Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-08-02 / 1740. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1952. augusztus 2. HÍREK MAGYARORSZÁGBÓL “REMÉLJÜK, HOGY EGY­SZER NÁLUNK IS ÍGY LESZ” Két hétig járta hazánkat az a tizenöttagu osztrák paraszt­küldöttség, amely a Szövetke­zetek O.rszágos Szövetsége meg­hívására érkezett Magyaror­szágra. Voltak terinelőszövetke- zetekben, állami gazdaságokban, gépállomásokon, meglátogatták a keszthelyi kísérleti állomást, beszéltek termelőszövetkezeti tagokkal, egyénileg dolgozó pa­rasztokkal, a maguk szemével győződtek meg arról: milyen a két világ közötti különbség a valóságban. Valamennyien 8-10 holdas dolgozó parasztok, leg­többjük néhány holdat még bér­letben is müvei. A reakciós pro­paganda hazájukban napról napra azt próbálta a fejükbe sulykolni, hogy a “vasfüggö­nyön” túl, Magyarországon nyo­morban élnek az emberek s ugyanakkor azt tikrja elhitetni velük, hogy Ausztria — földi pa­radicsom. — Napról napra azt szajkóz­zák, hogy Magyarországon nin­csen ennivaló, az emberek ron­gyokban járnak, minden dolgo­zó mögött fegyveres őr, vagy katona áll, a földeket felveri a gaz és hasonlókat — mondta Fritz Patzenbeck, a küldöttség vezetője. — E hazugságokat még tovább nagyítják azok a Magyarországról szökött urak, akik egyik-másik osztrák falu­ban a magyarországi helyzet “szakértőjeként” tüntetik fel magukat. Nemrégen Siegendorf- ban az egyik nagybirtokos-cu- korgyárosnál megszállt egy ily magyar, azt állítva magáról, hogy munkás és ért a gőzgép­hez. Rábízták a faluban lévő gőzgép kezelését. De hamarosan kiderült, hogy fogalma sincs a gépekről s a gőzgépet rövidesen tönkretette. Kiderült róla, hogy volt magar nagybirtokos. A kö­rülötte dolgozó parasztok meg­értették, hogy milyen hitelesek Magyarországról szóló informá­ciói. ' — Meg kell mondani őszintén — folytatta —, hogy a küldött­ség több tagjának szeme csak abban a pillanatban nyilt rá az igazságra, amikor átléptük a magyar határt. A hegyeshalomi állomáson éppen cigányzene szólt és jókedvű emberek sétál­tak fel és alá — a sokat emle­getett “fegyveres kiséret” nél­kül. És ahogy tovább robogott vonatunk, láttuk, hogy a földek gondozottak, minden talpalatnyi földet megművelnek, a kukorica magasabb mint nálunk. — Magyarországi utazásunk meggyőzött bennünket arról, hogy szemenszedett hazugság minden, amit a népet gyűlölő osztrák újságok írnak Magyar- országról. Az osztrák parasztdelegáció egyik legnagyobb élménye az volt, hogy Magyarországon “vá­logatni lehet a sokféle munká­ban” és keresik a munkást. Ná­luk ugyanis sokan kínálják két kezük munkáját hiába. Josef Opitzot, akinek Pur- bahban másfél hold szőleje és két hold bérelt földje van, falu­belijei azzal bízták meg: nézze me^, hogyan élnek Magyaror­szágon az öregek, a munkakép­telenek. — Ha hazamegyek — mondja — elmesélem majd, amit eddig én sem hittem, hogy itt Magyar- országon az öregekről, a mun­kaképtelenekről, az özvegyekről hogyan gondoskodik a magyar állam. A küldöttek jártak Körmen­den, Nagykőrösön, s mindenütt papírral, ceruzával kezükben számolhatták ki a földműves- szövetkezetekben : mit kap a dol­gozó paraszt terményeiért. — Láttuk — folytatja Opitz —, hogy itt minden a dolgozók­ért van. A paraszt becsületes árat kap terméséért és az ipari munkásnak nem kell drága áron megvásárolnia a mezőgazdasági terményeket. Nálunk, Ausztriá­ban 100-150, sőt 200 százalékot zsebel be a kapitalista, aki a pa­raszt és a munkás közé áll s mindkettőt a mélybe akarja le­nyomni. —-. Bőröcz