Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-06-28 / 1735. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1952. junius 28. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .............................$3.00 One Year ...............................$3-00 Félévre ................................. 1.50 Six Months .......................... 1.50 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy -------------— 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders — — 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta„ Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. ______________________ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE <*@*..42 csupán csak egy dolog kell hozzá: PÉNZ, PÉNZ, aztán megint csak PÉNZ! De éppen ezzel van egy kis baj. Nem az, hogy az Egyesült Államoknak már fogyóban lenne a pénze, hanem csupán a kongresszusnak az a határozata, amellyel a katonai kiadások maximumát megszabta 46 billió dollárban. A jó generálisok, — vagyis a militaristák tehát azt akarják, hogy a kongresszus vonja vissza ezt a határozatot és engedjen szabad folyást a militarista költekezésre. A militaristáknak sikerült bevinni ezt a háborús uszító érvelést a választási hadjáratba is. Már az elnökjelöltségre aspirálók kiválasztásánál biztosították maguknak a győzelmet. A tucatnyi aspiráns közül akármelyik nyeri is el a pálmát, a militaristák mindegyikben hü szövetségest kapnak. Ez az előrelátás mutatja, hogy az amerikai militaristák milyen jó politikusok lettek. Az acéjsztrájk A már több hét óta tartó acélsztrájkban a CIO-hoz tartozó Steelworkers Union állítása szerint “az acélgyárakban minden kerék megállt”. És ennek dacára az ország gazdasági élete nem roppant össze, a koreai frontot sem kellett feladni muníció hiányában, sőt még az automobil, a hűtőszekrények és egyéb acélfogyasztó árucikkeket készítő gyárakat sem kellett lezárni, holott április első hetében, amikor az acélmunkások első Ízben hagyták abba a munkát, már másnap rémhíreket közöltek az újságok, hogy az acélsztrájknak milyen végzetes következményei lesznek úgy a koreai háborúra, mint a belföldi gazdaságra. Ki ne emlékezne még ezen dolgokra? Hszen mindössze csak három hónappal ezelőtt történt, hogy az acélmunkások két havi eredménytelen tárgyalások után abbahagyták a munkát és még el sem fojtották a tüzet az acél kohókban, amikor felzudult a rémkiáltás, hogy ez a sztrájk az országot rettenetes veszélybe lökte, mert nem lesz muníció a koreai frontra; le kell zárni az automobil gyárakat, ha elhasználják az egy hétre elegendő acélkészletüket. Olyan nagy volt a kétségbeesés, hogy Truman elnököt is be- ugrasztották, elrendelte az acélgyárak állami kezelését, mire a munkások beszüntették a sztrá jkot. Az állami kezelést azonban alkotmányellenesnek mondotta Pine szövetségi biró, mire a munkások újból sztrájkba mentek, de felvették újra a munkát, amikor a felsőbb bíróság megsemmisítette Pine biró végzését. Ezt megint a Supreme Court döntötte meg, mire a munkások most már ténylegesen megkezdték a sztrájkot, amely már több hét óta folyik az első Ízben megjósolt gazdasági összeomlás nélkül. Kitűnt tehát, hogy van elég acél a raktárakban. A koreai fronton tovább folyik a háború és még azt sem tartják óriási veszedelemnek, ha ott felrobbant a fél négyzetmérföldet takaró legnagyobb muníció raktár; van itt elég, amiből pótolhatják. Az automobil gyárakat sem kellett bezárni. Sőt inkább az a baj, hogy az uj automobilokat nem vásárolják elég gyorsan s azért a Kaizer-Frazer gyár jelentékeny árleszállítást jelentett be. Mit jelent mindez? Azt, hogy az áprilisi müfelháborodás és kétségbeesést tudatosan rendezték arra, hogy hangulatot keltsenek az állami lefoglalás ellen. Hiszen nem titok, hogy az amerikai munkáltatók mindenáron el akarják tiltani a munkásokat az egész iparra kiterjedő sztrájk jogától, ami természetesen a nagy szakszervezetek elerőtlenitését, szétbomlását eredményezné. Most elérkezettnek találják erre az időt s alkalmazzák az eddig is használt legismertebb módszert; a sztrájkolok kiéhezte- tését. A mai nagy drágaság közepette ez nem is nehéz dolog. Arra számítanak, hogy azon munkások, akik hitelre vett házakban laknak, amelyekbe hitelre vásárolt bútorokat tettek és hitelre vásárolt automobilokon járnak, akiknek gondolkozását a hitelbe vásárolt televízió szónokai irányítják és akik havi, sót heti részletekben is fizetik az életbiztosításaikat, nem maradhatnak sokáig munkanélkül, mert a mindenféle részletfizetéseket szedő ügynököket nem sokáig lehet üres kézzel elküldeni, de elveszteni sem akarják azon dolgokat, amelyekre már bizonyos összegeket lefizettek. < I Ezért nem halljuk most a sztrájk miatti kétségbeesett óbéga- tast. Az acélbárók ridegül utasítanak vissza minden további en- gedmenyt. így, ha többheti sztrájk után a union kénytelen lesz elfogadni a munkáltatók első ajánlatát, akkor az rendkívül vereség lesz a szakszervezeti vezérekre s bomblasztólag fog hatni a