Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)
1953-06-13 / 1785. szám
1 í oldal BÉRMUNKÁS 1953. junius 13. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Egy évre .........................$3.00 Félévre ........................... 1.50 Egyes szám ára _____ 5c Csomagos rendelésnél 3c Előfizetés Kanadába egész évre Subscription Rates: One Year .........................$3 00 Six Months ....... 1.50 Single Copy ___________ 5c Bundle Orders ____ 3c $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. , Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Lélektani háború Megbízható, de titkos forrásokra hivatkozó újságírók jelentése szerint a már évek óta folyó ‘‘lélektani” háborúban hamarosan gyökeres változást várhatunk. Ez a “lélektani” háború (psychological warfare) megindult azonnal a lövöldöző háború bejefejte után, amikor az amerikai tőkések észrevették, hogy a keleteurópai országok népei nem csak a Hitler uralma, hanem egyben saját kizsákmányoló osztályaiktól is meg akarnak szabadulni, amit azonban csak a tőkés termelő rendszer korlátozásával, majd megdöntésével érhetnek el. A lélektani háború nem uj dolog, alkalmazták azt már régebben mások is, sőt maga Hitler is igénybevette. Valójában lélektani háború volt azon ijesztgetés, amit Hitler csinált akkor, midőn a külföldi államok képviselőinek mutogatta az egyre nagyobb hatalmat képviselő hadseregét és légi erejét. A “Wermacht” és a “Luftwaffe” mutogatásával megfélemlíteni igyekezett leendőbeli ellenfeleit. A megfélemlítés a lélektani háború legismertebb formája. Amerika kezdetben nem ezt a módszert használta. Az amerikai ember felfogása szerint kellő reklamirozással mindent el lehet adni. Hát hogyne lehetne akkor “eladni” a külföldnek az amerikai életmód fölényét?? Vagyis megfelelő propagandával könynyen meg lehet értetni a Szovjetunión és az azzal szimpatizáló országok népeivel, hogy mennyivel fölényesebb, magasabbrangu az amerikai életmódszer, mint az övék. Hát nem eléggé bizonyitja-e ezt az, hogy itt sokkal magasabb az átlagos életszínvonal? Ezen alapgondolathoz aztán még hozzájárult az úgynevezett “wishful thinking” is, vagyis miután szerették volna, hogy a külföldi nép elhigyje ezt a propagandát, meg voltak győződve arról, hogy valóban el is fogja hinni. így született meg a “Voice of America” eszméje, amely a lélektani háborút a rádión leadott propaganda utján végezte. Több évi propaganda és több száz millió dollár elköltése után egyszer csak rájöttek, hogy a külföldi országok népei kinevetik, vagy legjobb esetben is, semmibe sem veszik az Amerika Hang* ján leadott propagandát. Amikor a szenátusi vizsgálatoknál ez nyilvánosságra került, Eisenhower elnök kinevezett egy bizottságot a lélektani háború megvizsgálására. Ez a bizottság most adta át az elnöknek a jelentését, amelyet eddig ugyan még nem hoztak nyilvánosságra, de a beavatottak szerint a lényege az, hogy a lélektani háborúra költött energia és pénz merő pazarlás volt. Valószínű, hogy ha az Amerika Hangját nem is szüntetik meg teljesen, annak csak igen jelentéktelen szerepe lesz a jövőben s valószínűleg a National Security Council alá rendelik. Most már rájöttek, hogy Keleteurópa népei csak nevettek, amikor a Voice of America mondotta nekik, hogy ők milyen rabszolgák és a nyílt lázadásra való ösztökélésre sem hallgattak. Szóval az Amerika Hangja vagy nagyon rossz “salesman” volt, vagy nagyon “bóvli” portékát akart rásózni a hallgatóira. Az Eisenhower adminisztráció vezetői látván ezt a tényt, visszatértek a lélektani háború legegyszerűbb formájához, ahoz, amit Hitler is alkalmazott; a megfélemlítéshez. Ezt a célt szolgálták a Nevada államban tartott atombomba kísérletek, ezt a célt szolgálják az újabb meg újabb titkos csodafegyverekről szóló hírek. És végre ezt a célt szolgálják a világ minden részében kiépített katonai bázisok. Akik azonban Hitlert követik, jól tennék, ha figyelembe vennék azt is, hogy milyen végcélhoz vitte Hitlert a lélektani háborúnak ez a fajtája. Félnek Amerikától Az amerikai ujságirodalom egyik legkintélyesebb képviselője, Walter Lippman, nagyhírű szindikált rovatiró, akinek írásaira állítólag felfigyelnek a külügyi hivatalokban is, több heti európai körútjáról visszatérve igen szomorú, szinte keservesen panaszkodó rovatokban számolt be a külföldön szerzett tapasztalatairól. Lippman bevallja, hogy nyugaterópai útjában mindenütt csak azt látta, hogy ezen országoknak már nem csak a népei, hanem a kormányai, — szóval az uralkodó osztályai is, — félnek Amerikától és ez a félelem az egyre növekedő bizalmatlanságban nyilvánul meg. Nehogy félreértsenek, — mondja Lippmann, — nem csupán a kommunistákról, avagy a mindenáron békét követelő elbolonditottakról beszélek, hanem azon néposztályokról, amelyek tagjai a kormányhivatalokban ülnek. Ennek az egyre növekvő bizalmatlanságnak eredménye az, hogy az amerikai rendkívüli nagy segítség dacára a nyugateurópai