Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)
1953-01-31 / 1766. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1953. január 31. két sajátította ki és osztotta fel a földet, amint azt annak idején megírtuk, kártérítés ellenében. A nép elégedetlen volt a magasra szabott válságdijai, amelynek kifejezést adott a most lefolyt kongresszusi választásokon, amely szép szabályszerű demokratikus módon folyt le. Nevezetesen a nagytőke, úgy a belföldi, mint a külföldi, mélyen a zsebébe nyúlt és fedezte a kisajátítók elleni választási hadjáratot. Mozgásba hozta az egész tőkés propaganda aparátust, a lapokat, papokat és a nép szavazata elsöpörte az egész reakciós jobboldali pártokat, óriási többséget adott a három baloldali pártnak, kiknek a jelszava az volt: “A föld azé, aki megműveli”, kártérítés pedig nem jár, hiszen elég hosszú ideig rabolták ki a népet. A kongresszus 58 tagja közül 48 tartozik a baloldalhoz, három “közép utas”, 7 pedig a nagytőkét képviseli. A választás eredménye, és ha megtörténik a kártérítés nélküli kisajátítás, annak hatása, befolyást fog gyakorolni az összes latin amerikai országok népeire is és veszélyeztetik a nagy amerikai befektetéseket. Ezért riadt meg az amerikai tőkés sajtó és veri félre a harangot, de hamar ráfognak jönni arra, hogy itt is mozog a föld a nagytőke rendszere alatt. “EGY DARAB KENYERET” Az olasz dolgozók, úgy az ipari munkások mint a parasztok, kemény harcot vívnak az olasz tőkésekkel és földbirtokosokkal, hogy az élethez szükséges minimális bért érhessenek el. Az amerikai tőke bevonult az ólasz iparba, a bankokba, hatal más befektetéseket létesített ott az amerikai tőke és most nem csak a profitját akarja bezsebelni. hanem biztosítani kívánja a befektetéseit is és ezért a teljesen alárendelt kormányon és az azt támogató pártokon keresztül, leakarja törni a dolgozók forradalmi szervezeteit, hogy azután szabadon, korlátla nul uralkodhasson és zsákmányolhassa ki az olasz dolgozókat. A pápai áldással dicsekvő koalíciós kormányzó párt, a fasiszta jellegű keresztény demokraták, a jobboldali szocialisták és még egy pár kisebb párt, a nabirtokosok, a nagytőkések pártja, készséggel segédkezik az amerikai tőkének, de a dolgozók elszántan küzdenek a jogaikért, a kenyerükért, olyan kitartó sztrájkokkal, amilyent keveset mutat fel a munkásmozgalom története. A harcuk nem csak egy nagyobb darab kenyérért folyik hanem az elbocsáj tások ellen is a dolgozók sztrájkokkal védik az elbocsájtott társaik munkáját. A harcaikat mindig a viszonyokhoz szabják. A rendes bér harcokon kívül, nagyon gyakori a figyelmeztető és a sztájkolókat támogató általános sztrájkok, amelyek hol egy városra hol egy tartományra, hol pedig az egész országra terjednek ki Más esetekben, mikor kizárás vagy üzembeszünteüést hajt vég re a tőkés, akkor elfoglalják a :elepet és tovább folytatják a termelést. E hó 12-én 100 ezer olasz vasutas 24 órás sztrájkal figyelmeztette a kormányt, hogy kész arra, hogy általános sztrájkkal vívja ki a hónapok óta kova* telt béremelését. A sztrájk teljesen megbénította a vasúti forgalmat, a kivezényelt műszaki csapatok csak nélány vonatot tudtak elindítani, de több mint 6000 menetrendszerű vonat nem indult el. A vasúti dolgozók 95 százaléka, beleértve a hivatalnokokat is, részt vettek a sztrájkba, csak a keresztény demokrata szakszervezet tagjai maradtak a munkán. Meg kell jegyezni, hogy az