Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-04-05 / 1726. szám
í oldal BÉRMUNKÁS 1952. április 5. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: > Egy évre ..............................$3.00 One Year ..............................$3 00 Félévre .................................... 1.50 Six Months .................... 1.50 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy ......... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................. 3c Előfizetés Kanadába egész évre ....................................................... $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE •*^»42 A választási komédia A négyévenkénti elnökválasztások mindig az amerikai nép részére rendezett nagyszabású szórakoztató színjátékokká lettek, amelyekben a szavazóknak is juttatnak egy kevés szerepet. A darab rendezői azonban igen ügyesen elhitetik a statisztáló szavazószereplőkkel, hogy ennek a drámának az amerikai nép a főszereplője, mert hiszen a szavazás csak a nép akaratának a nyilvánítását célozza. Lehet, hogy valamikor, a köztársaság gyermekkorában igy volt, de ma már jól tudjuk, hogy a jelölteket a külömböző gazdasági érdekeltségű csoportok jelölik ki és a szavazók csak az igy előre kijelölt egyének között választhatnak. Ezt a tényt erősítette meg maga Truman elnök is, amikor azt mondotta, hogy az előválasztások csak szemfényvesztést jelentenek. Most egy másik érdekes bizonyítékot kaptunk arra, hogy nemcsak az előválasztások, hanem maga a tényleges elnökválasztás is csak ilyen szemfényvesztés a szavazók szempontjából. Ezt a bizonyítékot a nemrégiben elhunyt Arthur H. Vanderberg szenátor most közreadott naplójában találjuk meg. Vanderberg egyike volt a Republican Party legtekintélyesebb szenátorainak, aki az 1940-es évi választásnál komoly elnökjelölt aspiráns votl, akárcsak Thomas E. Dewey, New York állam kormányzója. A philadelphiai republikánus konvenció (1940) delegátusai egyforma erővel osztódtak meg a két aspiráns között. Vanderberg naplójában erre vonatkozólag ezt találjuk: Junius 25-én este úgy fél tizenegy tájban Bridges szenátor jött a hadiszállásunkra az Adelphia szállóba. Azt mondotta, hogy direkt üzenetet hoz Deweytől, aki azt ajánlja, hogy én fogadjam el az alelnöki jelölést ő (Dewey) mellett s akkor már az első szavazásnál nyert ügyünk lesz. Erre én azt válaszoltam, hogy habár az alelnöki állást igen fontos tisztségnek tartom, habozás nélkül efogadnám, ha nem volnék szénátor, de igy nem fogadhatom el. Ezért még ezt mondottam Bridges szenátornak: “Mondja meg Dewey kormányzónak, hogy ha ő hajlandó elfogadni én mellettem az alelnöki tisztséget, ígéretet teszek arra, hogy csak egy terminuson át leszek a Fehér Házban és akkor 1944- ben egész biztosan ő kerül az elnöki tisztségre. De mondja meg neki, hogy ha ez túl sok, akkor én hajlandó vagyok arra, hogy 11 órakor dobjunk a levegőbe egy pénzdarabot, válassza az írást vagy a fejet s amelyikünk győz, az legyen az elnökjelölt, a másik pedig az alelnökjelölt. Ez a pár sor még élesebb világot vet erre a nagy politikai színjátékra, mint a Truman megjegyzése. Itt, mint látjuk, a rendkívül komoly, nagy tekintélyű, közbecsülésnek örvendő szenátor nem csak ezt a választást akarta úgy “suttyómba” elintézni, hanem mindjárt a következőt is. ( A sors iróniája megtréfálta őket, mert miután Dewey és Vanderberg nem tudtak megegyezni, a delegtáusok egy addig egészen ismeretlen embert, Wendell Will- kiet jelölték, aki persze Rooseveltel szemben elbukott.) Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a politikusok a színfalak mögött intézik el a jelöltek kiválasztását és a nép szempontjából nézve a választás már nem sokat számit. Most ez a nagy játék korábban kezdődött, mint más elnök- választó években. És tekintettel a rádió és televízió fejlettebb voltára, sokkal nagyobb méretű is lesz a szavazatfogás, a népámitás. De amint már eddig is láthatjuk, minden jelölt mögött ott áll az a társaság, amelyik a háborús uszítás folytatását biztosítja tekintet nélkül arra, hogy kik lesznek a jelöltek és ezen jelöltek közül melyikre szavaznak majd a választók. Kedvelni kell a nácikat Hitler uralomra jutásának egyik financiális támogatója, John Foster Dulles nemzetközi bankár, aki az utóbbi időben mint speciális nagykövet az Egyesült Államok külügyi politikáját irányította, levelet intézett Truman elnökhöz, amelyben bejelenti különleges tisztségéről való lemondását. Dulles a “lemondással” nem adja fel az amerikai külpolitikára gyakorolt befolyását, sőt ellenkezőleg, arra számit, hogy a választások után ő lesz az amerikai külpolitika korlátlan parancsnoka. A jelen lemondás okául azt adta, hogy az elnökválasztások idejére függetleniteni akarja magát. A lemondással kapcsolatos dolgokat jólismerő ijságirók azonban már egy héttel ezelőtt megírták, hogy Dulles azért haragudott meg, mert nem tudta keresztülvinni, hogy