kormányok mind nagyon ingadozó lábakon járnak. Itt van például Franciaország, amelynek kormányai pár heti próbálkozás után sorra buknak. Angliában is olyan a helyzet, hogy legkisebb hangulatváltozás is a Labor Party javára billentheti a mérleget. Olaszországban csaló választási törvényekhez kellett folyamodni, hogy a De Gasperi kormány továbbra is uralmon maradjon. Nyugatnémetországban az Adenauer kormánynak olyan erős az ellenzéke, hogy megakadályozta a NATO szerződés elismerését. Mindezen országokban a nép nagy7 változást vár, — mondja Lippman. Ezen országokban ma éppen úgy követelik a változást, mint követelték az Egyesült Államokban a multévi választások előtt. De milyen változást követelnek? Semmi szin alatt sem olyat, amilyenben Hitler részesítette őket. Abból elég volt nekik egy emberéletre. De ime, most Amerikában olyan változások történnek, amelyek arra mutatnak, hogy itt az erőszak uralma kerekedik felül. Ebből ők nem kérnek, azért ez az amerikai változás nagy félelmet kelt bennük. Lippman ezt igy fejezi ki: Aki mostanában meglátogatta Nyugateurópát és figyelmesen hallgatta a beszélgetéseket, észrevehette, hogy az amerikai befolyás mily ugrás szerűen esik, mióta Eisenhower ül a Fehér Házban. Ennek oka az elnök azon határozatlansága, amely mutatja, hogy nem tudja, vagy nem akarja éreztetni, hogy a hatalom az ő és nem a túlzók kezeiben van. És bizony mondom, ebben a félelemben a kommunistákkal és a semlegesekkel egyaránt osztoznak a legőszintébb barátaink, akik ősidők óta velünk tartottak a válságosabb időkönben is. Lippman ezen szépen körülirt szavai azt jelentik, hogy Európában félnek attól, hogy7 itt a McCarthy féle túlzó elemek kerülnek uralomra, akik alatt Európa éppen olyan változáshoz jutna, mint jutott Hitler alatt. És azt elhisszük, hogy ezt a nyugateurópai népek óriási többsége nem akarja. Kár, hogy Lippman nem igyekezett megtudni, hogy ha már az európai nép olyan nagyon vágyik a változásra, MILYEN VÁLTOZÁSRA törekszik? Avagy talán az oly éles meglátásu Lippman rájött, hogy az európai nép milyen természetű változásra vágyik, de azt nem akarja megírni, vagy nem Írhatja meg az amerikai lapokban? Mert a jelek arra mutatnak, hogy Nyugateurópa népei most már nem anny ira a politikai, mint inkább a gazdasági változásra vágy nak. Olyan változásra, amelynél a földbirtokokkal nem a kis» számú nagybirtokos osztály rendelkezik; olyan változásra, amelynél az iparok igazgatását kiveszik a kisszámú tulajdonosok kezeiből, hogy azokkal a munkások megtermelhessék a élethez szükséges javakat. Lippman egy szóval sem említi, hogy a nép elégedetlen a jelenlegi termelő rendszerrel, mindig csak politikai rendszerekről, politikai csoportosulásokról beszél. így7 azt is elmondja, hogy az európai népek nem félnek annyira a szovjet politikai rendszertől, mint azt Amerikában hirdetik és hiszik. Ennélfogva, ha a politikai rendszerváltozás nem olyan fontos, akkor Nyugateurópa népei valószínűleg a termelési rendszerben várható nagy változás után vágy ódnak olyan nagyon. Politikai sakkjáték A politikai sakkjátszmában éppen úgy7, mint az igazi sakkjátékban egy merész mozdulattal a megtámadott fél támadásba mehet át úgy, hogy attól kezdve az előbb még támadó játékos kénytelen védelmi lépésekhez folyamodni. Ilyen merész sakkhuzást csináltak most a Taft-Hartley munkásellenes törvény támogatói, miután az utóbbi években a szakszervezetek követelték ezen törvény megsemmisítését, vagy legalább is annak revízióját. Most már nyilvánvaló, hogy a jelen kongresszus nem fogja a Taft-Hartley törvényt MÓDOSÍTANI. Sőt mi több, egyenest azt mondják, hogy a módosítást maga Martin Durkin munkaügyi miniszter ellenzi. Másszóval a plumberből lett munkaügyi miniszter, az American Federation of Labor egyik vezére, védelmezi azon Taft-Hartley munkásellenes törvényt, amelyről eddig a szakszervezetek egyöntetűen azt hirdették, hogy a munkásságot a rabszolgaság felé viszi. Hogyan lehetséges ez? — kérdezik a beavatatlanok. Erre a kérdésre Lucas (D. Tex.) képviselő igy adta meg a feleletet: Mindenki tudja, hogy a jelen kongresszus összetétele mellett a Taft-Hartley törvényeket csak szigorítani lehetne. Ezen törvények revíziója tehát jelen esetben csak a munkások hátrányára lenne. Ezt Durkin jobban tudja, mint bárki más. így például tudja, hogy ha ezen törvények módosításra kerülnek, akkor keresztül erőszakolnák az egész iparokra kiterjedő sztrájkok eltiltását, ami az országos szakszervezetek teljes szétzüllését eredményezné. Durkin jól látja azt a kockáztatót, amivel a Taft-Hartley törvények módosításának napirendre tűzése járna. Mert eddig MÓDOSÍTÁS alatt kizárólag csak azt értették, hogy eltörlik a törvény azon pontjait, amelyeket a szervezett munkások különösen elleneznek, ezek között első helyen szerepelnek a bírói letiltások. Most azonban a republikánus politikusok, akik a jelenlegi kongresszust irányítják, szövetkezve a déli reakciós demokraták-
