Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)

1952-01-05 / 1713. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1952. január 5.

OSZTÁLYELLENTÉT

AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVI X1TLATK ÖZATA

A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áU.

E bét osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER- KEL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom szer bezetét építjük a rési társadalom keretein belül

Újból tömegesen kerülnek vissza az iparokba a női munkáskezek. Az elmúlt világháború alatt vagyis 1944. julius havában a U.S. Women’s Bureau kimutatása szerint 20 millió nő volt az iparokban bérért alkalmazva. Ma, amikor csak háborúra készülünk (ha képesek leszünk találni ellenséget) újból 20 millió nő van alkalmazva, vagyis egy harmada Amerika összes ipari és kereskedelmi alkalmazottainak. A munkásnők száma folyton emelkedik, ahogy a védelmi iparok kifejlődnek a munkásnők száma úgy szaporodik. A védelmi ügyvivő hivatalok fejei jelentik, hogy 1953-ban már nem csak fegyvereket és vajat leszünk képesek előállítani, hanem a fegyvereken kivül mosógépeket, televíziókat, hűtőszekrényeket, automobilokat és a fegyverekkel egyetemben képesek leszünk előállítani az élet szükségleteit is és nem lesz hiány semmiben, akinek pénze lesz, az vásárolhat, amikor és amit akar.

Ha nőket nem volnának képesek az iparokba elhelyezni, akkor a férfi munkások idejét teljes egészében a muníció gyártás foglalná le és nagyon sok szükségleti cikkeket nélkülözni kellene (nekünk munkásoknak).

Miért mennek a nők az iparokba, miért dolgoznak? A kimutatás szerint, melyet a fentebb említett Women’s Bureau készített, minden hat nő közül egy azért kénytelen dolgozni, mert özvegy, vagy elvált. 17 minden 20 nő közül azért kénytelen dolgozni, mert magánkívül el kell tartani az anyját, az apját, testvéreit, gyermekeit és beteges férjét. De még akkor is kénytelen dolgozni, ha nincsen- nek családtagjai, hozzátartozói, hacsak férje van, mert ma már elmúltak azok az idők, amikor azt lehetne mondani, hogy ’’kettő éppen olyan jutányosán megél, mint egy”.

A hajadon leányok nagy reményekkel dolgoznak az irodákban, üzletekben, gyárakban, azzal az ábránddal kecsegtetik magukat, hogy amikor férjhez- mennek, akkor már nem kell többé dolgozniok. Keserves csalódásra ébred a túlnyomó részük, mert alig néhány heti “mézes hetek” után, újból robotolni kell, mert. a férjnek keresete nem elegendő a megélhetésre. Újból remény fogja el őket, hogy amikor az “Isten áldása” megszállja őket s amikor megszületik a várva-várt trónörökös, otthon maradhatnak, mert azt dédelgetni, ápolni kell. Néhány hét múlva arra ébrednek, hogy az újszülött az örömökön kivül egy csomó adósságot is hozott és azt törleszteni kell. Le kell mondani anyának a gyer- meg nevelésének örömeiről és vissza kell mennie az irodába, az üzletbe vagy a gyárba és a gyermekét a nagymamára vagy másokra kell bíznia és abban reménykedik, hogy ha majd egy másik lesz, akkor már otthonmarad, mert már akkorára rendbe jönnek. Millió és millió anyát ért ez a csalódás, hogy gyermekét felnevelhesse. Amikor már a gyermekek elérik az

iskola éveiket a szülők örülnek, hogy most már nem az utca neveltjei lesznek, nyugodtabban mehetnek az élet szükségletei által reájuk kényszeritett robo- .tolásra.

Több mint a fele a 20 millió női bérrabszolgának, a kimutatás szerint felül haladta a 35 életévet. Az 1940-ik évi nép- számlálásnál több mint\12 millió volt azon családoknak a száma, ahol a, férjnek ezer és ezerötszáz dollár között volt az évi keresete. Még azon családoknál is kényszerülve volt a nő, illetve feleség munkát vállalni, ahol a férj keresete meghaladta a

2.500 dollárt.

A United States Women’s Bureau az elmúlt évben tanulmány tárgyává tette a nőmunkások helyzetét s megállapították, hogy csaknem valamennyi férjezett nő, munka után rohan a bevásárlásokat végezni és reggelit, lunchot, vacsorát készít, ezenkívül takarít, most, vasal és végzi a házimunkák minden fajtáját. A kimutatás szerint túlnyomó részük heti 80 órát, vagy még annál is többet dolgozik, attól függ, hogy hány személyből áll a család. Hol marad ennek az anyának élet gyönyöreinek élvezése. Hol van az amerikai életstandard, amikor egy anyának heti 40 órát kell dolgozni a kizsámányoló osztály hajcsárainak felügyelete alatt *és ezután másik 40 órát igényel a család fentartása. Hol értékelik a nőnek ezt a borzalmas áldozatkészségét. A kizsákmányoló osztály érezteti vele, hogy nő, amikor munkába állítják, emberfeletti erővel kell dolgoznia, hogy a megkívánt _ munka- mennyiséget elvégezze és ennek fejében alacsonyabb bért fizetnek napi munkájáért, mint a férfi munkásoknak. A nőt nem csak a munkáhelyén, hanem a társadalom minden kiágazásában elnyomják. Hány nő van a mi demokratikus kongresszusunkban, hány nő van a minisztériumainkban, hány nő van az irodák, az üzletek, gyárak igazgatásában vezető helyen. Ha valaki azt merné ajánlani, hogy nőt jelöljenek az Egyesült Államok elnökének, vagy csak alel- nökének, hát kinevetnék, hogy bolond. Mégis azt tanítják, hogy ebben az országban férfi és nő egyenlő joggal rendelkezik. Azt mondják, vagy régebben mondották, hogy a nőknek a “tűzhelynél a helyük”. Ott kellene, hogy legyen, de ebben a társadalmi rendszerben, ahol a férj keresete közelről sem elegendő ahoz, hogy csak mgközelitőleg is fentartsa az úgynevezett amerikai életstandardot.

