Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-06-21 / 1734. szám
1 oldal BÉRMUNKÁS 1952. junius 21. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési Irak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3-00 Félévre ........................ 1.50 Six Months ....................... 1.50 Egyes szám ára ........ 5c Single Copy ----;-------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ----------- 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE ez az alázatos, szegény proletár étel olyan keresett lett, mint azon ételek, amelyeket csak ezüst tálcákon szolgálnak fel. Valójában ez azt jelenti, hogy itt a profitharácsolók megint alapos eret vágtak a fogyasztók nagy tömegén, tehát éppen a munkásosztályon, mert a krumpli leginkább ennek a néposztálynak a legfőbb tápláléka. És ezt az érvágást a politikusokkal szövetkezve végezték. Itt volna az a szempont, amelynek kihangsu- lyozása vezércikké érdemesítené ezt a krumpli-történetet. Azonban* fel kell adnunk azon egyszerű oknál fogva, mert pontosan igy csinálták pár évvel ezelőtt a textil árucikkek árszabályozásának megszüntetésénél is. Akkor is az árszabályozást okolták a nagy drágaságért. Még arra is igen jól emlékszünk, hogy szenátor Taft vezette az árszabályozás elleni propagandát s mint a nyúl a fűben, úgy meglapult, amikor az árszabályozás beszüntetését a drágaság gyors emelkedése követte. Nyilvánvaló tehát, hogy a krumpli-eset azt mutatja, hogy az amerikai nép nagyon könnyen felejt és ugyanazon trükkel többször egymásután be lehet csapni. így tehát ez az eset nem is any- nyira a krumpli, mint inkább tz amerikai nép tragédiájának nevezhető. Ennélfogva nem alkalmas vezércikknek. AMERIKA HIRDETÉSE Nincs vezércikk anyag Noha a szenzáció-éhes kereskedelmi sajtó napról-napra kiválasztja azt a hirt, amit világszenzáció gyanánt tárhat fel olvasói elbóditására, mégis időközönként akadnak olyan hetek is, amelyek elmúlnak nagyjelentőségű és súlyos következményekkel járó események nélkül is ilyenkor a vezércikkek írójának gondot okoz, hogy mivel töltse ki ezt az oldalt, amelyet csak a komolyabb s egyben fontosabb dolgok számára tartunk fenn. A multhét világra szóló nagy szenzációja például egyáltalán nem fontos az emberiség nagy többségének a szempontjából nézve. Ez a nagy-nagy szenzáció ugyanis az volt, hogy Eisenhower jelöltségének a kérdése senkire sem fontos. Dehogyis nem! Jól tudjuk mi és készséggel elismerjük, hogy ez a kérdés igen fontos úgy Eisenhow*er generálisra, valamint arra a csoport emberre, aki mögötte áll és akik vele együtt a kormányra, tehát a “húsos fazékhoz” jutnának. És ugyanez áll szenátor Taftra meg az őt támogató csoportra. Sőt egész bátran rámondhatjuk ezt^ az összes elnökjelölt aspiránsokra, meg a mögöttük meghúzódó politikusokra is. De éppen azért, mert mindegyik mögött egy-egy csoport tőkés és egy-egy csoport hatalomravágyó politikus áll, a munkások szempontjából nem sok külömbséget jelent, hogy melyikük kerül majd a Fehérházba. A választásokat finanszírozó gazdag emberek gondoskodnak arról, hogy csak olyanok kerüljenek még csak szóba is, akik az ő szempontjukból megbízhatók s akik védeni fogják azt a termelő rendszert, amelyben a munkásoknak csak akkor lehet használni a termelő eszközöket, ha ebből a munkából a termelő