Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)

1953-02-14 / 1768. szám

1953. február 14. BÉRMUNKÁS 7 oldal Amit el kell mondanom (E cikk szerzője, Ruth Elizabeth Crawford, öt éven keresz­tül dolgozott az Egyesült Nemzetek szolgálatában. Azt megelő­zőleg a United States Children Bureau tisztviselője volt 11 éven át. A McCarran bizottság október havában maga elé idézte és ja­nuár 7-én a United Nations titkára elbocsájtotta állásából. Miss Crawford megfellebbezte az elbocsájtását és azt állítja, hogy az nemcsak az Egyesült Államok alkotmányát sérti, amennyiben büntetést szab ki valakinek a politikai nézeteiért, de egyben sérti az Egyesült Nemzetek alapszabályainak 19. pontját is, amely az emberi jogokra vonatkozó szakaszban kimondja: “Mindenkinek joga van a vélemény szabad nyilvánítására.” — Szerk.) A múlt október 14-én a UN több alkalmazottjával együtt én is táviratot kaptam, hogy jelen­jek meg kihallgatásra a McCar­ran bizottság előtt. Másnap dél tájban került rám a sor, amikor elmondottam, vagy beismertem, (ki mint értelmezni akarja), hogy 17 évvel ezelőtt egy éven át tagja voltam az Egyesült Államok kommunista pártjának, most a Progressive Party tagja vagyok és hogy hét külömböző szervezet lapjai, kiadványai jön­nek a Címemre és hogy ezen egyesületek céljaival többé-ke­­vésbé egyetértek. Elmondottam még azt is, hogy 11 éven át vol­tam az Egyesült Államok szol­gálatában és öt éve dolgozom az Egyesült Nemzeteknek. Mindaz, ami eddig velem tör­tént akkor jutott eszembe, ami­kor ezt a kérdést intézték hoz­zám: “Tagja-e, vagy volt-e tag­ja a Kommunista Pártnak?” Abban a pillanatban úgy érez­tem, hogy én is csatlakoztam azon amerikai polgárok növek­vő számához, akiknek számot kellett adni politikai felfogásuk­ról. Erről akarok egyet-mást el­mondani. Úgy határoztam, hogy bátran és nyíltan felelek a kérdésre. Tudom, hogy hivatkozhattam volna a Bill of Rights 5-ik pont­jára; úgy vélem, hogy akik azt tették, védték ezt az ötödik Mó­­dositványt; tudtam azt is, hogy alkotmányos jogaink eltiprásá­­sának csak ez a módositvány állja útját. BÁTOR FELELET Lehet, hogy fáradt voltam, lehet, hogy bántott, hogy olyas­mit kérdeztek tőlem, amihez semmi joguk sem volt. Mert ne­kem, mint amerikai polgárnak miért ne lenne jogom bármely TÖRVÉNYES politikai párthoz is tartozni? így ezt feleltem: “Igen.” ‘‘Soha sem éreztem magam annyira AMERIKAINAK, mint a bizottság előtt”, — mondot­tam később a barátaimnak. Ma­gamnak pedig ezt mondottam: “Nem kell, hogy ők szégyenkez­zenek miattam”. Az “ők” alatt értettem mindazon élő és holta­kat, akik valami módon befolyá­solták az életemet, akik olyan­ná alakították egyéniségemet, hogy most igy feleltem ezen bi­zottság kérdéseire. Közöttük van az apám, most már öreg ember, akinek ősei itt voltak már akkor, amikor ez az ország még nem is volt ország. Őseinek egyike, akinek a neve “Stowe” vagy “Stow” volt, ön­tötte a Liberty Bell-t (Szabad­ság Harang Philadelphiaban, — Szerk.) “Dicsérlek, amiért nem árulkodtál, nem mondtál neve­ket”, — irta az apám. Aztán ott van az anyám, aki arra tanított, hogy “cselekedjél az igazság szerint.” Aztán ott vannak a ta­nítók, akik az amerikai jogokra tanítottak; a methodista Sun­day School tanító, aki hitt és ta­nította az “arany szabályt”. Az­tán ott vannak azok, akik köny­vekből tanítottak, — Longfel­low, Whittier, Emerson, Alfred Kreymborg és Carl Sandburg. Úgy véltem, hogy abban a bi­zottsági teremben ott voltak ve­lem azon férfiak és nők, akiket még akkor ismertem meg, ami­kor fiatal ujságriporter voltam Terre Haute, Ind. városban; kö­zöttük