej­tett fűtőanyagról gondoskodni, gazdasszonya eltüzelte a hires munka összes kéziratát. Mikor Carlyle hazatért és megtudta, hogy mi történt, szinte kétség­beesett őrjöngéssel járt alá-fel a szobában s kezeit tördelve mondogatta: “Tiz évi munkám oda van! Tiz évi munkám elve­szett 1” A gazdasszony végre megso­­kalta a dolgot és keményen rá­szólt: “Tiz évi munkája?! Nem szégyenli magát?! Tiz évi mun­ka és én alig tudtam megfőzni nála egy kis krumplilevest!! Szégyelje magát!” Nos, nehogy mi is igy járjunk a szellemi táplálék elbírálásánál, azuttal mellőzni fogom az ily al­kalmakkor szokásos iparig uni­­onizmus ismertetését, sőt mi séget informáló intézmények és eszközök, nagyon de nagyon ke­vés kivételével, mind azoknak a tulajdonában vannak, akiknek gazdasági érdekében áll a mun­kásjogok és a szabadságjogok korlátozása. Ezek aztán pár évi állhatatos propagandával életre hívták a kommunista mumust; bevitték az átlagos amerikai pol­gár egyába, hogy minden sar­kon, minden fa mögött egy-egy kommunista leskelődik, tőrrel, vagy bombával a kezében, hogy az Egyesült Államok alkotmá­nyát erőszakkal megdöntse. A kommunista mumus felépí­tése után gyorsan jelentkeztek azon “önzetlen” hazafiak, akik hajlandók megvédeni Amerika népét a kommunizmustól, — persze megfelelő jutalom ellené­ben. így nem csoda, hogy a kommunista üldözés pár év alatt Amerika egyik legjobban kifize­tődő, legnagyobb profitot hajtó nagyiparrá lett. De hogyisne, hiszen ehez az üzlethez nem is kell nagy befektetés, csupán a hazudozáshoz kell érteni. A leg­fontosabb kellék a jó adag lelki gonoszság, a szadista jellem, amely az áldozatok fájdalmát náluk élvezetté változtatja. Mint minden jó üzletet, per­sze ezt is megrohanták; akadt itt bőven besúgó, árulkodó és hamis tanú. Már ott tartunk, hogy az egyik országos szerve­zet, versenyezni akarván a ré­gebbi, hasonló szervezettel, fel­ajánlotta egész tagságát ilyen “besúgó”, árulkodó, “vigilante” undorító munkára. Az Egyesült Államok történe­tében nem az első reakciós áram- ■ lat az, aminek most tanúi va­gyunk. Ez a szélső jobboldali re­akció már John Adams admi­nisztrációja alatt jelentkezett, midőn annak hatása alatt 1798 julius havában meghozták az el­ső úgynevezett “árulási” törvé­nyeket. A szabadságfosztó reak­ció már akkor olyan hatalomra jutott, hogy egy ideig bujdosnia kellett az amerikai történelem legnagyobb demokratáj á n a k, Thomas Jeffersonnak is, ne­hogy börtönbe tegyék. A Polgárháború idején újból végigsuhant az országon ez a jogfosztó áramlat. Abban az időben a negró népek felszaba­dítását hirdető “liberation” moz­galom tagjait fogták össze, rak­ták börtönbe, vagy lincselték meg a túlzó hazafiak, akik új­ból hatalomra kerültek az első világháború idején is, amikor meghozták az “Espionage Act” név alatt ismert törvényt, amit ma újból alkalmaznak és amely­nek alapján már eddig közel 100 embert Ítéltek börtön bün­tetésre. Az első világháború idején az üldöztetések központjában a szo­cialisták álltak. Nem volt akkor olyan elképzelhető bűntény, amit az IWW-istákra rá ne fog­tak volna. Több mint egy évtize­den át tartó rágalmazás után és dacára annak, hogy az IWW tagjai háború-ellenes állást fog­laltak el, az egyik szenátor a szenátusban ordítva követelte, hogy “Wilmos császár amerikai ügynökeit” a börtönbe kell dob­ni. Az IWW egyetlen bűne ter­mészetesen csak a gazdaságilag nagyon kizsákmányolt munká­sok öntudatra ébresztése és szervezése volt, de ami nagyon FIGYELEM! CLEVELAND ÉS KÖRNYÉ­KE Bérmunkás olvasók MÁR­CIUS 28-ÄN, vasárnap d. u. 2:30 kezdettel a Cleveland West sidei Munkás Dalárda emeleti helyiségében, 4309 Lorain Ave. TÁRSAS DÉLUTÁNT tartanak. Hozzájárulás 75c melyért sonka szendvics, ká­vé és sütemény lesz felszol­gálva. érzékenyen érintette az iparbá­rók, a bankárok és a nagyüzle­tek gazdasági érdekeit. Azért indult meg az IWW elleni haj­sza, amely aztán kiterjedt mind­azokra, akik fel merték emelni szavukat a kizsákmányolás el­len. A háború jó alkalmat adott nekik arra, hogy a gazdasági rendszert kritizálókat a néme­tek ügynökeinek bélyegezzék, akiknek összefogására megin­dultak a hírhedt Palmer raidek (razziák). Százával, ezrével fogdosták össze az idegenszármazásuakat, akiket mind deportálni akartak. Ez volt a “deportation delirium” korszaka, amelynek végleges szégyenletes voltától csak a munkaügyi tárcát betöltő, Lou­is F. Post, helyettes munkaügyi miniszter becsületessége és ge­rincessége mentette meg az or­szágot, aki egymás után sorra semmisítette meg a deportálási rendeleteket. Én; aki a Magyar Munkások Védelmi Bizottsága utján nagyon aktiv részt vet­tem azon védelmi ügyekben, ezt a LOUIS F. POST, munkaügyi miniszter helyettest Amerika legnagyobb emberei közé Soro­lom. Sajnos, ma nincs Louis F. Post-ja az Egyesült Államok­nak. Ma csak McCarthyja van, nem is egy, de egész hadseregre való. Ezeknek a működése szül­te meg a tulhazafiság álcája alatt meghúzódó háborús uszí­tást és gyülölethirdetést, amit általában véve a “mccarthyiz­­mus” név alatt említenek. En­gem nem téveszt meg ez a név, én úgy látom, hogy nem egyéb ez, mint a fasizmus amerikai formája. Az én történelmi ismereteim szerint az emberiség történeté­ben eddig két rendkívül gonosz irányzat mutatkozott. Az egyik az ami a spanyol inkvizíció név alatt lett ismertté, a másik pe­dig a fasizmus. Nagy a gyanúm, hogy a maccarthyizmusban mindkettő egyesül, ha teljes ha­talomra juthat. Ezért mondottam azt, hogy ma már nincs időnk a frakció közötti ellentétek ismertetésére; ma minden frakciónak, minden becsületes embernek harcolni kell a szabadságjogokért, har­colni kell a közös nagy veszede­lem, a mindent elsöpréssel fe­nyegető mccarthyizmus ellen. Büszkén mondhatom, hogy a mi lapunk a Bérmunkás, fenál­­lásának 43 éve alatt állandóan élharcosa volt a szabadságjogok­nak. És habár megöregedtünk is, ebben lankadást nem ismerő erővel tartunk ki. Ez adja meg lapunknak azt a nagy értéket, amire nem csak mi, a lap Írói és kiadói lehetünk büszkék, hanem a Bérmunkás minden olvasója, minden támogatója is.

Next

/
Thumbnails
Contents