Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-09-06 / 1745. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. szeptember 6. OSZTÁLYELLENTÉT A mi ózsdi, elavult szakszervezeteink balkezes vezérei újabb és újabb haszontalan sztrájkokba viszik bele Amerika bérrabszolgáinak tömegeit. Az acél- sztrájkal csaknem egyidőben sztrájkba szóllitották a fémipar egyes üzemeit. A Revere Copper társaság, amelynek 16 telepe van az Egyesült Államok területén, eme 16 telep munkásai 7 különböző szakszervezetbe vannak szervezve. A United Auto- > mobil Workers (CIO) sztrájkba szóllitotta Chicago, Detroit, New Bredford telepeket, amelyek hatáskörébe tartoztak. A többi 13 telep munkásait nem voltak képesek sztrájkba vinni azért, mert azok más szervezethez tartoznak, szerződéseik más időben jár le. A Revere Cooper társaság 13 telepén az ország külömböző részeiben vigan dolgoztak, amig Chicago, Detroit, New Bredford- ban a munkások sztrájkoltak. Ez a 13 telep munkásai a következő szakszervezetekben vannak tömörítve: United Automobil Workers AFL, District 50, John L. Lewis szervezete, United Electrical Workers CIO ,MESA, Detroiti Independent szervezetbe, az International Machinists Union kötelékébe. Eme társaságnak az elmúlt világháború idején több mint 25 ezer alkalmazottja volt az összes telepein. Ma a társaság kimutatása szerint, kevesebb mint 15 ezer. Chicago, Detroit, New Bredford telepeken több mint 6 ezer bérrabszolga húzta az igát, hogy meg-' mentsék a mi “demokráciánkat’’. Amikor ez év junius 12-én sztrájkba szóllitották bennünket, e három telepnek együttvéve nem volt 2,000 alkalmazottja. A chicagói telepen heteken át rakták le a munkásokat, mert nem volt munka. A CIO chicagói csoportjának megbízottai heteken, hónapokon át tárgyaltak a társaság megbi- zottaival és minden tárgyalásnak eredményét a CIO központjában Reuteréknek kellett tudomásul adni és azok döntöttek annak jó vagy rossz volta felett. Amikor már a helyi bizottság megállapodott a követelések felett, beküldték azt jóváhagyás végett Reutherékhoz, akik rögtön két szervezőt küldtek ki, akik újabb követelésekkel állottak elő a nyugdijat illetőleg. A társaság visszautasította eme újabban felállított követelést és a CIO szervezői sztrájkot rendeltek el anélkül, hogy a munkásokat megkérdezték volna, hogy elfogadják-e sí társaság ajánlatát, vagy visszautasítják azt és sztrájkba mennek. Nyolc heti sztrájk után Reutherék lefújták a sztrájkot anélkül, hogy egy ponttal is változott volna a társaság sztrájk előtti ajánlata. Nyolc heti sztrájk után összehívtak bennünket és megkérdezték, hogy hajlandók vagyunk-e a társaság feltételei mellett visz- szamenni a munkába, de siettek kijelenteni, hogy ha két esztendeig sztrájkolunk, akkor sem érünk el több eredményt. A főkolompos szervező szavazás alá tette a kérdést és nagy többséggel elfogadták azt az ajánlatot, amelyet a társaság 8 héttel azelőtt minden sztrájk nélkül megadott. Reuther ko- lomposa nem volt megelégedve a szavazás eredményével és arra kérte a sztráj kólókat, hogy egyhangúlag szavazzanak. Valószínűleg megkívánta szolgálni a társaságnak, hogy 8 hétig makacsul kitartott és munkásai felett győzedelmeskedett. A szakszervezetek sztrájkjainak túlnyomó többsége ugyan ilyen mederben zajlik le. Nem a munkások érdekeit tartják szem előtt, hanem a saját, egyéni érdekéiket. A mai szakszervezeti sztrájkokra nem lehet azt mondani, amit 25 vagy 30 évvel ezelőtt mondottunk, hogy “A munkás- osztálynak nincsenek bukott sztrájkjai, minden sztrájk győzelemmel végződik’’. Ezt a technika fejlődése és a hatalmas korporációk, még hatalmasabbá való fejlődése