szervezetre. Most kitűnt, hogy a munkáltatóknak még a koreai háború dacara is nagyobb kitartásuk van, mint a munkásoknak. Ezt jól tudjak az acelbarok és éppen azért ezt a kitartási képesseget vetettek harcba, amellyel biztos győzelmet remélnek. A munkáltatók ily manővereskedése révén az acélmunkások bermozgalma túllépte az egyszerű sztrájk körét; a magasabb berekért es J?bb munkaviszonyokért folyó támadó harcból a szervezkedem jogáért küzdő védelmi harc lett. Ez az oka annak, hogv a kereskedelmi sajtó egyszerre elfelejtette a sztrájk okozta állítólagos nagy kozveszelyt, sőt mi *>bb, ezt a sztrájkot a napisajtó mar alig érdemesíti pár szóra is. F J feami'^ íí1trtékiKn banv^o|ja el a tőkés-sajtó, éppen olyan fokozott mértekben Kell figyelemmel kisérnie a munkásosztálynak, mert ennek a sztrájknak a kimenetele nagyjelentőségű lesz az amerikai munkásmozgalom ovábbi fejlődésére Militarista politikusok A mindennapi, egyszerű beszédben politikusoknak nevezzük az ország ügyeinek intézőit, a védelmezőit pedig a militaristák névén említjük. A jelenlegi elnökjelölti korteskodásoknál azonban a politikusok felcsaptak militaristáknak, a militaristák pedig mint nagy politikusok akarnak babérokat szerezni. Talán ez az oka annak, hogy az elnökjelöltségre pályázó Robert Taft szenátort nagyon megtámadták a militaristák, mert azt mondotta, hogy ő másképpen csinálta volna a koreai háborút és ha megválasztják elnöknek, akkor Európában sem olyan hadsereget fog szervezni, mint amilyet Eisenhower hozott össze az Észak Atlanti Paktum égisze alatt, hanem valami másfélét, amiről azonban csak nagyon zavaros leírást adott. “Nem értesz te az ilyesmihez Bob,” — mondják a militaristák, — ‘‘jobb lesz tehát ha befogod a szádat!” Viszont a politikusok is éppen ilyen nyájasan mondják a kortesbeszédeket tartó Eisenhower generálisnak, hogy kár volt kinyitni a száját, mert amíg hallgatott, mindenki bölcsnek tartotta, de amióta beszédeket tart, olyan zagyvaságokat beszél össze, hogy senki sem tudja mit is akar valójában. Szóval a politikusok is azt tartják, hogy a hadvezér belekontárkodik a mesterségükbe s ezt még a nemzeti hőstől sem látják szívesen. Élesebben figyelve ezt a korteshadjáratot úgy találjuk, hogy a militaristák sokkal ügyesebb politikusokká lettek, mint amilyen militaristáknak bizonyulnának a politikusok. Mert az amerikai militaristáknak, — de talán az összes militaristáknak az egész vüágon, — arra irányul a legfőbb törekvésük, hogy minél nagyobb hadiköltségvetést csikarjanak ki attól az államtól, amelyet áüitólag védenek. És ebben a tekintetben az amerikai militaristák igen ügyes politikusoknak bizonyultak, mert sikerült nekik ezt a választási kampányt is a háborús uszítás terére terelni. A két nagy párt összes elnökaspiránsai a “fegyveres béke” alapján állnak, vagyis elfogadták a militaristák azon hamis érvelését, hogy a békét csak az igen nagy hadsereggel lehet megteremteni és fentartani. így tehát mindegyik hirdeti, hogy folytatni, sőt fokozni akarja a jelenlegi őrületes fegyverkezést. A kü- lömbség közöttük legfeljebb csak az, hogy egyikik a tengerészeinek, másikuk a légierőnek, a harmadik esetleg a gyalogságnak vagy a tüzérségnek tulajdonit nagyobb fontosságot és igy az általa pártolt osztagot fejlesztené erősebben. Ez — a béke kérdését nézve, — egészen jelentéktelen. A lényeg az, hogy az összes aspiránsok a fegyverkezés további fokozását akarják; mindegyik fenyegtőzik a potenciális ellenség felé, hogy az általa javasolt nagy haderővel igy meg úgy “rájuk kényszeríti” a békét. És miután ezt a potenciális ellenséget jelen esetben meg is nevezik, egész természetes, hogy az ellenségnek kinevezett Szovjet Union is fegyverkezik. A militaristák csak ezt várták. Most már előállhattak azzal a panasszal, hogy a Szovjet Unionnak “veszedelmesen” nagy hadereje van s azért újabb és újabb billiókat kérnek a tpvábbi fegyverkezésre; valójában saját hatalmuk kiszélesbitésére. Ezért mondjuk azt, hogy az amerikai militaristák ügyes politikusoknak bizonyultak. Ilyen politika volt például az is, hogy a múlt héten a szenátus katonai költségvetési bizottsága előtt megjelent Nathan F. Twining generális, aki jelenleg az amerikai légierő parancsnoka és kétségbeesve mondotta, hogy a Szovjet Unionnak 1954-re kétszer vagy háromszor annyi repülőgépe lesz, mint az Egyesült Államoknak. De nem csak számbelileg, hanem kvalitásban is utolértek, — panaszolta a generális, akitől ezt a mondatot idézték: Az oroszoknak 1954-re kétszer vagy háromszor annyi repülőgépük lesz, mint amennyivel a mi légierőnk és a tengerészetünk együttesen bírnak. De nemcsak kvantitás, hanem kvalitás terén is olyan jók (a gépeik), mint a mieink, vagy még jobbak. Az a tény, hogy ennyi gép, azonkívül az atombomba titka meg az irányított lövegek olyan tehetséges (capable) nép kezében vannak, rendkívül veszélyt jelent. Igazán szerencse, hogy ezt a nagy veszélyt az éber generálisok még idejében észrevették. így még el lehet hárítani a veszélyt,
