Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)

1953-03-14 / 1772. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1953. március 14.

OSZTÁLYELLENTÉT

AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVIN YILATKOZATA

A auULkusoMztal} és a munkáltató osztály között s*>mmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll.

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, így az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért’’ ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A liíRRENDSZERKEL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az Ipari szervezkedéssel az >.ij társadalom s***r tezeté* épitittk a régi társadalom keretein heJtil

Washington városában székelő Wall Street ügynökei néhány hét alatt megsemmisítették azokat a törvényeket, amiket a mi demokratikus honatyáink hoszszu hónapokon, éveken keresztül harcoltak ki, hogy a közjóléti érdekeket megvédjék. Eltörölték az árszabályozó törvényeket, akkor, amikor már a kiárusítok saját maguktól a megszabott áron alul árusították azokat, mert raktáraik túlzsúfoltak voltak. Ugyan ezen eset állott be a bérrabszolgák munkaerejének áruba bocsájtásánál is. Most, amikor rohamosan szűnik a munka országszerte, megszüntették a fizetéseket szabályozó bizottságot. A szakszervezeteink, akik részesei voltak a bérrabszolgák kezeinek gúzsbakötésénél, a “szegény emberek pártjának” honatyáival összejátszva, hozták létre azokat a törvényeket. Szükség volt arra, mert a koreai rHészárláshoz és az európai‘mészárszékek berendezéséhez, óriási mennyiségű munkás kezekre volt szükség a gyilkoló és romboló eszközök gyártásához úgy, hogy Amerika történetében először jutott el, hogy 63 millió egyént foglalkoztattak és eme óriási számú alkalmazott mellett is heteken, hónapokon keresztül munkáslűány mutatkozott. Szükségessé vált, hogy az ipar és kereskedelem csaknem minden ágában túlóráztak a munkások és több mint 20 millió nőt fogtak be munkába, akik túlnyomó részben a férfiak helyeit foglalták el. Ennélfogva a mi ipari és kereskedelmi mágnásaink utasították a “szegény emberek pártját”, hogy léptessék életbe a fizetéseket szabályozó törvényeket. Szükség volt rá mert attól féltek, hogy a munkások órabére, keresete tulmagasra szökik és inflációt fog okozni. Féltek attól, hogy egyes munkáltatók, hogy magukhoz csábíthassák a munkásokat, magasabb béreket fognak fizetni. Most, hogy aztán szűnik a munka, amikor bocsátják el a “part time” munkások millióit, akiknek túlnyomó része két gazdának dolgozott az egyik helyen nyolc órát, a másikon “part time”-ot 4-6, vagy másik nyolc órát dolgoztak s igy lett Amerika összes üzemeiben 63 millió munkás elkönyvelve a munkaügyi minisztérium által. Ma már nincsen szükség úgyszólván semmiféle szabályozó bizottságra, elsősorban azért, mert a szabály ellenére a Wall Street urai oda emelték az életszükségletek árait, ahová éppen akarták. Másodsorban pedig a munkaerő kínálata nagyon sok iparban jóval magasabb, mint a kereslet. Most aztán a mi szakszervezeti basáink mámorban úsznak, mert úgy gondolják, hogy szabad a vásár. Úgy gondolják, hogy a munkáltatókkal kontrol nélkül könnyebben ^elbánnak. Nem tartják szem előtt, hogy a kontrol megszűntével, megszűnt a munkaerő kereslete is. Kontrol, vagy nem kontrol, a munkások millióinak gazdasági erejét kellett igénybevenni, hogy

megélhetését némileg biztosítsa. Nagyon korai volt, hogy a mi szakszervezeti basáink hozsannát zengedeztek az uj kormánynak a fizetéseket és az árakat szabályozó bizottságok eletörlése felett. Ha becsületes és őszintén viselték volna tagságuk érdekeit, ezek a bizottságok meg sem születtek volna, mert a mi kormányunk, nem a mi érdekeinket, hanem a kizsákmányoló osztály érdekeit képviselték akkor is, amikor megcsinálták a korlátozó törvényeket és akkor is, amikor eltörlik azt.

A szakszervezetek, a kizsákmányoló osztály és a kormány, mielőtt eltörölték a béreket szabályozó bizottságot, illetve törvényt, egy-két esztendőre megkötötték a szerződéseket, időt adtak az iparok mágnásainak, hogy annak lejártával kényükkedvük szerint diktálhassák a munkafeltételeket. Eddig is azt tették. A kontrol eltörlésének tízezrével lesznek a kisiparosok martalékai. Elsősorban képtelenek versenyt tartani a nagy és kifejlett termelési rendszerrel, képtelenek a nagy iparok által fizetett béreket megadni. Másodsorban a nagy ipari vállalatokat sztrájk esetén a törvények védelmezik és a Taft-Hartley törvények értelmében tiltóparancsai kényszerítik a munkásokat a robotolás folytatására, mig a kisipari vállalatok nem képeznek bérharc esetén “nemzeti veszedelmet”, ennélfogva szabadjára vannak engedve a központosított tőke és a szakszervezetek prédájának és egy rövid ideig tartó pangás kihúzza lábuk alól a gyékényt. Nem siratják őket, mert ezek sokkal elkeseredettebb ellenségei egy újabb társadalmi rendszernek, az osztályharcnak, mint a nemzetközileg szervezett korporációk.