Eugene Debs, aki csak akkor szabadult ki a börtönből; barátaim egy része neki is ba­rátai voltak. Egyikük ezt irta nekem: “Sok minden elkerült engem, ami másoknak osztály­részül jutott, de azzal dicseked­­hetem, hogy én is ismertem Eu­gene Debset.” Terre Haute vá­rosban abban az időben a Ku Klux Klan ellen harcoltunk és még mindig emlékszem, hogy egyesek mily bátorságot mutat­tak annál a harcnál. BELÉP A PÁRTBA Minket a liberális és humanis­ta elvek alapján neveltek fel. Fi­gyelemmel kisértük a szocialis­ta, pacifista, anarchista, IWW, single-tax és a kommunista mozgalmakat. Roger Baldwin járt a városunkban és a polgár­jogokról beszélt. Ismertük és nagyra becsültük Clarence Dar­­rowt. Ismertük s bámultuk azo­kat, akik oly erélyesen harcol­tak, hogy megmentsék a “jó ci­pészt és a szegény hal-árust” (Sacco és Vanzetti), akinek az ügye megtanított arra, hogy a bíróság milyen tragikus téve­dést is csinálhat. Aztán jött a depresszió. Indi­ana gazdag szántófödj ei alatt vastag szénrétegek vannak; de a bányák leálltak és a bányá­szok gyermekei éheztek, mialatt a farmerok kukoricával tüzel­tek. New Yorkban lovasrendő­rök verték az éhség tüntetőket, amely után úgy nézett ki az ut­ca, mint a csatatér. A McCarran bizottság azt kérdezte tőlem, hogy ki invitált engem a Kommunista Pártba? Az igazság az, hogy én invitál­tam magamat, beléptem az ese­mények hatása alatt, mert segí­teni akartam. Segíteni akartam azoknak, akik valamit tenni akartak ezen gyalázatosságok ellen. Azon a napon, amikor a járdáról lelépve, a tüntető mun­kanélküliek közé léptem, már el is határoztam, hogy belépek a pártba. Nem titkoltam ezt a be­lépést, hiszen a párt rajta volt New York államban a listán és én regisztráltam a párthoz. Amit az Egyesült Államok szolgálatában vagy az Egyesült Nemzeteknek végeztem, nem ti­tok, arról feletteseim rekordot vezettek, amely megmutatja, hogy munkámat hogyan végez­tem. Ez azonban most már nem számit, az nem kérdés, hogy jó vagy rossz munkát végeztem-e? Most úgy tartják, hogy bármily jó munkát is végeztem, “alá ak­náztam a kormányunkat”, mert egy évig tagja voltam a Kom­munista Pártnak. SZÜLŐK ÉS BARÁTOK Mindig tudtam, hogy egyszer csak majd én is sorra kerülök, mint kerültek már azok, akik tagjai voltak a kommunista pártnak, — sőt olyanok is, akik nem voltak a tagjai, — de mást sem tehettem, mint vártam. Leginkább az ijesztett meg, hogy az én egyszeri párttagsá­gomat az Egyesült Nemzetek elleni támadásra használják fel. A kihallgatás, amellyel kapcso­latban a United Nations egyik főtanácsosa öngyilkosságot kö­vetett el, ma már közismert. Nálam az azonnali legfonto­sabb kérdés az volt, hogy mi­lyen hatással lesz az állásomból való kivetés a szüléimre. A rá­dión hallották a hirt és az apám vigasztalt: “Ne törődj a dologgal, csak politikusok za­varkeltése az egész.” Aztán gon­doltam azokra, akik révén a munkámat kaptam az Egyesült Nemzeteknél, A U.S. kormány­nál, — nem-e lesz bajuk miat­tam? Még aznap este megkaptam az első táviratot: “Vigasztalód­jál, veled vagyunk!” Talán nem is cselekedtem olyan rosszul! Mások segítséget Ígértek. Egy Quaker barátom ezt irta: “Kér­lek, mond, mit tehetek az ér­dekedben? mert akkor nem ér­zem magam olyan bűnösnek, hi­szen mindenkinek úgy kellene tenni, mint te tettél, mert ha nem, akkor mi, liberálisok mind­annyian a Foley Square-re (a bírósági épület, ahol a kommu­nistákat elitélték, — Szerk.) ju­tunk”. Csupán egyetlen “barát­tól” kaptam üzenetet, hogy jobb lesz, ha elkerülöm. És most már gondolkoznom kell, hogy keresem meg az éle­tet magam és gyermekeim