Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-05-24 / 1730. szám
1952. május 24. BÉRMUNKÁS 7 oldal A tőkés rendszer válsága A FEGYVERES BÉKE GAZDASÁGÁNAK JELLEMZŐ VONÁSAI. Irta: GERÉB JÓZSEF (Befejező közlemény) Midőn President Truman az acélsztrájk megakadályozására elrendelte az acélipar névleges lefoglalását, a gyárosok, a bankárok és a kiváltságos osztály szolgalelkü sajtója rendkívül élesen támadták az elnök ezen intézkedését. Azt állították, hogy az elnöknek nem volt joga a magántulajdont képező ipar lefoglalására és ez az intézkedés a magánvállalkozás megszüntetéséhez, a szocialista állam kiépítéséhez vezető első lépést jelenti. Ezek természetesen nevetségesen túlzó állítások, hiszen már előzőleg is “lefoglalta” az állam a vasutakat, a bányákat és a vasutbárók meg a szénbányák tulajdonosai ma gazdagabbak, mint voltak a lefoglalás előtt. Az utóbbi években a szervezett munkások az évi szerződéseik megújításánál mindig béremelést követeltek és kaptak is, amit azonban a munkáltatók az árak emelésével busásan visszaszereztek. A második háború befejezte óta már háromszor vagy négyszer ismétlődött meg ez a körfolyamat. Az újságírók a munkás- zérek és a munkáltatók ily mérkőzését szatirikusán a boxolás- hoz hasonlítva elnevezték első, második, harmadik “round”- nak. Az újságírók állítása szerint az acélmunkások most megint egy ilyen mérkőzést indítottak meg s a munkáltatók nevében a “management” készen is volt a követelések megadására, ha megfelelő mértékben emelhették volna az acél árát is. Ezen évenként megismétlődő “roundok” a szakszervezeteket és munkáltatókat valóságos szövetségesekké tették a profit és a bérek emelésére tekintet nélkül a népesség más rétegeinek az érdekeire. Ez a kontrakt- rendszer tökéletes formája, amely az Egyesült Államokban úrrá lett az utóbbi pár évben. De ennek a rendszernek elengedhetetlen következménye a drágaság emelkedése, az infláció, amely megnehezíti s bizonytalanná teszi a szervezetekhez nem tartozó tömegek életét. És végre is a szervezett munkások legjobb esetben is csak 10 százalékát teszik ki az Egyesült Államok lakosságának. így a kifejlett kontrakt-rendszerben a munkásszervezetek ellentétbe kerülnek a nagy tömegek érdekeivel. AZ EGY NAGY SZERVEZET És itt már egészen mindegy, akár szakmai, akár pedig ipari formát vesz is fel a szervezet. Különben is ma már alig van igazi szakszervezet, a technika gyors fejlődése mindenütt behozta a munka megosztást, ami a szaktudást szügséktelenné teszi. Ezért nem csak az AFL, hanem a CIO is egyformán társulnak a munkáltatókkal kiváltságaik fentartására és további fejlesztésére. Ilyen kiváltságok a munkások részéről a magasabb bérek és jobb munkaviszonyok, mint amiket a szervezetlen dolgozók elérhetnek; a munkáltatóknak pedig biztosítják a profitot és az iparokkal való rendelkezési jogot, hogy lezárhatják a gyárakat, ha érdekeik úgy kívánják. Ugylátszik, hogy a fejlődésnek ezt a menetét már észrevették az Industrial Workers of the World (IWW) szervezet máralakítói félszázaddal ezelőtt és azért az ipari szervezkedés hirdetésénél nagyon erősen kihangsúlyozták az EGY NAGY SZERVEZET eszméjét, amihez tervrajzot is adtak. Azt hirdették, hogy az összes ipari szervezeteket egy központosított, tervszerűen irányított EGY NAGY SZERVEZETBEN kell összefoglalni. Ez valójában a