A szakszervezetek is meghúzták fejük felett a halálharangot. A vasutasok, az ipari szervezetet megszégyenitő CIO autó munkások szervezete és több más szervezet, szégyenletesen guzsbakötötték a munkásokat, amikor az életszükségletek árainak eséséhez vagy emelkedéséhez kötötték szerződéseiket. Ez a patent a CIO jelenlegi központi elnökét Reuthert illeti, aki “uj érába” vezette a munkásokat, mert a fenti alapon ötéves szerződést kötött a General Motors és a többi autó társaságokkal. Ma Reutherék szabadulni kívánnak a kötött szerződésektől, de mert az ő szemükben a szerződés szent és sérthetetlen, nem tudják, hogyan szabaduljanak meg attól. Még ma sem tanulták meg, pedig már számtalanszor fordult elő a közel múltban, hogy a kizsákmányoló osztály akkor rúgja fel a szerződést, amikor érdekei azt úgy kívánják.

A Taft-Hartley rabszolga törvények és annak újabban tervezett módosítása, nagyban megnyirbálja az AFL szakszervezeti vezetőjéből lett munkaügyi minszter hatáskörét. De még mielőtt módosították volna a

törvényeket, az Egyesült Államok elnöke Eisenhower nem várt arra, hanem kinevezett egy bizottságot, amelynek tagjai a munkáltatók, a publikum és a munkások, az előbbihez hasonlót, csak más szabályokkal. Ez a bizottság teljhatalommal lett felruházva, hogy a munkaügyi minisztérium minden munkáját ellenőrizze és azt kellő tanácscsal lássa el.

ATaft-Hartley törvény módosításában teljhatalmat adnak a munkáltatóknak a szervezkedés ellen beszélni és cselekedni.

Joga van a munkáltatónak munkásait a munkaidő alatt összehívni és megmondani vagy mondatni a társaság véleményét a szervezkedést illetőleg. Eddig szokásban volt, hogy a szervezet vezetősége munkaidő alatt bármikor a gyártelepen belül összehívhatta, vagy kihívhatta onnan a munkásokat valamelyes sérelem orvoslására. A Taft- Hartley törvények módosítása ezt szerződés szegésnek minősiti és felhatalmazza a munkáltatót annak megsemmisítésére.

A jelenlegi Taft-Hartley törvények értelmében sztrájk esetén a munkáltató a sztrájktörő munkásaival megegyezhet abban, hogy újabb békéltető bizottságot, újabb szakszervezetet követelnek és ebbe a sztrájkoló munkásoknak nem lehet beleszólásuk. Az újabb módosítás elveti ezt és a sztrájkolóknak is joguk lesz a szavazáshoz, mely által alkalmat kapnak a szervezetük megmentéséhez. Mit menthetnek vájjon meg. A kizsákmányoló osztálynak mindegy, hogy az AFL, CIO, vagy a független szervezetekhez tartozik a munkás, kény ük-kedvük szerint bánnak el vele., Egyik szervezet úgy mint a másik, minden alkalmat megragad, hogy a sztrájkoló vagy elégetlenkedő munkásokat magához ragadja és az eszközökben éppen úgy, mint a munkások félrevezetésében nem válogatósak.

A Taft-Hartley törvények módosítása megkönnyebbiti a munkáltatóknak, hogy az elégedetlenkedő munkásoktól idejekorán

megszabadulhasson és egyszerűen rájuk sütik, hogy rendzavarok, kommunisták és ez elegendő ok arra, hogy elbocsájtható legyen. Nagyon sok esetben maguk a szervezetek vezetői sütik rá az elégedetlenkedő munkásokra a fenti jelzőt s igy segítenek a munkáltatóknak abban, hogy megszabaduljanak a harcrak ész elemektől.

A jelenlegi törvény módosítása magában foglalja a hüségeskü letételét úgy a szervezet vezetőségének, a munkáltatóknak és a munkásoknak is, amikor a munka felvételi ivet aláírják. Az újabb módosítás folytán a műhelyek és gyárak csoportjainak tisztviselői is kell tegyenek esküt, ellenkező esetben a munkáltató nem köteles a csoporttal semmiféle ügyben tárgyalni.

Egy másik módosítás kimondja, hogy a munkáltató nem köteles a szervezet vagy a csoport által valamely tagra kimért büntetést fizetéséből levonni és a tag havidiját csak a tag beleegyezésével vonhatják le.

A Taft-Hartley törvények módosítása egy makulányit sem javít a szakszervezetek tagságának a sorsán, sőt éppen az ellenkezőjét teszi.

Az amerikai szakszervezetek tekintet nélkül arra, hogv milyen jelzőkkel vannak ellátva, nem a munkásosztály, hanem a kizsákmányoló osztály érdekeit képviselik. Nagyon sok esetben irtuk ezt lapunk hasábjain és mindannyiszor bizonyítottuk is. Ma egy újabb bizonyítékkal állunk elő. “A szenátus munkaügyi bizottságának albizottsága jelenti, hogy az amerikai szakszervezetek többet tesznek a kommunizmus, vagyis az uj társadalmi rendszer eljövetelének megakadályozásában mint az amerikai életben bármely más intézmény.” Ugyancsak ez a bizottság jelentésében megrója azon munkáltatókat, akik még ma is egyezményeket kötnek olyan szervezetekkel, amelyeknek vezetőségét kétes egyének töltik be.

Ugyan ez a bizottság ajánlja, hogy a Taft-Hartley törvények-