olasz vasutak állami tulajdonban vannak és törvény tiltja az állami alkalmazottak sztrájkját, de az olasz dolgozók nem nagyon tisztelik az olasz Taft- Hartley törvényt, amely csak papiroson maradt meg, de gyakorlatba vitelét az olasz dolgozók harciassága, bátorsága lehetetlenné tette. Hogy az olasz dolgozók milyen elkeseredett harcokat vívnak, arra álljon itt az “Unita” cimü olasz lap tudósítása a márvány bányászok sztrájkjáról: “Az olaszországi Arni falucska magasan, 1500 méter magas zord hegycsúcsok között terül el. Itt nincs termőföld, az egész j hegy csupa márvány, csillogása I szinte sérti a szemet. A falvak lakói a márványbányák hatalmas sziklafalai között kemény munkával keresik meg mindennapi kenyerüket. Az “Unitá” tudósítója a napokban meglátogatta a Carrara és Viareggio környéki bányászfalvakat és. beszámolt arról a hősi küzdelemről, amelyet a bánya dolgozói, az asszonyok és gyerekek folytatnak az embertelen kizsákmányolás ellen. A bányászok 1949-ben 64 napos sztrájk árán kivívott munkaszerződést a “Henraux” cég törvényellenesen megszegte. A bányászok azt követelik, hogv a cég tartsa be ezeket a munkaszerződéseket. A munkások jogaik védelmében háromnapos figyelmeztető sztrájkba léptek, de a bányatulajdonosok nem voltak hajlandók engedni. A bányászok azonban nem alkudtak meg. Sztrájkjuk két hónapig tartott. Az igazgatóság végül elhatározta: bezárja a bányát. A bányászok azpnban nem vettek erről tudomást, elfoglalták a bányát és ismét megkezdték a munkát. Az igazgatóság erre kikapcsolta a villanyt, leállitatta a drótkötélpályát — a bányászok munkája majdnem lehetetlenné vált, de még ma is dolgoznak, állják a küzdelmet, nem hátrálnak meg. Hősi harcuk a munkásszolidaritás gyönyörű példáit váltotta ki. A környező falvakban “szolidaritási bizottságok” alakultak, tagjai a falvakban és városokban élelmiszert gyűjtenek számukra. A bánya kiegészítő részlegén, a márványfürészelő telepen dolgozó munkások meg állapodtak abban, hogy hetenként félnapi keresetüket adják a bánya dolgozóinak. A bányászok hősi harcát Olaszország valamennyi dolgozója figyelemmel, együttérzéssel kiséri. A “Henraux” márványbánya Az “Amerika Hangja” berekedt (Vi.) Nem mi, hanem egyik nagy bankár, a detroiti National Banknak az elnöke, aki 18 országban bankártársai és nagy iparfejedelmek között barangolt tárgyalt, tanácsokat osztogatott, jött vissza és tett hitvallást az ‘‘Amerika Hangja” fiaskójáról, pazarlásáról, melyet eddig is végeztek, de nagyon sikertelenül. A nagy bankár ur, Ben R. Marsh, detroitban a nagytőkések zártkörű klubbjában, az “Economic Club”-ban, azt a kijelentést tette, hogy nem talált egyetlen egy embert sem, aki hallgatta volna az “Amerika Hangját”. Tehát azon körök, bankárok, iparfejedelmek, akiknek a védelmére volna az egész propaganda, nem is tartják érdemesnek meghallgatni. Azt is ismertette, hogy minden országban hemzsegnek az amerikai ügynökök, olyan sokan vannak, hogy egy munkát többen is végeznek. “Singaporeban úgy találtam, hogy az amerikai nagykövetség, két egész emeletet elfoglalt, az ottani legnagyobb épületben. Nem hiszem, hogy mi elég ellenértéket kapunk ezen költségekért.” Tovább menve még ezt is mondta a bankár ur: “Sok éves kizsákmányolás után, ez a nép nem tudja elhinni, hogy mi akarunk nekik valamit adni anélkül, hogy azért ők meg ne fizessenek.” Persze Marsh Ur, a bankár, nem tette hozzá, de mi hozzátehetjük, hogy