eszközök tulajdonosai profitot zsebelhetnek be. Ez valóban nagyfontosságu, minden munkásember jövőjére kiható probléma. Ebben azonban az összes nagy politikai pártok jelöltjei a tulajdonosok oldalán foglalnak helyet s azon külömb- ségek, amiket most annyira kihangsúlyoznak, valóban igen jelentéktelenek. Azért nem estünk hasra bámulatunkban Eisenhower generális azon kijelentésére, hogy a béke érdekében hajlandó lenne még Stalinnal is tanácskozni. (Szenátor Taft is mondott valami ilyesmit.) Igen ám, de a hires generális mindjárt hozzátette azt is, hogy “kétli, miszerint a Stalinnal való tanácskozás elősegítené a békét”. Másszóval szabadon engedte a békegalambot, de mindjárt le is puffantotta. Ami csak azt mutatja, hogy igen gyorsan halad a politikai pályán is; már megtanulta a kétértelmű beszédet. A KRUMPLI TRAGÉDIÁJA Az Eisenhower korteskodás tehát nem nagy jelentőségű és igy nem alkalmas vezércikk témának. Rakjuk tehát valami képletes dobozba a múlt hét eseményeit, rázzuk fel őket, mint a kaleidoszkóp játékkal szokás s pillantsunk bele, mi akad szemünk elé, amivel érdemes lenne foglalkozni? Lássuk csak ... itt van például a krumpli esete, amit a krumpli tragédiájának is nevezhetnénk. A krumpli, a nagytömegek legolcsóbb és egyben a legnagyobb mennyiségben fogyasztott élelme, olyan mennyiségben terem ebben az országban, hogy éveken keresztül nem tudták, mit csináljanak a fölösleggel. Sok éven át elégették, rothadni hagyták vagy a tengerbe öntötték az óriási fölösleget; vagy ingyen, sőt ráfizetéssel adták oda az éhínséget szenvedő ázsiai országoknak. Ezt mindenki tudja s ezen állításunk nem légből kapott nagyítás. Pár hónappal ezelőtt azonban a szerény, lealázott, krumpli ára egyszerre emelkedni kezdett. Talán ízlett neki ez a magasabb légkör, mert emelkedett, meg megint csak emelkedett s talán felmegy a felhőkbe, ha az árszabályozás útját nem állja. Erre aztán megindult a nagy propaganda, hogy a krumpli árának emelkedését éppen az árszabályozás okozza. Meg kell tehát szüntetni az ár- szabályozást és akkor a kereslet és kínálat, meg a tőkés termelő rendszer versenye majd leszállítja az árakat arra az alacsony színvonalra, ami az ilyen közönséges élelmiszert megilleti, — mondották. Olyan erős volt ez a propaganda, hogy a kongresszus végre elrendelte az árszabályozás megszüntetését. És mi történt akkor? A krumpli ára, noha már úgyis elég magas volt, máról-holnapra akkorát ugrott, hogy még repülőgépen is alig lehetett elérni. És Nos, keressünk tehát valami más vezércikk témát. Itt van például Mrs. Perle Mesta észrevétele. Hogy ki ez a Mrs. Perle Mesta? Hát kérem, ezt mindenkinek illik tudni; ö az első női nagykövet az amerikai külügyi szolgálatban. Az igaz, hogy nem valami nagyhatalomhoz, hanem csak a dióhéjba szorított Luxemburg hercegséghez küldött nagykövet, de ez is kielégíti a szereplésre vágyó, hiú asszonyt, aki dacára annak, hogy “farmer asszonynak” mondja magát, nem igen kezelhette sokat a kapát s nem lehet valami kérges tenyerű, mert olyan gazdag, hogy a nagykövetséggel járó összes költségeket saját maga fizeti, csakhogy szerepelhessen. Nos, ez a Mrs. Mesta most hazajött látogatóba és New Yorkba érkezve mint valami nagy híresség, fogadást adott az újságíróknak. De azonkívül meghívták “disz-szónóknak” a