Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-02-09 / 1718. szám
1 oldal BÉRMUNKÁS 19Ö2. február 2. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3 00 Félévre ............................V. 1.50 Six Months ...................... 1.50 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy '....................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................... 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3,50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio-A-lájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE <=*©*» 42 A kard és a Biblia A 72-ik születésnapját ünneplő Douglas MacArthur amerikai fővezérről nem feledkeztek meg barátai és tisztelői. Mint az újságok megírták, a new yorki igen előkelő Waldorf-Astoria szálloda szolga személyzete alig győzte felhordani neki a sok ajándékot, táviratot és üdvözlő kártyákat. Oly tömegesen érkeztek az ily üdvözletek, hogy nagy papirlemez dobozokat töltöttek meg velük és úgy vitték fel a Waldorf-Torony fényűző lakosztályába, amelyet most MacArthur a feleségével, szárnysegédeivel és a cselédséggel elfoglal. MacArthur meg is érdemelte ezt a figyelmet, hiszen egész életét annak a rendszernek védelmében töltötte el, amely rendszer jómódot biztosított azoknak, akik most az üdvözleteket küldték. Számos háborúban mint “fővezér” szolgálta a kiváltságosak érdekeit. Ilyen háború volt például az a “washingtoni csata” is, amelyben a bonuszt kérő amerikai veterán katonákat verte szét. De azért legnagyobb hírnévre mégis csak a múlt évben tett szert, amikor mindenáron ki akarta szélesbiteni a bizonyos mértékig korlátolt koreai háborút. Amikor a fővezérségtől elcsapták, mert ő akart parancsolni mindenkinek, még fellebbvalóinak is, a szenátus vizsgálóbizottsága előtt nyíltan megmondotta, hogy az atombombát akarta használni kínai, esetleg orosz városok elpusztítására, hogy a háborút gyorsan és győzelmesen befejezze. Érthető tehát, hogy akiknek ez a háború hasznot jelent, nagy szeretettel veszik körül és üdvözlik a “vén katonát”, aki azonban az elfogulatlan emberek szemében a száz százalékosan tiszta militarizmust, a pusztítást és az öldöklés szimbólumát képviseli. És mégis a müitarizmus ezen legkiválóbb képviselőjének tiszteletére felsorakoztak a vallásos intézmények is, többek között megszavazták részére a “Bible Society” (Biblia Egyesület) Gu- tenberg-award kitüntetését, amit csak azok kaphatják, akik a vallások mezején tettek valamilyen nagy szolgálatot. Most is a Biblia Egyesület “for outstanding service to the Bible cause” (A biblia ügyének tett kimagasló szolgálatért) megindokolással szavazta meg MacArthurnak ezt a kitüntetést. Miután MacArthur eddig csakis a müitarizmus szolgálatában, katonai téren tett ’’kimagasló” szolgálatokat, nyilvánvaló, hogy azokkal a Biblia ügyének is szolgált. A Biblia és a kard már régen olyan szoros szövetséget alkotnak, hogy aki az egyiket szolgálja, a másiktól is kiérdemli az elismerést és a köszönetét. A Dulles-politika lényege Az egész vüágot átölelő nagymérvű politikai és gazdasági változások a polgári nemzetgazdászokat is újabb megállapításokra kényszerítik, mert most már kénytelenek elismerni, hogy tévedtek három évtizeddel ezelőtt, amikor olyan nagy biztonsággal jósolták meg, hogy az Oroszországban bevezetett kollektív termelő rendszer csak csúfos gazdasági bukáshoz vezetliet. Miután a Szovjet Union nem akarja teljesíteni ezen jóslatukat, most megállapítják, hogy a nemzetek gazdálkodásának — vagy gazdaságnak — három fajtája lehetséges: terjeszkedő (expanding), összezsugorodó (contracting) és a stagnáló. A Szovjet Uniónak, — mondják, — az volt a szerencséje, hogy képes volt a terjeszkedő gazdaság bevezetésére, amit az első világháború óta csak az Egyesült Államok gyakorolt. Terjeszkedő gazdaság alatt nem területi terjeszkedést értenek, hanem az egyre fokozódó több termelést; újabb és újabb gyárak alapítását, a mezőgazdaság, a bányászat, a transzportá- ció fejlesztését. A gazdaság ily terjeszkedésében az Egyesült Államok járt elől és azért lett belőle a világ leghatalmasabb állama. Ezzel szemben Európa nyugati államai gazdaságüag stagnáltak, amiből csak Németország vált ki Hitler uralomra jutása után, miért is könnyű szerrel verhette le a többi államokat. Nyilvánvaló, hogy Hitlerék a háborús készülődéssel élesztették újra Németország satgnáló iparát. És azt sem lehet tagadni, hogy az Egyesült AUamok ma ugyanazt az utat követi. Vagyis a nii terjeszkedő gazdaságunknak alapja a hadiipar; éltetője tehát a háború. Teljesen harmonizál ezen gazdasági felfogással John Foster Duües azon politikai felfogása, hogy a háborús állapotot áüandósitani kell. Nem okvetlenül szükséges a nagy háborúk vívása, hanem csak nagy és jól felszerelt hadsereget kell tartani, amely ből néhány hadtestet ki lehet majd rendelni a világ bármely részébe, ahol az amerikai érdekeket veszély fenyegeti. Miután ma már a fegyverek fejlődése is igen gyors, nem keü félni a tul-fegyverzéstől, mert a pár éves fegyvereket már lomtárba lehet hajítani bármilyen sok millióba kerültek is. De azért niég igy is problematikus, hogy a gazdaság állandó terjesztése nem ér-e majd egy olyan ponthoz, amelynél szétpukkad, mint a tulnagyra fújt szappanbuborék ? Mert mint a neves rovatiró, Walter Lippman is mondja: Itt most már nem az a kérdés, hogy mekkora haderőt tartunk s mennyi felszerelés keü annak, hanem az, hogy mennyivel gyarapítjuk alumínium gyárainkat, acélkohóinkat, petroleum kutainkat, műtrágya gyárainkat? — szóval termelő kapacitásunkat? Mi történik, ha ez a terjeszkedés igy tart tovább és tovább s ha egyszer csak nem kell majd annyi katonai felszerelés? Ezen kérdés mögött nyüvánvalóan a depressziótól való félelem lapul arra az esetre, ha csakugyan létrehoznánk valami olyan megegyezést, amely lehetővé tenné az őrült fegyverkezés megállítását. Erre a kérdésre ad v álászt és ennek a félelemnek veszi elejét a Dulles politika, amely állandósítani igyekszik a háborús állapotot. Duües politikája valójában ezt mondja: Nem kell tartani depressziótól addig, amig lesznek aggresszorok! Agresszo- rok pedig lesznek mindaddig, amig a külügyi és a hadügy depart- mentek keresik azokat. De nem kell elfelejteni, hogy az Egyesült Államok külpolitikáját ma John Foster Dulles irányítja; az a Dulles, aki tagja volt annak a bankár csoportnak, amelyik Hitlert finanszírozta. így nem csoda, hogy a külügy i hivatal aggresszornak nyilvánít minden népet, amelyik meg akar szabadulni elnyomóitól. De q,jnig lesznek elnyomók, lesznek olyanok is, akik szabadulni akarnak az elnyomás alól, ezek szolgáltatják tehát az aggesszorokat Dulles politikájához, amely fentartja majd az Egyesült Államok egyre terjeszkedő gazdaságát. Dulles elgondolása szerint tehát nagyon sima ut áll Amerika népe előtt, hacsak a sok kiontott vér túlságosan sikamlóssá nem teszi majd. Kedves kis mese \ Az Egyiptomból jövő azon hírekre, hogy az arab népeknek az angolok ellen irányuló gyűlölete egyre nagyobb ».mértékben fordul az Egyesült Államok ellen is azért mert Anglia innen nagy támogatást kap, a külügyi hivatal erélyesen tiltakozik azt állitván, hogy Amerika semleges és nem nyújt segítséget Angliának Egyiptom leigázásárá. Az amerikai kormányköröknek ez a tiltakozása meg Winston Churchillnek Washingtonban tett kijelentései valóságosan megismétlik azt a régi kedves kis gyerektörténetet, amelynél két dime-ot (tizcentest) adnak a kisfiúnak azon utasítással, hogy menjen le a sarki füszerüzletbe és hozzon az egyik dime-ért egy tucat zsemlét, a másikért meg félfont vajat. A gyerek elmegy, de kisvártatva bömbölve jön vissza s panaszolja, hogy elfelejtette melyik dime-ért kell zsemlyét és melyikért a vajat vennie. Képzeletben látjuk, miként ütköznek meg olvasóink azon, hogy a szegény gyereknek csak egy dime-ot adunk egy tucat zsemlyére és ugyanannyit félfont vajra is, de mondottuk, hogy ez régi mese, — olyan régi, hogy akkor még egy dime-ért árulták a zsemlye tucatját és olyan régi, hogy akkor még az emberek élvezték az ilyen ártatlan gyerekhumort. De most már nem hangzik olyan humorosan, hiába ismételték meg. Mert ezt a dolgot most TÉNYLEGESEN MEGCSINÁLTÁK (és nem elmondották) Winston Churchill meg az amerikai kormány. Hiszen alig pár nappal ezelőtt Churchill azzal kezdte a beszédét a washingtoni kongresszus előtt, hogy “Nem pénzt kérni jöttem!” És ennek dacára éppen azon a napon, amikor visszatérő útjában hajója befutott az angol kikötőbe, Washingtonban “Mutual Securty Director” W. Avereü Harriman bejelentette, hogy az amerikai kormány 300 miüió dollár segélyt ad Angliának. Harriman mindjárt azt is bejelentette, hogy Churchill a “Mutual Security Act” által kiszabott 7,328,903,976 dollárból 600 milliót kért, de csak a felét kapta meg. Ezt azonban meg kellett adni, mert másképpen Anglia, amelynek most sok a kiadása Egyiptomra, nem tudná fedezni a NATO (North Atlantic Treaty Organization) hadseregre költendő összeget. Szóval az angolok megkapták a 300 milliót. Miután Churchill kijelentette, hogy nem pénzt kérni jött ide, valószínű, hogy a 600 milliót, amit kért olyan jelentéktelenségnek tartja, ami amerikai tájszólás szerint csak “chiken feed”, nem is érdemli meg a pénz nevet. De azonkívül bizonyára megígérte Trumannak, hogy ebből a “‘chicken feedből” csak olyan fegyvereket fognak vásárolni, amiket nem visznek el Egyiptomba. Csakis ily egyezség után tiltakozhatik az amerikai kormány az egyptomiak azon vádja ellen, hogy innen segítik Anglát. Vagy lehet, hogy a 77 éves Churchill megint annyira élvezi az összetévesztett két dime mesé jét, hogy úgy véli azt be lehet adni Amerika 150 millió népének is. Mert azért, hogy Harriman meg a kormány többi tagjai elhiszik, hogy az angolok valahogy külön fogják tartani az amerikai 300 mülión vásárolt fegyvereket s abból nem jut semmi Egyiptomba, itt minden értelmes ember látja, hogy az összetévesztett két dime meséjével kerültünk szembe, mert egészen mindegy, hogy Anglia ezt a 300 milliót költi-e