teljesen megsemmisítette. Ma egy-egy sztrájk áldás a kizsákmányoló osztály részére, mint amilyen volt az acélsztrájk, amelynek ideje alatt a társaságok túladtak a felhalmozódott áruikon, részben megadták munkásaik követeléseit, de ugyan akkor öt dollár 64 centtel emelték az acél árát. A sztrájk nem a társaságokat gyengítette meg, mint azt egynéhány évtizeddel ezelőtt tette, éppen az ellenkezőjét eredményezte. Ma minden sztrájk után a társaságok nagy, hatalmasabb profitra tesznek szert, mint Amerika ipari fejlettségének bármely korszakában. A Revere Copper & Brass társaság munkásai csak három telepen sztrájkoltak, mégis képes volt a társaság a kormánytól kierőszakolni, hogy a vörös és sárgaréz áruinak fontját két és fél centtel emelhesse, ami tiz dollár áremelést jelent minden tonna réz előállításánál, megmunkálásánál. John L. Lewis 10 napos gyászünnepélyt rendelt el és Amerika szánbányászai letették a csákányt. Ez a tíznapos gyászünnepély John L. Lewis szerint azért van, hogy a bányászok leróják tiszteletüket a bányabárók profit éhsége által Amerika bányáiban meggyilkolt bányászokért. A bányaszerencsétlenségeket csaknem minden esetben a bányabárók profit éhsége idézi elő. Nem alkalmazzák a szükséges védőeszközöket, mert a profitjukat csonkítja meg. John L. Lewis sokkal nagyobb szolgálatot tenne Amerika szánbányászainak, ha a tíznapos gyászünnepély helyett sztrájkba szóllita- ná a bányászokat, hogy az eddig ismert védőeszközöket minden bányában alkalmazzák. Az a tíznapos gyászünnepély nem szolgálja sem a bányász bérrabszolgák ügyét, sem a legyilkolt bányászokét. A bányabáróknak sem okoz semmi kárt, sőt éppen az ellenkezőjét eredményezi, mert a felhalmozott szénkészlet egy részén túladnak. John L. Lewis is úgy okoskodik, hogy ezzel a tíznapos gyász- ünnepéllyel lejebb szállítja szénkészletet és jobb eshetőségei lesznek az e hó végén la járandó szerződés megújítására, a bányászok fizetésének emelésére. Vizsgáljuk csak meg, hogy milyenek ezek az eshetőségek. Egy évvel ezelőtt, vagyis 1951-ben a puhaszén bányákban 392 ezer bányász dolgozott és átlagos 33 órai munkahét alatt hetenként 10 millió tonna szenet bányásztak. Ma 330 ezer bányász dolgozik átlagos 30 órai munkahét mellett. A bányászok heti keresete az elmúlt év átlagos 75 dollárról, ez évben heti 65 dollárra esett. Ezideig az acéltruszt bányáiban heti öt napokat, vagyis 35 órát dolgoztak. Az acéltruszt a sztrájk alatt teljes három hónapra elegendő szenet raktározott fel. Ha október elsején a bányászok sztrájkba mennek az acéltruszt fütyül a követeléseik- i re. Ha a bányászok kibírják a sztrájkot három hónapig, az acéltelepek kifogják bírni. Ezen kimutatás a Bureau of Labor Statistic bányaügyi osztálya által lett készítve, hogy kimutassa, az Egyesült Államok külön- 1 böző iparainak mennyi időre1 van felhalmozott szenük abban 1 az esetben, ha John L. Lewis sztrájkba szóllitja őket. Az áramfejlesztő telepeknek csaknem hat hónapra, vagyis a kimutatás szerint 165 napra van elegendő szenük. A vasutaknak több mint két hónapi szenük van felhalmozva, de kihúzhatják még három hónapnál is hosszabb időre, ha az olajfütött mozdonyokat teljes üzembe tartásra fogják be. A gyárak üzembetartására csaknem négy hónapi szén szükséglet van felhalmozva. Amerika szénbányászai 1945 óta minden esztendőben sztrájkoltak, (kivéve az elmúlt esztendőt) hosszabb vagy rövidebb ideig. Ma, amikor a technika rohamos fejlődése folytán minden esztendőben kevesebb és kevesebb bányászra van szükség, ma amikor óriási mennyiségű szén van a raktárakban, az ipartelepeken felhalmozva, egy bányász sztrájk csak a bányabárók