Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-10-06 / 1700. szám
\ oldal BÉRMUNKÁS 1951. okttóber 6. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................52.00 One Year ................... 52.00 Félévre ......._..................... 1.00 Six Months ..................... 1.00 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy ........................ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................... 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. 52.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki • közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azon' -k a Bérmunkás hivatalos felfogásával. • Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Egyik kutya... Amikor nyilvánosságra került, hogy a Demokrata Párt országos elnöke, William M. Boyle Jr., kis mellékeresetre tett szert úgy, hogy politikai befolyását felhasználva kieszközölte a st. lo- uisi American Lithofod Corporation részére azt a pár millió dollár kölcsönt, amit előzőleg a Reconstruction Finance Corporation (RFC) megtagadott, a Republican Party vezetői örömmámorban úsztak. Most aztán fogtunk valami nagyot! — kiáltották kitörő örömmel, — amivel ki lehet buktatni a demokratákat a kormányból. Mert nyilvánvaló, — ugyebár, — hogy az a párt, amelynek elnöke ilyen kijárásokra képes, keresztül-kasul korrupt. Ki is erőszakolták azonnal, hogy a kongresszus vizsgáltassa meg ezt az esetet egyik bizottságával. Mint a bibliai mesének a sivatagban tévelygő zsidói kapkodták az égből huló mannát, úgy vetették magukat a republikánusok erre a Boyle-botrányra. Nem is csoda, hiszen erre már nem lehet azt mondani, hogy csak egy alantas állású hivatalnok megvesztegetéséről van szó, mint mondották a nyolcezer dolláros mink-kabátra, vagy a féltucat mélyhűtő szekrény esetében. Itt a párt elnökéről, tehát a legfőbb tisztviselőjéről van szó s köztudomású, hogy fejétől bűzlik a hal is. De óh sors! óh végzet! Hogy éppen akkor, midőn a Boyle ügyet vizsgáló bizottság azon tanakodott, hogy mikor kezdik már meg a vizsgálatot, kellett kiderülni annak, hogy a Republikánus Párt országos elnöke, Guy George Gabrielson szintén keresett pár ezer dollárt RFC kölcsön kijárásokkal! Gabrielson ugyanis elnöke és ügyvéde a Carthage Hydrocol Corporation nevű cégnek, amely Gabrielson ur közbenjárására 18,500,000 dollár kölcsönt vett fel az állami kölcsönző intézménytől. Számos republikánus szenátor nem tudja titkolni dühét azért, mert igy elestek a közelgő választási kampány legfontosabb programpontjától. Mert már pontosan kitervezték, hogy a választási hadjárat legfontosabb kérdése, — issuja, mint itt mondják — az lesz, hogy milyen korrupt a Demokrata Párt, ha még az elnökük is kijárási üzleteket végez? És ime, most egyszerre változott a helyzet. Most már ez a nagyon fontos “issue” módosult valamennyire; már nem az a kérdés, hogy milyen korrupt a kormányzó párt, hanem az, HOGY A KÉT PÁRT KÖZÜL MELYIK A KORRUPTABB? Amikor ezt a nagyon fontos “issuef vizsgáljuk és amennyiben mi ezt a két nagy politikai pártot már a múltból ismerjük, erre a nagy kérdésre csak azzal a régi magyar közmondással válaszolhatunk, amely nem tud külömbséget tenni a kutya meg az eb között. Adóreformot javasolnak Az utóbbi hetekben a kereskedelmi sajtó vezércikkei és a rádió kommentátorok adóreformot követelnek. Ugyancsak szóbake- rült már a kongresszus bizottsági ülésein is. Nyilvánvaló, hogy az adórendszer megváltoztatását valamilyen központi irodából intézik. Hogy kiknek az érdekét szolgálja s kik finanszírozzák az adóreformot kérő publicitást, azt elárulja maga a reform minősége. A mai adórendszer nagy inflációhoz vezet, — hirdetik az adóreformot sürgetők. Hogy miért éppen az adózás visz az inflációhoz, azt igy magyarázzák. A jelenlegi jövedelmi adó fokozatosan emelkedik, méghozzá túlságosan. Akinek például évi jövedelme eléri a 34,000 dollárt, annak minden ezen felüli dollár jövedelméből elvesznek 50 centet adóba; 50,000 dollár jövedelemnél már 59 centet és 80,000 dollárnál már 75 centet. Dehát, — kérdezik az adóreformerek, — érdedmes-e valakinek egy dollár árát dolgozni, termelni (?), hogy abból a kormány elvegyen 75 cent árát? Hát érdemes e igy megerőltetni magát bárkinek is, ha munkája gyümölcsét igy veszik el tőle adóba? Világos, hogy nem. És az illetők nem is fejtik ki ezt az extra energiát, inkább pihennek addig. Másszóval ez az adózás kiöli az emberekből a termelés iránti vágyat. És méghozzá a legértékesebb emberekből, akik 75 meg százszer dollár értéküt termelnek évenként és nem csak 3-4000 dollár értéküt, mint az átlagos munkásDe azért, nem kell kétség beesnünk a szegény magas jövedelmű emberek sorsa felett, mert az adóreformerek könnyei dacára sem hisszük el, hogy az 50 meg százezer dollár évi jövedelmű emberei* maguk termelik meg ezt az értéket. Mi úgy tudjuk, hogy azok nem dolgoznak, hanem csak DOLGOZTATNAK másokkal. De folytassuk csak tovább az adóreformokat kérők okosko» dását. A magas jövedelmek túlságos megadóztatása lehetetlenné teszi a gazdagoknak, hogy nagyobb összegeket takarítsanak meg, nem nyitunk újabb ipartelepeket, akkor nem lesz elegendő áru amiket újabb iparokban fektetnének, — mondják. Márpedig ha a piacon és miiítán a hadiiparokban a munkások igen sokat keresnek, bekövetkezik az infláció. És ezen okoskodás alapján levonják ezt a konklúziót: Az infláció meggátlására olyan adórendszert kell behozni, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy jövedelmük egy részéből újabb ipartelepeket nyissanak és ugyanakkor a munkásság jövedelmét kell csökkenteni, hogy addig ne legyen annyi vásárló az üzletekben, amig azokat meg nem tömik elegendő árucikkekkel. Ugy-e milyen ravaszul ki lehet okoskodni és igazolni a munkások által termelt javaknak, ily igazságtalan elosztását is, mint amilyet a tőkés termelő rendszer nyújt? Mert az adóreformot követelők érvelése azt mondja, hogy a szellemi és a kézi munkások által termelt javakat úgy kell elosztani, hogy abból minél több jusson a magasjövedelmü kis csoportnak s minél kevesebb jusson maguknak a termelést végző munkásoknak. És még hozzá azt akarják elhitetni velünk, hogy a javaknak ez az igazságtalan elosztása valójában csak a munkások érdekeit szolgálja. És az amerikai sajtó vállalja azt a szerepet, hogy ezt a valóban szemenszedett nyilvánvaló hazugságot beadja olvasóinak. Hazafiság-racket Magában véve nem volna nagy esemény és még a sajtószabadság elleni merényletnek sem lehetne nevezni azt a tényt, hogy az FBI (titkosrendőrség) los-angelesi kirendeltsége a napokban letartóztatta egy hetilap szerkesztőjét és két munkatársát. Persze nem azért, amit a lapjukban írtak, hanem azért a módszerért, amivel lapjuk fentartási költségeit, — szóval keresetüket biztosítani akarták. Mégis felemlitésre méltó ez a dolog, mert az Egyesült Államok egyik legnagyobb “racket”-jére vet világot. Ez a “racket” szó tipikus amerikai kifejezés s mint olvasóink tudják, bizonyos mérvű csalást jelent; olyan kereseti módot, amiből noha sokan élnek, az ügyfeleknek nem hasznuk, hanem csak káruk van. Legújabban ilyen nagyüzletté lett az Egyesült Államokban a hazafiság-racket. Hazafiság-racket alatt a hazafiság árulását, a hazafiságból való életcsinálást értjük. Az amerikai hazafiságnak legújabb neme a kommunizmus elleni harc, a kommunistákra való árulkodás vagy a kommunisták elleni izgatás. Ezren meg ezren adták magukat erre a jólfizető racketra. Éppen azért felemlitésre méltó, hogy akadtak olyanok is, akiknek beletörött a bicskájuk. Ilyenek Edgar A. Vance, a “Veterans Legion News” szerkesztője, George I. Brooks és James A. Simpson munkatársai. Az FBI jelentése szerint ez a három buzgó hazafi kommunista ellenes “irodalmat” nyomatott, aztán elmentek a gyárosokhoz kérve azokat, hogy a munkásaik részére küldessenek ebből az “irodalomból”, — természetesen a postaköltségek, a címzés és egyéb kiadások megtérítését is kérték. Mindez nem uj dolog, ez a három “paytrióta” csak másokat utánzott, akik már régen űzik ezt a racketot. Még az sem volt uj dolog, hogy a léprement gyárosoknak megígérték, hogy minden “támogatás” ellenében hirdetést adnak nekik a “Veterans’ Legion News” lapjukban és igy a gyáros azt a kiadást mint hirdetést könyvelheti el, amit aztán levonhat az adóból. Szóval ez az egész hazafias akció egy centjébe sem kerül a gyárosnak, megfizetik az adófizetők. Mint mondottuk, ez nem uj dolog, igen sokan csinálják, már egyszer az egyik kongresszusi vizsgáló bizottság is foglalkozott vele, de ugytalálták, hogy nem törvényellenes, habár nem is valami tisztességes dolog. De hát akkor miért tartóztatták le ezt a szerkesztő urat és két munkatársát? — kérdezhetjük. Óh nem magáért, ezen piszkos racketért, hiszen az csak tisztességtelen, de azért nem ellenkezik a törvényekkel. Edgar A. Vance és társai egy lépéssel tovább mentek s itt ütköztek bele a törvénybe. A racket ugyanis valahogyan nem ment, már nagyon learatták ezt a mezőt is. Elhatározták tehát, hogy egy kis “nyomást” gyakorolnak azon gyárosokra, akik hadirendelést kaptak. Amikor meglátogatták ezen gyárosokat, az egyik magasrangu katonatisztnek, másik a National Production Board főtisztviselőjének, a harmadik pedig valamilyen más magasrangu szövetsége hivatalnoknak adta ki magát. A gyárosok természetesen készséggel tettek eleget a kívánságuknak, mert úgy vélték, hogy ezen magasrangu hivatalnokok révén újabb rendeléseket kaphatnak. A dolog azonban valahogy kitudódott és a három jómadár a dutyiba került. De nem azért, mert a hazafiság álcája alatt nagymérvű csalást űztek, hanem csak azért, mert magukat hivatalnokoknak adták ki. Ha ezt a ballépést nem csinálják, még ma is vígan űzhetnék piszkos racketjukat és még az FBI vezetői is csak disérőleg említenék hazafias csalásaikat.