a koreai háborút az ő tanácsának meg- felelőleg kibővítsék. Dulles ugyanis erősen kardoskodott, hogy Amerika szerelje fel Chiang Kai-shek formosai hadseregét és adjon neki elegendő hajót ezen hadsereg átszállítására a kínai szárazföldre. Anglia ellenzésén azonban megtörött Dulles akarata. Közben az elnöki előválasztásoknál Eisenhower generális olyan győzelmet aratott, hogy sokan biztosra veszik a végleges győzelmét is. Az is bizonyos, hogy Eisenhower alatt Dulles lesz a külügyminiszter, azért illő, hogy korteskodjon a generális mellett. De mint speciális nagykövet és a külügyek főtanácsosa, ezt nem tehette volna, azért lemondott. Sokan a koreai “rendőrakciót” Dulles mahinációi eredményének tartják. De ha ez nem is igaz, tény az, hogy olyan japán békét szerkesztett, amely a levert országból amerikai bázist alakit a Szovjet Union ellen. És ugyancsak ő volt a North Atlantic Treaty Organization (NATO) egyik létrehozója is. Dulles egész pályafutása abban merült ki, hogy a világ népét a Szovjet Union elleni koalícióba hozza össze. Abban aztán nem válogatós, hogy kiket hoz be abba a szövetségbe. Az ő munkájának tudható be, hogy Amerika “hivatalos” felfogása most a németekkel szemben megváltozott. Megváltozott egyszerre, parancsszóra. Ezen változásról nyújt felvilágosítást az a kis füzet, amit a had vezetőség adott ki a nyugat-németországi megszálló katonák részére, hogy tudják mihez tartani magukat. A New- York Times március 18-iki száma ezt az érdekes felvilágosítást adja erről a füzetről: A hadvezetőség értesíti a katonákat, hogy Nyugat-Németor- szágban már eliminálták a fasizmust, ott már nincsenek nácik és a német nép már nem haragszik, hanem kedveli az amerikaiakat. “Nyugat-Németország helyi és állami hivatalai már kiirtották a még fenmaradt nácizmust, a náciatlanitás tehát befejezést nyert, a jelenlegi Nyugat-Németország már demokrata”, — mondja ez a füzet. De ugylátszik, hogy maguk a füzet szerkesztői sem remélték, hogy az amerikai katonák egykönnyen elhiszik ezt az állítást. Legalább is ezt mutatja a füzet ezen mondata: “Meglepődtél ugyebár, amikor hallottad, hogy a North Atlantic Treaty Organization (NATO) hadseregébe bevesszük a német seregeket is? Azért őszintéi megmondjuk, hogy Nyugat-Németországgal szembeni viszonyunk alaposan megváltozott. Sokunknak nehezére esik az ily gyors változáshoz való alkalmazkodás, mert hiszen most már egészen ellenkező véleményt kell formálnunk azokról, akik nem régen még ellenségeink voltak. Hát bizony sokunknak igen nehéz érzemeink oly megváltoztatása, hogy ezentúl már kedveljük azon bestiális nácikat, akik az emberek mülióit ölték le azért, hogy a faji felsőbbrendűséget hirdető gonosz elméletüket a gyakorlatba is átültessék. Annál is nehezebb az érzelmek ily megváltoztatása, mert a jelentések szerint nem csak hogy ki nem pusztultak a nácik, hanem éppen az a baj, hogy megint nagyon is élednek. Most csak azok nem veszik észre őket, akik rokonszenveznek velük. John Foster Dulles egész biztosan rokonszenvezik velük. És miután mostanában az ő véleménye és érzelmei voltak a döntők az amerikai külpolitika irányításánál, az lett a hivatalos felfogás, hogy a nácik már kipusztultak és nyugat-németországi németek jóbarátaink, szövetségeseink lettek, akiket ennélfogva kedvelnünk kell. A katonáknak természetesen követni kell a parancsot, nem tiltakozhatnak. így az amerikai katona ezentúl “hivatalosan” kedvelni fogja a náci fegyvertársát s titokban tartja valódi érzelmeit. Ránk azonban nem vonatkozik az ilyen parancs s igy nyíltan megmondjuk, hogy a volt Hitler gonosztevők, emberi bestiák maradnak akármilyen mundérba öltöztetik is őket és akármilyen Dulles- félék is adnak róluk erkölcsi bizonyítványt. • KÉMEK AS ISKOLÁKBAN LOS ANGELES — A délcaii- forniai colleges-ok s egyetemek elnökei, vagy más megbízottai gyűlést tartottak, amelyen az állami törvényhozás “Un-American Activities” bizottságának nyomására elhatározták, hogy minden tanitézetben hivatalos kémet fognak tartani, akinek a rendeltetése lesz, hogy a kommunistákkal szimpatizáló tanítókat, tanárokat és diákokat kikutassa. A nagyobb intézetekben a kémkedéssel megbízott egyénnek ez lesz az egyedüli foglalkozása. Az összes ilyen kémek részére egy központi irodát tartanak fenn adataik kicserélésére. Elhatározta a gyűlés még azt is, hogy más államok tanintézeteit is felkérik hasonló kémszervezetek kiépítésére. Az ilyen kémkedésre nagy szükségük van a gazdag emberek adományaiból fentartott tanintézeteknek, amelyek csak úgy tarthatják meg gazdag pat- rónusaikat, ha kimutatják, hogy erélyesen üldözik a kommunizmust. FORMOSA SZENÁTORA SAN FRANCISCO — Klinton D. McKinnon (D.) képviselő bejelentette, hogy pályázik William F. Knowland szenátort székére, amely most választás alá került. McKinnon azt mondja, hogy Knowland úgy sem Cali- forniát, hanem Formosat képviseli Washingtonban.