De nem csak a kizsákmányoló osztály nem értékeli a női munkáskezeket, hanem maga a kormány sem. A kizsákmányoló osztálynak meg van engedve, hogy a fizetendő adókból levonhatják az étel, ital és egyéb dorbézolás kölségeit, amelyet az üzleti érdekek előbbrevitelére költöttek, de az özvegy munkásanyának vagy apának, nincsen megengedve, hogy serdülő gyermekeiknek nevelésére — amig ő dolgozik — fogadott ápolóknak fizetett összeget adójából levonhassa.

A kizsákmányoló osztály és azok szószólói, amióta a szocializmus megkezdte szárnyait bontogatni, azt a rémhírt terjesztik, hogy a szocialista társadalmi rendszerben, szétzüllik a család. Ma azt mondják, hogy a népi demokráciákban millió és millió gyermeket vettek el szüleiktől és koncentrációs táborokban nevelik őket. Krokodil köny- nyeket hullatnak az orosz, a magyar, a román, a cseh, a bolgár és a népi demokráciák minden más nemzetének gyermekei felett, de itten Amerikában sze- methunynak, sőt tudatosan elnyomják a nőket. Ezért van az, hogy ma ebben a tej jel-mézzel folyó kanaánban millió és millió gyermek, szülői nevelés hiányában rongyokba, piszokba burkolva az utca neveltjei. Ez a mi társadalmi rendszerünk és ezt nevezik demokráciának.

A kizsákmányoló osztályt képviselő törvényhozó testület, a Seventh Circuit Court of Appeals egy újabb fekete szemmel kecsegteti az amerikai szakszervezetek egyik leghatalmasabb eszközét, a strájk őrszem felállítását.

Szokásban van és nagyon helyesen, hogy amikor valamely üzem munkásai sérelmük orvoslása végett sztrájkba kényszerülnek, a rokon iparok munkásait is kiviszik, hogy annál hathatósabb, biztosabb legyen győzelmük. Ennek érdekébe sztrájk őrszemeket állítanak mindazon műhelyek köré, amely egy és ugyanazt az árut vagy annak alkatrészét készítik és felhívják a munkások figyelmét, hogy ne lépjék át az őrszem vonalat, ami igen sok esetben megrövidítette és győzelemre segítette a munkások sérelmeinek orvoslását.

Most aztán akadt egy biró, aki törvénytelennek mondotta ki az ilyenfajta őrszem feállitá- sát, még azon esetben is, ha az a gyár vagy telep egy és ugyanazon társasághoz tartozik. Kimondotta, hogy ha a munkások más gyárban dolgoznak, nincs joguk egy másik műhely előtt őrszemet állítani és mindazon

munkások, akik nem hajlandók az őrszem vonalat átlépni és munkába menni, a társaság minden kárpótlás nélkül elbocsáthatja azokat. Törvénytelennek mondotta ki a National Labor Relation Board azon intézkedését, hogy az ilyen okoknál fogva elbocsájtott munkásoknak megítélte, illetve kötelezte a társaságokat a munkás idő- veszteségét megfizetni. A Labor Board ezt az ügyet az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságához vitte, amely elutasította azt. Nem volnánk meglepve, ha ez a biró AFL vagy CIO szervezeti kártyával a zsebében, mint “munkásbarát” hozta a fenti ítéletet. A CIO Communication Workers szervezete néhány hónappal ezelőtt országszerte sztrájkon volt. Chicagóban egynéhány telefon kapcsoló központ alkalmazottai munkán maradtak, ahová a sztrájkoló központi alkalmazottak őrszemeket állítottak saját tagjaik közül és felszóllitották a munkásokat, hogy tartsák tiszteletben az őrszemeket és ne lépjék azt át. A társaság, amely egyike a leghatalmasabb társaságoknak , az Egyesült Államokban, törvény elé vitte az ügyet és győzedelmeskedett a szakszervezetek felett.

Ha a mi szakszervezeteink nem az egyezménybe, hanem a munkások agyába vésnék bele, hogy egynek a sérelme az ösz- szesség sérelmét jelenti, akkor nem lenne szükség arra, hogy a kizsákmányoló osztállyal egyezzenek meg a sztrájk őrszemek mikénti felállításának helyességében. De sem az AFL, sem a CIO nem öntudatra, nem osztályharcra szervezi, tanítja tagságát, hanem tunya közömbösségre, mely által a szakszervezetek tisztviselői nyugodtan ülhetnek a tagság nyakán.

Rohamosan közeledik az 1952- ik esztendő, amely mint mondják változást hoz az amerikai politikai berkekben. A republikánusok részéről Taft szenátor már kikiáltotta magát elnökjelölt aspiránsnak. A demokraták | részéről Truman elnöké az el- j sőbbség és ő mélységesen hall- I gat, nem nyilatkozik, hogy elfő-