Bérmunkás, 1953. július-december (40. évfolyam, 1788-1812. szám)
1953-07-18 / 1790. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1953. julius 18. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Egy évre ..........................$3.00 Félévre ............................... 1.50 Egyes szám ára .............. . 5c Csomagos rendelésnél 3c Előfizetés Kanadába egész évre Subscription Rates: One Year ..........................$3 00 Six Months ....... 1.50 Single Copy _______ 5c Bundle Orders ________ 3c ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Lépésről-lépésre Az Egyesült Államok törvényhozó testületének felső házában, a szenátusban, néhány liberális szenátor (Langer, Lehman, Douglas, stb.) felháborodást mutatva beszéltek azon csínyről, amit az alsőházban már keresztülment “HR 4663” jelzésű törvényjavaslat ezén mondatában véltek felfedezni: “EZEN KÖLTSÉGVETÉSBŐL EGYETLEN CENTET SEM SZABAD KÖLTENI OLYAN GAZDASÁGI ANALIZÁCIÓKRA, AMELYEK AZT MUTATJÁK, HOGY MIKÉNT OSZLIK MEG A FOGYASZTÓK DOLLÁRJA”. Amerikai törvényhozók régi szokása, hogy fontosabb törvényjavaslatokhoz hozzácsatolnak egy ilyen pár szavas függeléket, amely oly nagy horderejű intézkedéseket rendel el, amelyet mint külön törvényjavaslatot nem fogadnának el és amelyeket nem is mernének külön tárgyalás alá venni. Az ily “rider” nevű függelékek a népcsalás legtipikusabb példái. A “HR 4663” törvényjavaslathoz is igy csatolták a fenti függeléket abban a reményben, hogy a törvényhozók nem fogják firtatni annak igazi értelmét, hanem megszavazzák. Jelen esetben azonban nem igy történt. Egyes szenátorok észrevették és hamar kimutatták, hogy ezen függelék célja a FEDERAL TRADE COMMISSION nevű intézmény beszüntetése, vagy legalább is korlátozása annyira, hogy értéktelenné legyen. A Federal Trade Commission (FTC) az egyetlen azon intézmény, amely valamennyire felülvizsgálja az üzletek profitjait és hogy vájjon azt a profitot a jelenleg megengedett törvények betartása mellett szerzik-e meg? Szóval ez az üzleti zsarolás helyezett némi “brake” (kontrol), amitói az amerikai üzletemberek, akik most a törvényhozás és az adminisztráció urai lettek, szabadulni akarnak. Nyilvánosságra került ez most, midőn egy-két képviselő és szenátor hangoztatni kezdte, hogy ki kellene vizsgálni miért emelték fel újból a gazolin árát. Miután itt kenyér után talán gazolint használnak legáltalánosabban, sokan panaszkodnak a törvényhozóknak, hogy a már amúgy is igen nagy profitra dolgozó olajbáróknak a profit mohóságukon kívül semmi egyéb okuk sem volt az újabb árdrágításra. Az olajbárók, akik finanszírozták a republikánusok választási hadjáratát, a fent említett “rider” utján akarják elejétvenni minden ideirányuló vizsgálatnak. John W. Heselton (R. Was.) képviselő egy oly bizottság kinevezését indítványozta, amelyik felügyelet alatt tartaná az olajipart, hogy a tulajdonosok azon csak méltányos profitot kereshessenek. “Ez szocializmus, kommunizmus lenne!” — ordították az olajbárók és a pénzükön megválasztott honatyák. Ezeknek egyike a költségvetési javaslathoz fűzött csaló függelékkel akarta az ily bizottság kinevezését megakadályozni. így tehát már oda jutottunk, hogy szocializmusnak vagy kommunizmusnak bélyegzik már csak a felülvizsgálását is a túlzó profitharácsolásnak. Az első lépés természetesen a kommunista mumus felépítése volt. Elhitették az amerikai néppel, hogy a kommunizmus, vagy szocializmus valami rettenetes nagy bűn, az ördöggel való cimboráskodás, mint amilyeneket valaha az eretnekek követtek el és elegendő, ha valakire rámutatnak, hogy kommunista vagy szocialista s máris meg kell büntetni őket. Legfeljebb csak azt sajnálják, hogy nem égethetik el őket, mint valaha elégették az eretnekeket. De a reakció ily terjeszkedése ezzel még koránt sem ért véget. Most megint egy újabb lépésre készül; megbüntetni mindenkit, aki nem hunyászkodik meg előttük, aki nem tapsol szélsőséges reakciós intézkedéseiknek. Lépésről-lépésre szereznek érvényt a “konformitás” elvnek, vagyis annak, hogy aki nem áll közéjük, nem szidja a kommunizmust és nem helyesli lelkesen a népellenes intézkedéseket, azok “nem-konformisták”, akiket tehát megbüntetnek, ha lehet állásaik elvesztésével, vagy legalább is kenyérkeresetük megnehezítésével. Az Eisenhower adminisztráció igy mutatja ki lépésről-lépésre, hogy az Egyesült Államokban most az üzletemberek által választott és az üzletembereket szolgáló kormány jutott hatalomra. Keleteurópai események Az amerikai sajtóban rendkívül “szenzációs” hirek jelennek meg a keleteurópai országokban jelenleg végbemenő változásokkal kapcsolatban. Ezen hirek szerint Keletnémetországban és Csehszlovákiában fellázadtak a munkások, amely lázadásokat csak az orosz katonaság tudta elfojtani, amikor is tankokat használtak, több mint 50,000 embert elfogtak, ennyit