Friedrichné — aki­nek huszholdas bérlete van — azok közé tartozik, akik értenek, sőt kicsit beszélnek is magyarul. Burgenlandban annakidején ma­gyar iskolába járt. Számára a legnagyobb élmény az volt, hogy Sáribesnyőn 27-30 liter te­jet ad egy tehén, náluk otthon Deutschkreutzban a legjobb is csak 15-16 litert. — Olyan takarmányozás van itt, ami nálunk elképzelhetetlen — mondta. Fritz Pátzenbeck végül arról beszélt, hogy otthon elmondják majd, mint foszlott szét minden hazugság, amellyel őket is meg akarta téveszteni az osztrák re­akció. — Ha egy dtelegáeió külföl­dön jár — mondta — az urak azt szokták kérdezni: “Tudtok magyarul, lengyelül, csehül ? Olyan tolmácsokat kaptatok, akik félrevezettek benneteket”. A mi delegációnk jórésze beszél vagy ért magyarul, vagy iskolá­ban tanultak, vagy az osztrák­magyar hadseregben szolgáltak. Mi nyugodtan elveszthettük vol­na tolmácsunkat, akkor is meg­értetjük magunkat a magyar parasztokkal. Jól meg is értet­tük őket, külön-külön mindegyi­künk nagyon sok magyar pa­raszttal beszélt. Kicsit fájt is a szivünk, látva azt a jólétet, amelyben élnek, s amellyel mél­tán büszkélkednek is. Én külö­nösen meghatódtam, amikor lát­tam, hogy egészen fiatal embe­rek — fiuk és lányok — felelős posztokra kerültek. Számunk­ra eddig elképzelhetetlen volt, amit itt láttunk, hogy volt zsel­lér, vagy sommás, aki egykor még néhány hold földet sem ne­vezhetett magáénak — ma több- pzer holdas termelőszövetkezet vezetője. S ahogy egy termelő­szövetkezetet társaival együtt elvezet, úgy vezeti ezt a szép és boldog országot az egykori ki- szákmányolt munkásosz t á 1 y. Nagy példa ez nekünk és bizta­tás. Reméljük, hogy egyszer ná­lunk is igy lesz . . . GYÁR A “HÍRŐS VÁROS” HOMOKJÁN Kecskemét álmost e mp ó j u, unalomba fulladó, tespedt vidé­ki város volt valaha. Mintha a finom alföldi homok nem csak az utakat lepte volna be szürke porréteggel, hanem függönyt vont volna az emberek szeme elé is. Mintha annak ködén át né­zegettek volna kifelé a kecske­métiek, álmosan, hunyorogva. Aztán észrevétlenül megválto­zott a “hirös város” arculata. Nem csak az uj épületek változ­tatták meg, amelyek Kecskemé­ten éppúgy nőnek ki a földből, mint mindenütt ebben az orszgá- ban; nemcsak a nagyobb utas- forgalom, az autók, autóbuszok, tehergépkocsik számának roha­mos növekedése. Maguk az em­berek, a tanyákról beáramló tíz­ezrek másították meg a város arculatát, akik odaálltak az épü­lő gyárakban a gépek mell, meg­tanultak bánni velük és közben megszerették az uj élet mozgal­mas, friss ütemét. Nyoma sincs már a régi álmosságnak, ácsor- gásnak, munkaalkalomra való várakozásnak. Munka bőven ke­rül minden dolgozni vágyó em­ber számára: építhet, alkothat, tanülhat. Kecskeméten éppúgy mint Miskolcon, vagy Kaposvá­rott. Mintha a homok is megka­paszkodott volna azóta: fiatal fák övezik. Hogy mennyire megmozgatta az uj idők fuvallata a kecskemé­tieket, azt példázza a Kecskemé­ti Gépgyár munkája is: az üzem országos viszonylatban az elsők közt volt, amely büszkén jelent­hette má junius 11-én negyed­évi terve befejezését, a követke­ző hét munkájával pedig terven felül újabb 491,300 forinttal gaz­dagította az országot . . . A kecskeméti gépgyár kapu­ján ott díszeleg az élüzem jel­vény. A munkába siető dolgozók reggelenként felnéznek az arany csillagra, amely szikrázik a nyá­ri verőfényben. — No, ezt meg­tartjuk — feszül bennünk ilyen­kor az akarat és úgy fognak munkához, hogy bebiztosíthas­sák a maguk számára azt a gyö- nyröüségesen fénylő aranycsil­lagot. Az eredmény: három hét­tel és egymillióháromszázezer forinttal teljesítették túl a má­sodik negyedévi tervet. A fejlődő Kecskemét képe is benne van a fejlődő gépgyár számadataiban: 1948. óta meg­ötszöröződött a termelés. De nemcsak belföldi viszonylatban jó a Kecskeméti Gépgyár mun­kája: exporttervét is magasan túlteljesíti* Keskeméti fürdőkádban lubic­kol a szőke svéd, norvég gye­rek: aranysárga, smaragzöld és málnaszinü kádremekeket küld Kecskemét Ausztráliába, Afri­kába. Mert eljutnak a kecskemé­ti gépgyár gyártmányai Mezo­potámiától Svájcig mindenhová a világon. — Nézzen itt körül — mutat az egyik oldalon lévő földszin­tes, kormos műhelyek felé Sza­bó Lajos, aki azelőtt lakatos volt s most a gyár műszaki vezető­je. — Ez itt a múlt! Ezek a mű­helyek még a régi tőkés “ember- szeretetét” dicsérik, aki kis be­fektetéssel minél többet akart összeharácsolni . . . Elmaradt korszerűtlen műhelyek, antiszo-* ciális berendezéssel. Minden drá­ga volt neki, csak az ember, a munkás ereje nem. A levegőtlen, kormos, sötét sikátorhoz hasonló műhelyből vasajtó nyílik egy másik üzem­részbe. A reánk törő vliágosság pillanatra .elvakit. Emeletmag’as- ságu, üvegtetős, modern öntő­csarnokok fehér falai világíta­nak, az automatikusan nyitható ablakokon friss levegő árad: fütyörésző, jókedvű dolgozók között vagyunk. — Ez a jelén . . . A jövő pedig, égnek meredő falakban, földbeágyazott beton­ban, téglában és homokban már ott van az udvaron. És ott fek­szik a műszaki vezető asztalán, tervrajzokba lefektetve. Statisz­tikusok, mérnökök dolgoztak ezeken a tervrajzokon, hogy a gyár dolgozóinak már most megmutathassák, hogy tűnnek el egymásután az ócska/ kor­mos, levegőtlen műhelyek, a múlt sötét emlékei, hogyan ala­kul át a Kecskeméti Gépgyár. Gyönyörű uj szerelőcsarnokok épülnek, világos, szellős, egész­séges munkahelyek, zuhanyozók és munkásöltözők, kultúrterem és bölcsőde. Gyár épül az alföldi homokon egyre több gyár. Egyre szilár­dabban, egyre mélyebben ka­paszkodnak bele a laza földbe. Ujtipusu emberek fiatal erdeje köti meg a homokot a kecskemé­ti határban. IGY ÉL/EGY TAXISOFFŐR Budapesten, a ’’taxik városá­ban” hihetetlen gyorsan érkezik meg a taxi, bármilyen időpont­ban rendelik. Az sem számit; hogy a főváros melyik pontjá­ra kérik, az állami taxivállalat­nak minden városrészben van­nak állomásai. Ennek a hatalmas vállalatnak a vezérigazgatója azelőtt soffőr Volt. A taxivállalat több vezető állását ugyancsak volt soffőrök 1 töltik be. Számukra ugyanolyan 1 érvényesülési lehetőség van Ma- 1 gyarországon, mint bárki más számára,- aki jó munkával és képességeivel megérdemli az elő­léptetést. Sokszáz taxi robog Budapest utcáin, sokszáz taxisoffőr viszi a dolgozókat hivatalos útjukra, este színházba, mozikba. Futó Sándor egy a sokszáz taxsoffőr közül. Már nem fiatal ember, jóval túl van ötvenedik életévén. Jóltáplált, kerekarcu ember. — Harminc éve vagyok gép­kocsivezető — mondja, — akkor is szerettem foglalkozásomat, amikor éhesen kellett a volán­hoz ülnöm. Elképzelhető, mi­lyen szívesen dolgozom ma, ami­kor olyan gondtalan életet biz­tosítanak számunkra, amilyen­ről azelőtt még álmodni sem mertünk. Régi emlékeket idéz fel Futó Sándor. * — Mi, soffőrök nem kaptunk fizetést, hanem csak a napi be­vételünkből százalékot. Nem volt munkaidőnk. Addig voltam a kocsin, amig az aznapra valót valahogyan megkerestem. Gyak­ran tizenhat órán át vártam utasra. Ha a kosit javítóba vit­ték, akkor nyomorogtam. j (Folytatás a 8-ik oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents