Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-01-05 / 1713. szám
t oldal BÉRMUNKÁS 1952. január 5. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ......................$2.00 One Year ............... $2.00 Félévre .......................... 1.00 Six Months .................... 1.00 Egyes szám ára ----- 5c Single Copy _________ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta.,' Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki is közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonn- at a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the . BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE ^>42 A szabotőr Santa Az amerikai újságok nagy megütközést színlelő hangon újságolták, hogy a Szovjet Unióban és a népi köztársaságokban olyan gonoszlelkü emberek kezében van a hatalom, akik még a gyermekeket is képesek megfosztani attól a nagy örömtől, amit a “Santa Clause” (Mikulás) meséje és a kapcsolatos ajándékok kiosztása okoz. És mindezt csak azért teszik, mert a béke, az öröm és boldogság bosszantja őket. Ezen rágalom terjesztésére az nyújt alapot, hogy a népi köztársaságok jól látják azt, hogy a karácsonyi ceremóniákkal belopják a fogékony gyermekek lelkivilágába a vallásos babonát amit tehát igyekeznek kiküszöbölni a gyermekek neveléséből. Sehol és soha a világon még annyit nem költöttek és olyan nagy gondot nem fordítottak a gyermek nevelésére, mint teszik azt a népi köztársaságokban. így a fenti vád nem egyéb, mint legdurvább propaganda anyag. Avagy nem-e természetes, hogy a kollektív termelő országok elminálni igyekszenek azt a Santa Claust, aki Amerikában meg a szövetséges országokban ágyukat, haditankokat, bombázó gépeket mutató játékokat hoz a “béke napján” a gyerekeknek s arra oktatja őket, hogy ha megnőnek, azokkal a fegyverekkel kiölhetik a babonát nem követő országok népeit. így nem kellene annyira méltatlankodni azon, hogy a Szovjet Unióban Sergei Mikhalkov ifjúsági iró olyan verset irt a gyermekek részére, amely a szabotőrök elleni védekezésre tanítja őket. Ez a vers állítólag utal arra, hogy Amerika száz millió dollárt költ a kémekre és szabotőrökre, akik a Szovjet Unionban rombolni és pusztítani készülnek mindazon dolgokat, amiket a gyermekek szeretnek és amik a gyermekek boldogságához szükségesek, igy tehát az ily szabotőrök ellen, ha mindjárt Santa Claus ruhában jönnek is, védekezni kell. Sokkal érthetőbb lenne, ha az amerikai sajtó azért méltatlankodna, hogy a kongresszus egész nyíltan száz millió dollárt szavazott meg kimondottan kémkedési és szabotáló célokra és legalább elismerné, hogy a megtámadottaknak is joguk van a védekezésre, ha kell, még Santa Clause kiűzésével is. Szaporodnak az ál-részyényesek A New York Stock Exchange elnöke, bizonyos Keith Funs- ton nevű ur, az acélipari alkalmazottak bérköveteléseivel kapcsolatban figyelmezteti Amerika népét, hogy ne üljenek fel “a demagógok” azon állításának, hogy néhány acélbáró kizsákmányolja a munkások százezreit, vagy millióit is. Mert nem igaz ám az, — mondja Mr. Funston, — hogy az acélipart és a többi nagy iparokat csak néhány ember birtokolja. Ha valaha igy volt, de nem most, sőt azt mondhatjuk, hogy a nagy iparokban a tulajdonosok és az alkalmazottak száma hamarosan megközelíti egymást. Mr. Funston azt állítja, hogy ő, mint a Stock Exchange elnöke, a legjobban ismeri ezt a kérdést, hiszen a Stock Exchange az a fórum, ahol a részvényesek és a bondok adás-vételét intézik. De azért segítségül veszi a Rufus Tucker statisztikai iroda adatait is. Igaz, azt beismerik, hogy hivatalosan még eddig semmiféle statisztikát sem állították össze arravonatkozólag, hogy az amerkai iparvállalatok és bankok részvényei hány tulajdonos kezeiben vannak, igy hát Funston és Tucker urak csak “becslés” után mennek. És ezen becslés alapjául azon vállalatokat veszik, amelyek egy-két részvény vásárlására kényszerítik alkalmazottaikat, avagy a profitból magasabb fizetés helyett egy két részvényt juttatnak a munkásoknak. A Tucker statisztikai iroda, — amelynek eddig soha hírét sem hallottuk, — azt állítja, hogy jelenleg körülbelül 16 millió embernek van valamilyen részvénye az Egyesült Államokban, — tehát többnek, mint a szervezett munkások száma. És mégis, — kiáltanak fel meglepetve, — a unionok bérköveteléseitől visszhangzik az ország, amig a részvénytulajdonosok érdekvédelméről mitsem hallunk. A közeljövőben sok minden változatban fogjuk hallani ezt a népámitó, csaló érvelést. Mert ha tény is, hogy egyes korporációk egy-két részvényt adnak munkásaiknak, az még nem jelenti azt, hogy azok ezzel olyan részvénytulajdonosokká válnak, akiknek attól kezdve már nem a munkásokkal, hanem a munkáltatókkal vannak közös érdekeik. Nézzünk erre vonatkozólag egy gyakorlati példát. Az egyik ilyen vállalat, amelynek körülbelül 10,000 alkalmazottja van, évenként egy-egy, ötven dollár névértékű, szavazattal nem biró