kollektiv, központosított terv- gazdaság eszméje, noha akkor nem használták ezt a kifejezést. Szóval magát az ipari formát nem tartották elegendőnek. Az* ily központosított terv- gazdaságnál, — ha azt a munkások irányítják, — a termelésnél nyert nyereséget részben a népesség életszínvonalának az emelésére, részben pedig a gazdaság állandó fejlődésére lehet felhasználni. Másszóval ez a ciklusos iparok megszüntetését, az ipari fejlődés állandó terjeszkedését és a néptömegek élet- biztonságának megteremtését jelenti. KORLÁTOZÓ INTÉZKEDÉSEK Mint láttuk az amerikai nagy munkásszervezetek, — akár szakszervezeti formájuk, akár ipari szervezetek, csak a kontrakt rendszer kiépitőivé és fen- tartóivá lettek, amely a népesség csak egy kis hányadának szolgálja érdekeit. És amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy ez a kisebbség már veszélyezteti a többség megélhetését, az állam kénytelen volt korlátozó intézkedésekre. így születtek meg az ár és a bérszabályozó törvények és azért láttuk, hogy most már megbüntetnek olyan munkáltatókat, akik engedély nélkül felemelik a béreket, de megbüntetik azokat is, akik engedély nélkül felemelik vagy leszállítják az árucikkek árait. Szóval elérkeztünk a kontrolált kaiptalizmus korszakához, melynél a versenyt büntetés terhe alatt tiltják. A Bérmunkás olvasói előtt nem ismeretlen a “korlátolt kapitalizmus” elnevezés. Mint emlékezni fognak, az 1943 május havában kiadott “Mit várhatunk a háború után” cimü füzetünkben arra a megállapodásra jutottam, hogy a háborúban megerősödött amerikai kapitalizmust a háború után az állami hatalom kénytelen lesz korlátozni a kizsákmányolás fokának a csökkentésére, mert különben a javak gyors koncentrálódása forradalmakat idézne elő. A füzet 24-ik oldalán a következő sorokat olvashatjuk: “A korlátolt kapitalizmusban természetesen a termelőeszközök még mindig magántulajdonban, vagyis zár alatt maradnak. A cél csupán az ipari pangás elkerülése. De a profitjukra nagyon féltékeny munkáltató osztályt megijeszti az ily korlátozás és miután a propaganda minden eszköze a tulajdonukban van, bőszülten támadnak a nekik vakon nem engedelmeskedő állami hivatalokra.” FEGYVERES GAZDASÁG Ez a jövendölés ugyebár szó- ról-szóra beteljesedett. Egyetlen kérdés most az, hogy vájjon ezen korlátozással képes lesz-e az amerikai tőkés rendszer állandóan terjeszkedővé tenni az amerikai termelést s igy képes lesz-e életbiztonságot nyújtani a nagy néptömegeknek? Mert azt mindenki elismeri, hogy a jelenlegi terjeszkedést csak a fegyveres béke eszméje, a fegyverkezési program, a koreai “rendőrakció” — szóval a háborús feszültség tette lehetővé. Az amerikai tőkések ennek megfelelőleg elkészítették a több évre terjedő FEGYVERES GAZDASÁGUK tervét. Erről a tervről nyújt képet az állásából távozó Charles E. Wilson mobilizációs direktor április elsején kiadott “utolsó” jelentése, amelyben grafikai képek mutatják, hogy ez a gazdaság 1952 végéig emelkedik, attól kezdve pedig az “elért fensikon halad” legalább 1955 végéig. De mi lesz, hogy ha ránkszakad a béke nagy veszedelme?! A jelenlegi évi acéltermelést ez év végére kifejlesztik 200 mülió tannára. A Szovjet Union és csatlós államainak acéltermelése állítólag csak 120 millió tonna. Már csak ez az egy dolog is megindokolja, hogy a Szovjet Union miért nem fogja megtámadni az Egyesült