malmára hajthatja a vizet, mert minnél tovább tart a sztrájk, annál nagyobb árat számítanak a felhalmozott szénért. Kétséges az, .hogy John L. Lewis képes lesz éppen az esztendőben is a múlt éveihez hasonló szerződést kötni. John L. Lewis nem fog meghátrálni még akkor sem, ha a bányászoknak bármilyen nyomort és szenvedést fog is okozni, Reuther, Murray eredményei mögött, akik 4 centes órabér emeléstől 16 centig javították szervezeteik tagjainak fizetését. John L. Lewis is legény akar maradni a gáton. John L. Lewis éppen úgy, mint az amerikai szakszervezetek valamennyié, megbocsáthatatlan nagy hibát követ el, amikor a társaságoktól követelik a munkások nyugdíjaztatását. Ezek az úgynevezett nyugdíj pótlékok nem szolgálják a munkásosztály ügyét, sőt ellenkezőleg tetemes kárt okoz nekik. Első sorban a munkás oda van kötve egyes gyár vagy bányatelephez, mert nyugdíjban csak akkor részesül, ha ugyanazon gyár vagy bányatelepen robotol legalább 25 esztendeig és betöltötte a 65-ik évét. Másik ok: Igen könnyen jöhet és rohamosan is jön egy másik depresszió, sőt még az sem kell, hanem csak átalakítás, mint amilyen folyamatban van 1950 óta az amerikai iparokban. Az autóiparban a koreai háború kitörése óta több mint 160 ezer munkást raktak le, akiknek túlnyomó része elveszítette a penzióját dacára annak, hogy úgy a Chrysler telepen, mint a General Motors telepein a bérrabszolgák több mint három hónapon keresztül sztrájkoltak, mert a lerakás után más ipari telepeken vállaltak munkát. Súlyos ok az is, mint bányászoknál, hogy a havi 100 dolláros penzió alapját minden kibányászott tonna szén után 30 centenként hozták életbe. Mi lesz ezzel az alappal egy huzamos sztrájknál? Mi lesz ezzel az alappal egy-két vagy háromesztendős depressziónál? Ki fogja ennek az ostoba nyugdíj rendszernek a levét meginni? Ha az amerikai szakszervezetek osztálytudatosan volnának szervezve, igen könnyen lehetne az államot arra kényszeríteni, hogy a társadalmi biztosítást (Social Security) nem könyör- adományhoz hasonló összegben állapítanák meg, hanem minden munkás, amikor elérte a 65-ik életévet és dolgozott legalább 25 esztendeig az Egyesült Államok bármely iparában, a teljes heti keresetével vonuljon vissza. Ha már szükség van ebben az Eldorádóban nyugdíjra, akkor adjanak annyit, ha már többet nem mint amennyit ma hetenként keres, mert abból is csak szűkösen, nyomorogva kell Amerika bérrabszolgáinak is hétről- hétre tengődnie. Ha ez év október elsején John L. Lewis sztrájkba szólítja a bányászokat, hosszú, elkeseredett sztrájkban lesz részük és családjaikkal egyetemben nyomor, szenvedés, nélkülözés lesz osztályrészük. Sok, sok sztrájk folyt le az Egyesült Államok ipartelepein amióta koreában kiütött az embermészárlás. 1950-ben egy gyári munkás keresete átlagosan 3,000 dollár volt, azt a folytonos sztrájkokkal sikerült két év leforgása után 3,500 dollárra emelni. Úgy néz ki, hogy bizony érdemes volt sztrájkolni. Két év alatt 500 dollár javítás. Vizsgáljuk meg, hogy miért sztrájkoltunk, mit nyertünk. 1950-ben a 3,000 dollár keresetből $50 kereseti adót fizettünk. Ma a 3,500 dollár után $167 dollárt, vagyis 117 dollárt a kormány vesz el az 500 dolláros javításból. Ma 118 dollárral többet fizet az élelemért, mint 1950-ben fizetett. Ha ma ugyan azon dolgokat vásárolja a háztartás szükségleteire és ugyan azt a “fényűzést” engedi meg magának, mint 1950-ben azokért ma 240 dollárral többet fizetünk. A két esztendei keserves sztrájkolások után a gyári munkás átlagos 500 dollárral emelte 1950-től fizetését s az életszükségleteire, adóra 525 dollárral többet fizet, mint 1950-