hirdetőügynökségek országos egyesületének évi konvenciójára is. Ebben a beszédben aztán azt mondotta a hirdetőknek, hogy amikor Amerikát hirdetik a külföldön, miért nem alkalmazzák ugyanazt a módszert, ugyanazt a képességet, amit használnak az egyes kereskedelmi cikkek árusításánál, mint példái amikor automobilt, borotvaszappant, fürdőkádat, cigarettát s más hasonló tárgyakat visznek piacra. Mert, — mondotta, — Amerikát is éppen úgy “el kell adni” a külföld részére, mint az amerikai termékeket. Aki belenéz az amerikai újságokba, aki hallgatja a rádiót vagy figyeli a televíziót, hamarosan “torkig lesz” a hirdetésektől. Aligha van olyan ember, akit ne bántana az a szerfelett nagyzoló, durva hazugságözön, amit ezen hirdetések magukban foglalnak. És azt is jól tudjuk, hogy Amerikát jelenleg a külföld előtt az Amerika Hangja és a Rádió Free Europe rádió programokon keresztül hirdetik. Ezen programokat éppen az említett hirdetési ügynökségek kezeük. Nem csoda tehát, ha tele van émelyítő túlzásokkal. És ime hazajön ez a Mesta vagy Pesta s azt mondja, hogy a hirdetők még mindig nem hazudnak annyit, mint a kereskedelmi hirdetéseknél. Ugyan miféle hazugságokat tartanak elég megfelelőnek abban a társaságban, ahol ez a Mrs. Mesta megfordul? Persze ez a társaság már nem érdekli lapunk olvasóit s igy ez a dolog megint nem nyújt vezércikk anyagot. SZÜZMÄRIA GYÉMÁNTJAI Szóvá tehetnénk talán itt azt a brooklyni (N.Y.) rablást, amelynél istentől elrugaszkodott emberek a Father James Russo katolikus templomának Szüzmária képéről ellopták a gyémánt és rubintos kövekkel ékesített arany koronát. Sőt, mint a hírek mondják, nem is egy, hanem két koronát emeltek el az istentelen tolvajok. Father Russo templomában ugyanis a hívek csináltattak egy faü képet amely a kis Jézust kezében tartó Szüzmáriát ábrázolta. Mindkettőnek a fejére valóságos arany koronát tettek, amelybe több mint százezer dollár értékű drágakövet foglaltak be. A hir szerint amikor a tolvajok meghallottak, hogy Father Russo hívei sírva fakadtak, amikor Szüzmária koronázatlan fejét meglátták, visszaküldték a két arany koronát, csupán a drágaköveket vették ki belőlük és tartották meg maguknak. Father Russo meg a hívei rettenetes nagy gonoszságnak tartják ezt aJopást, holott a tolva jók csupán annak a nézetnek adtak kifejezést, hogy az isten fiának, meg az isteni-anyának nem csak hogy nincs szüksége aranykoronára, meg drágakő díszítésekre, hanem éppen ellenkezőleg, azok felrakása igen nagy sértés az isteni eszmével szemben. Mert csak nagyon hiú ember az, aki arannyal, gyémánttal meg egyéb cifrasággal kirakja magát, hogy embertársai bámulják és irigyeljék. De miként képzelik el a vallásos katolikusok, hogy maga az isteni-anya, vagy az azóta már megnőtt isteni csecsemő is éppen ilyen hiú természetűek? Hiszen a hiúság még a biblia szerint is nagy bűn. És ha hinni lehet a bibliának, akkor a Szüz- máriának ily felcicomázása a legnagyobb sértésnek kell, hoav legyen. És a legérdekesebb az, hogy ezen ékszereket a hívők azért adják az isteneiknek, hogy azoktól valami ellenszolgáltatást kapjanak. Jelen esetben Father Russo állítása szerint a hívők azért adták a gyémántokat, hogy a gyermekeiket ne vigyék el Koreába. (Hadd vigyék csak azokat, akiknek nincs gyémántjuk a megvál-