Államokat, mint ahogyan nem valószínű, hogy a 120 font súlyú ember bírókra hívjon egy 200 font súlyút. De mit csinálnak 200 millió tonna acéllal fegyvergyártás nélkül? Békeiparokra a fele is elegendő annál is inkább, mert az acéltermelést minden országban, még az iparilag elmaradot- tabbakban is forszírozzák. Az uj iparok, mint például a televízió, nem használnak fel olyan sok acélt. Ily nagymennyiségű acélt csak az építkezéseknél lehetne felhasználni, de azt éppen a profitrendszer hátráltatja. BENSŐ ELLENTÉT Nyilvánvaló tehát, hogy az amerikai tőkések igyekezni fognak kinyújtani a fegyveres gazdaság idejét, noha nyilvánvaló az is, hogy ez a harmadik világháborúhoz vezethet. Ellenben ha mégis, az iparbárók minden befolyása dacára is létrejönne a békebeli állapot, akkor a korlátolt kapitalizmus újabb válság elé kerül. Ezen válság részleteiről, valamint annak kimeneteléről még ma tulmerészség lenne képet adni. Az itt elmondottakban arra mutattam rá, hogy a háború óta hogyan fejlődött a kapitalizmus, milyen a legújabb formája, amelynél a termelést a munkásszervezetek vezetői és a munkáltatók megbízottai (ma- nagerek) között kötött szerződések irányítják, amely azonban a fegyverkezés nyújtotta terjeszkedő gazdaság alatt, az inflációhoz, ellenben a stagnáló, vagy eső gazdaságnál a nagymérvű ipari pangáshoz vezet. És éppen ebben áll a tőkés termelő rendszer benső, önmagát romboló tulajdonsága. Ahol a pénz nem számit (Folytatás az 1-ső oldalról) városát el lehet érni a bombázó gépekkel. Ez persze azt jelenti, hogy a repülő bázisokat nem védelmi, hanem támadó célra szánták. Ezért azt akarták, hogy azokat a lehető legrövidebb idő alatt elkészítsék. Ilyen esetekben aztán a pénz nem számit. Odavittek mindenféle anyagot, — kellett vagy nem kellett; aztán felszedtek munkásokat igen nagy fizetésekkel, tekintet nélkül arra, hogy értenek-e az ily munkához. FÉNYŰZŐ LAKÁSOK Az építkezéseket a Lt. generális rangban levő Lewis A. Pick Army mérnök vezette, akit a szenátusi bizottság kérésére egyenlőre eltávolítottak ezen munkáktól. Pick azzal védekezett, hogy neki a fellebvalói elfelejtették megmondani, hogy ezen repülőterek építése már nem olyan rendkívül sürgős, mint a koreai “rendőrakció” első napjaiban hitték és azért ő ugyanazzal az eréllyel (értsd: pénzpazarlással) folytatta a munkálatokat, mint megkezdték egészen mostanáig. Az újságírók vádja szerint Pick és vezérkara, a felügyelők, kontraktorok, stb. először is nagyon kényelmes, csaknem fényűző lakásokat építettek saját maguk részére. Miután nem válogatták meg az Amerikából vitt munkásokat, azoknak háromnegyed része nem bírta az éghajlatot és egyéb viszontagságokat, visszajöttek tehát a kéjutazás után. Az arab munkások, — leginkább napszámosok, — olcsóbban dolgoztak ugyan, de azoknak a fizetéseik egy részét visz- sza kellett adni a vállalkozóknak és felügyelőknek. A vád lényege az, hogy eredetileg erre az öt repülő bázisra legfeljebb 200 millió dollárt számítottak és már jóval többet elköltötték, de még egyetlen repülőtér sincs készen és ugylátszik, hogy 200 helyett 500 millióba fognak kerülni, amikorra elkészülnek. A kérdés csupán az, hogy ha csakugyan védelmi célra készülnek, megér-e 500 millió dollárt az a sok homok, amit meg lehet velük védeni ? Ha pedig nem védelemre készülnek, miért kell az igazságot eltagadni?