ezen gyarmati népek, vagy azoknak urai, tudják, hogy milyen árat kellene fizetni azokért a dollárokért, melyeket a Marshalok, a bankárok adnak nekik. Kina, Korea, Indo- Kina, Burma, Egyiptom, Észak- Afrika, Délamerika már fizeti vérben, verejtékben. Marsh beismeri,hogy ezen népek kivoltak zsákmányolva, de azt is hozzátehette volna, hogy már sokfelé felismerték, hogy az amerikai bankárok, csak azért támogatták uraikat, hogy ezt a nagymérvű kizsákmányolást tovább is fentarthassák. Azért nem hisznek a népek, akik még esetleg hallgatják “Amerika Hangját”, és azért nem hisznek a bankárok, mert azok mindig uraikkal tárgyalnak, akiket ők jól ismernek és igy nem is tartják érdemesnek rádió leadásaikat meghallgatni. A Rosenberg házaspár sorsa NEM TERJESZTETTÉK TRUMAN ELÉ A KEGYELMI KÉRVÉNYT, IGY EISENHOWER FOG DÖNTENI. dolgozói négy hónap óta egy fillér bért sem kapnak. Félretett pénzük nem volt, honnan is lett volna. Szegény falvak ezek, nem terem ott semmi, olyanok, akárcsak egy márványlap. Csak egy darab kenyeret és győzni fogunk! — ismételgetik a vájárok. Nyugodtan, magabiztosan beszélnek, arcuk derült. Csak akkor komorodnak el, ha gyermekeiket említik. ‘Egy darab kenyér elég lenne’ — mondják az anyák is. Az ő feladatuk rendkívül nehéz. Naponta felkapaszkodnak a hegycsúcsokra, a bányákba, élelmet és bányafát szállítanak. Nem könnyű feladat ez, de egyikük sem,hátrál meg a nehézségek elől, egyikük sem adja meg magát. A bányászasszonyok nem csüggednek, tudják, rajtuk is múlik a harc sikere. így küzdenek a “Henraux” márványbánya munkásai és igy segítik harcaikat a környező bányák dolgozói és a falvak lakói. A bányászok az egyik szinte megközelíthetetlen hegycsúcson kitűzték a béke zászlaját. Hiába adtak parancsot a bánya igazgatói őreiknek, hogy távolítsák el a zászlót — a béke zászlaja ma, is fennen lobog.' S e zászló alatt most azért folyik a hónapok óta tartó kemény harc, hogy az olasz bányász békében dolgozhasson a mindennapi kenyérért.” aKiKre a KiszaDott ltelet meg akkor is túlságosan szigorú, ha tényleg közvetítettek volna is valami lencse rajzát az orosz hivatalnokhoz, amikor az atomtudós, aki valóban értékes adatokat adott az akkor még szövetséges oroszoknak, csak öt évi fegyházat kapott. Truman nem döntött, de nem is dönthetett Rosenbergék kegyelmi kérelmében. A szokott eljárás ugyanis az, hogy az ily kérelmet a Department of Justice felülvizsgálja és “ajánlattal” terjeszti az elnök elé. Az igazságügyi minisztérium ajánlatát persze az elnök nem köteles követni. A Department of Justice nyilvánosságra hozta, hogy ott még nem került sorra a Rosenbergék kegyelmi kérvénye, igy nem is terjesztették Truman elé. A Rosenbergék sorsa felett tehát Eisenhower fog dönteni. Ha a lapot csomagoló papiroson a neve mellett azt látja, hogy 1953 JAN., vagy még korábbi jelzés mutatja, hogy meddig van lapja fizetve, ne várjon külön felszólítást, hanem küldje be az előfizetési diját, amely most az Egyesült Államok területére évi három dollár. Legyen segítségünkre ezzel munkánkban. WASHINGTON — Midőn a kémkedés vádja alapján halálra ítélt Julius és Ethel Rosenberg házaspár a január első hetére rendelt kivégzésüket megelőzőleg kegyelemért folyamodott Truman elnökhöz, mindenki úgy hitte, hogy a volt elnök ebben az ügyben dönteni fog. Azért egyének és szervezetek küldöttei napokon át piketelték a Fehérházat, kegyelmet követelve az elitéltek részére,