szá­mára. Talán uj életet kezdjek álnév alatt? De tudom, hogy fi­gyelni fogják minden lépésemet, íme, nekem, a szabad amerikai polgárnak az élete merő féle­lemmé lett azért, mert egyszer egy törvényes politikai párthoz csatlakoztam. SZÜLETÉSI JOGOK De leküzdöm ezt a félelmet, hiszen nekem vannak születéssel nyert jogaim. Igenis, tagja vol­tam a Kommunista Pártnak! Most meg a Progresszív Párt­hoz tartozom és a jövőben is sa­ját magam választom ki, hogy melyik politikai pártot köves­sem. Igenis, nekem járnak olyan kiadványok is, amelyek va­lakinek a véleménye szerint szubverzivok, de nem adom sen­kinek se azt a jogot, hogy ne­kem meghatározza, melyik kiad­vány szubverziv vagy sem. Az alkotmány ötödik Módosítása ad nekem erre jogot, amikor ki­mondja, hogy a kongresszus nem hozhat olyan törvényeket, amelyek a szabadsajtot korlá­tozzák . . . Nem kérek bocsánatot senki­től, legfeljebb csak azért, mert eddig is hallgattam, mert nem gyakoroltam elég bátran az al­kotmány biztosította jogaimat, — nem volt elég bátorságom a nyílt kiállásra, mint tették már többen. Csak tőlük kérek bo­csánatot, hogy nem tartottam velük, hogy féltem. De most már látom, hogy Amerika csak akkor marad szabad, ha bátran követjük az igazságot, akár a kormányzatban, akár a tudomá­nyokban, a nevelésben vagy a művészetek mezején. Az Egyesült Államoknak és az Egyesült Nemzeteknek az érdekei, — ami azonosak, — a bátor kiállást követelik! (The Nation) A Veszprémi Vegyipari Egye­tem, amelynek négy évfolyamán az idén csaknem 700 hallgató tanul, a rohamosan fejlődő vegyipar számára képez szak­embereket. Az egyetemen alaposan elmé­lyült munka folyik. A hallga­tók heti 36-40 órán elméleti is­mereteket sajátítanak el. A Ve­gyipari Egyetemen igen nagy gondot fordítanak a gyakorlati képzésre is. A laboratóriumok­ban a gyári termeléshez hason­ló körülmények között folynak a kísérletek. A Szovjetunión kí­vül Európában csak a veszpré­mi egyetemen vannak ilyen la­boratóriumok. A hallgatók he­­tenkint háromszor vesznek részt az úgynevezett üzemkisérleti gyakorlatokon. A szilikát-ké­­miai tagozaton például a ne­gyedéves hallgatók üvegolvasz­tó kemencét építenek, üveget olvasztanak, porcelánt égetnek tüzállótéglát állítanak elő. A szervetlen kémiai szak hallga­tói most a pirít pörkölésének uj módszerével kísérleteznek. Az uj módszerrel az eddiginél sok­kal nagyobb százalékban lehet a piritből a vasat és a ként ki­vonni. Erre a célra már 1951- ben elkészült négy hatalmas, mintegy 15 méter magas és 20 méter hosszú kísérleti csarnok. Az állam hatalmas összegeket fordít az egyetem munkájának segítésére. Most készült el több­millió forintos beruházással egy uj, korszerű laboratórium. Komló bányászváros nagy­teljesítményű gépek munkabe­­állitásával a télen át is tovább épül. Az 1400 napfényes, szép lakás mellett üzemi épületek egész sora létesül. A 4800 sze­mélyes nagy bányászfürdőn kí­vül Bétaakna mellett 1000, a III. számú akna mellett pedig több mint 1000 személy részére létesítenek fürdőt. Épül már a Főtéren a posta, a tanácsház és a bányaigazgatóság épülete is. A téli építkezéshez gőzkazánok melegítik a vizet és a kavicsot. Gépesítették a szállítást is, a távolfekvő munkahelyek anyag­­ellátását siklópályán csillékkel bonyolítják le. A Pécsiek is megünnepelték Kodály Zoltán 70. születésnap­ját. Január 11-én és 12-én a pé­csi Állami Zeneművészeti Szak­iskola három hangversenyt ren­dezett a legnaprobb élő magyar zeneszerző müveiből. Előadták a többi között a Psalmus Hun­­garicust, a Mátrai képeket és a Marosszéki táncokat.

Next

/
Thumbnails
Contents