meg ennyit lelőttek, stb. stb. Az oroszok még a saját katonáikat is kénytelenek voltak lelövetni, mert azok nem lőttek a németekre. De Magyarország is “nagy események” szintere lett. Először is egy idegen s fel nem ismert repülőgépről kormányellenes röpcédulákat dobáltak le, ami mutatja a nép elégedetlenségét (?). De azonkívül újjá szervezték a minisztériumot, amelynek elnöke Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre lett; a miniszterek számait is kisebbítették. Csupa olyan dolgok, amik nagyon misztikusnak tetszenek az amerikai informálóknak és azért hihetetlen arányokat öltött a találgatás és a “magyarázás,” hogy miért is történtek ezen dolgok. A legtöbb ilyen analízis természetesen arra lyukad ki, hogy a kollektív termelő országok kormányai megijedtek a németek lázadásától és engedményekkel akarják elejét venni a lázadások további terjedésének. Mi természetesen nem követjük az ily “találgatásokat”, még kevésbé állítjuk azt, hogy mi olyan “mindenttudók” vagyunk, akik minden ilyfajta változást azonnal meg tudnak magyarázni. Nem állítjuk azt sem, hogy nekünk bármiféle összeköttetéseink volnának bármelyik kollektív termelő állam kormányával is, sőt éppen ellenkezőleg, azzal kérkedtünk és kérkedünk továbbra is, hogy mi TELJESEN FÜGGETLENEK VAGYUNK, NINCS ÖSSZEKÖTTETÉSÜNK SEMMIFÉLE KORMÁNNYAL SEM. így tehát megvárjuk azt az időt, amikor ezen nagy változásokra vonatkozólag a másik oldalról is megkapjuk a KÖZHÍREKET s a kettőt hasonlitgathatjuk. Az egyetlen, amit megjegyezhetünk, — amit a természetes ész sugal, — hogy a kollektív termelő országokban, ahol oly gyökeres társadalmi reformokat hajtottak végre és ahol az uralkodó osztály és lakájaik nemcsak hatalmukat, hanem élősdi életet nyújtó kiváltságaikat is elveszítették, akad számos elégedetlen ember, akik az amerikai támogatásra hajlandók lázadásokat szítani. Hogy van ilyen amerikai támogatás, az nem titok, hiszen a kongresszus szavazott meg rá évi száz millió dollárt és azonkívül a csak félhivatalos magántársulatok is rengeteg összeget költenek erre a célra. Az a dolog, hogy az államfő tisztséget egy ember kezéből inkább egy bizottság kezébe helyezik, már előbb kezdődött, amikor a köztársasági elnök helyett elnöki tanácsot szerveztek. Ugylátszik, hogy az amerikai sajtó nem ismerte fel ennek a lényegét és azért váratlanul érte, hogy ezt az elvet most átvitték a miniszterelnöki tisztségre, majd a kommunista pártok titkárságára is. A történelem azt bizonyítja, hogy egyes esetekben úgy a köztársasági elnök, mint a miniszterelnök vagy a kormányzó párt elnöke (vagy pedig titkára, aki a kinevezést gyakorolja) olyan hatalmat szerezhet, amely meg nem felelő személy kezében nagy veszedelmet jelent az egész rendszerre. Ezt látták a Tito esetében is. A kollektiv termelő országokban foganatosított úgynevezett “enyhítő” intézkedések valószínűleg nem egyebek, mint ezen elvnek a szélesebb keretekben való kivitele, amelyet az összeroppanást váró tőkés sajtó nem tud megérteni és igy félremagyaráz. Amerikai hősök Minden országnak vannak nemzeti hősei, akiket mint követendő példákat állítanak az ifjúság elé. A nemzeti hősök a legtöbb esetben koruk politikai, gazdasági és erkölcsi felfogásának a kifejezői, akik valami olyasmit alkottak, amiért az utókor hálával gondol rájuk. Az Egyesült Államokban jelen század hajnalán egy igen gazdag nőnek (Helen Gould) támadt az az eszméje, hogy New York városban egy nagy csarnokot kell építeni az ily nemzeti hősök emlékére, ahol arcképeiket, esetleg szobraikat mutogathatják a hálás utódoknak. Miután ez a gazdag nő fizette a költségeket, felépítették az amerikai hősök emléképületét, amely a “Hall of Fame” (Hírnevesek csarnoka) név alatt ismeretes! A Hall of Fame építésével egyidőben megalakították a száz tagú bizottságot, amely minden öt évben szavazás után állítja öszsze a hősök névsorát a már 250 év előtt elhalt nagyemberek közül. így a Hall of Fame kegyelettel őrzi olyan emberek emlékét, mint pl. George Washington, Lincoln, Franklin, Webster, Eli Whitney (feltaló), Edgar Allan Poe (költő), Mark Twain, Walter Reed (orvos), Booker T. Washington (tudós), stb. stb. Az idők azonban változnak és változnak a szokások, sőt még az ideálok is. Chicagóból jön a hir, hogy ott most egy újabb Hall of Fame intézményt alapítottak. Ez azonban a mai időknek megfelelőleg az igazi nagy embert, a nemzeti hőst a jó ÜZLETEMBERBEN látja. Ennek megfelelőleg Chicagóban a legnagyobb vásárcsarnok területén megalakították a “Merchants of America Hall of Fame” intézményt, vagyis a hires kereskedők emlékcsarnokát. Az uj intézmény szabályai szerint “egyenlőre” csak elhalt hires kereskedőket tesznek rá a Hall of Fame listájára, amelyet Marshall Field chicagói áruház alapítójával nyitottak meg. Odakerültek még: George Huntington Hartford, a Great Atlantic &