részvényt ad alkalmazottainak azon reményben, hogy azok mint részvényesek, — mint tulajdonosok — nagyobb igyekezettel dolgoznak. Aki tehát tiz éve dolgozik azon vállalatnál, annak 10 ilyen részvénye van, értékük 500 dollár, amelyek után az illető évenként mondjuk 60-70 dollár osztalékot kap. Vannak társulatok, amelyek nem adják, hanem megvetetik alkalmazottaikkal ezen részvényeket; mások egy-két centtel kevesebb órábért fizetnek és az igy visszatartott keresetet részvényekben “ajándék” gyanánt ad ják. De bárhogyan kapja is a munkás ezen részvényeket, azok évi hozadéka, — évi 2000 munkaórát számítva, — óránként 2-3 centnél nem igen tesz ki többet. így nagyon tudatlan lenne az a munkás, aki csak az ötcentes béremelésről is lemondana azon hiedelemben, hogy a saját részvényeinek a hozadékát üti le vele, mert öt cent órabér egy éven át már 100 dollárt tesz ki. Ugyanazon vállalatnál a szavazattal biró 500,000 részvény négy ember tulajdonában van. A fenti osztalék arányában ezek körülbelül 710,000 dollárt kapnak egyenként. De ezen nagy jövedelemmel arányos a részesedésük a gyártelep értékében is Funston és Tucker urak állítása szerint ezen vállalat részvényei több mint 10,000 ember birtokában vannak. És ha a könyveket nézik, akkor igazat is mondanak. De amint láttuk, ez mégis csak fél-igazság, méghozzá olyan fél-igazság, amely valamely hamisság bizonyítására felhasználva nagymérvű hazusággá lesz. Mert ha igaz is, hogy ennek a vállalatnak egészen pontosan 10,004 részvényese van, az is igaz, hogy a 10,000 mitsem számit, csak kirakat díszítésül szolgál. A valóságban ez az ipartelep csak annak a négy embernek tulajdonát képezi, akik a nagy jövedelmet húzzák és akik rendelkeznek az egész iparteleppel. Kevés is, késő is A hírek háború felmelegítését követelő profitharácsolók és túlzó hazafi háborús uszítok találták ki a “too little and too late” kifejezést a kormány intézkedések bírálatára, amivel azt akarják mondani, hogy a jelenlegi nagy feszültség megoldására a kormány vagy nem tesz eleget, vagy amit tesz is, azt már későn csinálja. Most az egyszer mi is megismételjük ezt a korholó kifejezést és reméljük, hogy ha az olvasó figyelembe veszi az alant felsorolt adatokat, nem fog bennünket sem a háborús uszítok, sem a háborús profitlesők közé sorolni. Mert a füszerüzletekben nyert tapasztalataink minket is, — akár csak az olvasóinkat, — meggyőztek arról, hogy az utóbbi időben az élelmiszerek árai megint emelkedtek. így mi is, mint sok más millió amerikai FOGYASZTÓ, a kövér Mike által vezetett Office of Price Aministration (OSPA), majd csak előáll valami rendelettel még a karácsonyi ünnepek beállta előtt, hogy a szükebb keresetű munkáscsaládok is AMERIKAI MÓDRA, vagyis jól megtérített és élelmiszerekkel megrakott asztallal ünnepelhessék az évzáró szezón nagy napjait. És ezen várakozásunkban nem is csalódtunk, mert ... az az, hogy egy kicsit mégis csak csalódtunk, mert az OSPA rendeleté csak két nappal karácsony előtt látott napvilágot, tehát “too late” (nagyon későn) arra, hogy hasznát lehetett volna venni, mert az ünnepi szükségleteket már csaknem mindenki beszerezte. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben jogos a “too late” vád, ezt sajnálkozva állapítjuk meg. De ugyanakkor meg kell vizsgálnunk, hogy ha már későn is jött ez az intézkedés, vájjon méreteiben elég nagy volt-e? Ezt megítélheti maga az olvasó is, ime itt adjuk az ÓPA rendelet szövegét, amint azt a lapok közölték. Az Office of Price Ydministration elrendelte azonnali hatállyal, hogy az ár kontrol alól kiveszi a kannázott sült gilisztát (fried worms), továbbá a diószószt, a “crepe su- zettes” nevű ételt'és a kannázott csörgőkígyó húst. Nem akarunk parvenü módra dicsekedni, igy bevalljuk, hogy a “crepe suzettes”-ről azt sem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák? És azt is bevalljuk, hogy a diószószt sem hasznájuk. Ellenben ha idejében értesültünk volna arról, hogy most már korlátlan meny- nyiségben vásárolhatunk sült gilisztát meg kannázott csörgőkígyó húst, bizonyára beszereztünk volna néhány kosárnyit az ünnepekre. De igy? Ugy-e, hogy jogos a felháborodásunk? Most tehát mi is mérgesen mondjuk: “Too little, too late!” A nagy-gyülés Évekkel ezelőtt hallottuk, hogy ez vagy az a szervezet NAGY-GYŰLÉST tartott. Ezzel a névvel rendesen az évenként, vagy más időszakonként tartott konvenciókat nevezték. Most azonban Los Angeles városban az AFL-hez tartozó Retaü Clerks Union 770-s lokáljának tagjai egészen újfajta nagygyűlés tartását határozták el. Ennek a szervezetnek a tagjai már hosszabb idő óta bérkövetelést kérnek a munkáltatóktól, de eredménytelenül. Már pedig a jelenlegi szerződésük ez év utolsó napjával szintén véget- ér. A munkáltatók makacs ridegsége folytán mégcsak annyira sem haladtak, hogy megegyezésre kilátás lenne. De viszont a munkások a Taft-Hartley törvény értelmében csak hosszú időt
