Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-03-31 / 1674. szám

4 oldal

BÉRMUNKÁS

1951. március 31.

BÉRMUNKÁS

(WAGE WORKER)

HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM

Előfizetési árak: Subscription Rates:

Egy évre ..........................$2.00 One Year ............. $2.00

Félévre ............................... 1.00 Six Months ........................ 1.00

Egyes szám ára ____ 5c Single Copy ___________ 5c

Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c

Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50

“Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio

Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki is közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonc- .k a Bérmunkás hivatalos felfogásával.

Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE

42

A közös jelölt

Az európai királyságok évszázados fennállása folyamán általános szokássá lett, hogy az uralkodó halála alkamával a bánatnak és örömnek egyszerre adjanak kifejezést a “meghalt a király, éljen a király” felkiáltással. Mert kétségtelen, hogy minden királyt megsirattak azok, akiknek hatalma, tisztsége és nagy jövedelme a távozó uralkodóval együtt szintén sírba szállt; viszont nagy örömmel fogadták a változást azok, akik az uj urakodóval előtérbe kerültek.

Miután az Egyesült Államokban az elnök tisztsége csak megszabott időre szól, politikai tradícióvá lett, hogy alig helyezkedik el az elnök a Fehér-házban, máris kezdetét veszi a nagy találga- . tás, hogy ugyan ki lesz az utóda? A találgatást aztán hamarosan követik azon politikai manőverkedések, amelyekkel mindkét párt felépíteni igyekszik a maga potenciális jelöltjeit.

De ez a tradíció talán soha sem jelentkezett olyan erősen, mint most, Truman másodszori megválasztása óta. Talán azért van ez, mert Truman elnökségét merő véletlenségnek tartják. Lehet, hogy Truman maga is érzi ezt s azért az ország kormány-i zását két részre osztva, az egyik részt, a belügyek intézését Charles E. Wilsonra, a külügyek vezetését pedig John Foster Dullesra bízta, ő pedig gyakorolja a nagy pihenést, amit igy már most is teljes mértékben élvezhet nem csak akkor, ha otthagyja a hivatalát.

így az uj elnök személye fölötti találgatás nagyobb teret kapott, mint más években. Feltűnő jelenség azonban, hogy sem a demokraták, sem a republikánusok nem voltak képesek felépíteni olyan tekintélyt, aki elég népszerű lenne a győzelem megszerzésére. Sőt mi több, jelenleg az egyetlen népszerű ember Eisenhower generális, — a nemzeti hős, — aki azonban eddig úgy nyilatkozott, hogy nem kíván politikai szerepet.

Ezért nagy szenzáció gyanánt hatott Merril Mueller, ismertebb nevű újságíró azon cikkel, hogy Eisenhower már hajlandó elfogadni a jelölést, ha erre “besorozzák” és Mueller állítása szerint erre vonatkozólag valami megállapodás történt Truman és Eisenhower között. Vájjon igaz, vagy sem, nem fontos. Sokkal fontosabb az, hogy most már mindkét pártban megindult a mozgalom Eisenhower “besorozására”.

íme itt van két nagy politikai párt, amelyek kigyót-békát dobálnak egymásra, amelyek kölcsönösen azzal vádolják egymást, hogy tönkre teszik az országot és mégis hajlandók elfogadni ugyanazon ember vezetését, aki elég ügyes arra, hogy eddig még egyik párt mellett sem nyilatkozott.

Eisenhowert a második világháború “nemzeti hőssé” avatta, a jelenlegi működése pedig, ami abból áll, hogy a kommunizmus terjedésének megakadályozására nemzetközi katonai szervezetet épit ki, a tőkés osztály nemzetközi hősévé tette.

De azt is tudjuk, hogy úgy a demokrata, mint a republikánus pártok a tőkésosztály politikai alakulatai, igy egész természetes, hogy mindkét csoportnak teljesen megfelelő egyén az, aki védelmükre az egész világra kiterjedő nagy katonai szervezetet tud felépíteni.

De valószínű, hogy maga Eisenhower is igen tisztán látja ezt a dolgot és azért nem tud választani a két párt között. így nem lehetetlen, hogy a jövő választásoknál az amerikai tőkésosztálynak ez a két politikai pártja a kommunista veszélyre hivatkozva megegyezik egy koalíciós jelöltben, — Eisenhower generális személyében.

Kicsit furcsán hangzik, de történtek itt annál már nagyobb csodák is.

Munkáltatók propagandája

A United States Chamber of Commerce (Kereskedelmi Kamara) nagyszabású háborús uszítását megszakítva a belügyek felé fordította figyelmét és ennek eredménye a napokban kiadott kis füzet, amelynek a “Munkások biztonságáért” hangzatos címet adták.

A munkásproblémákat csak felületesen ismerő egyének a füzet átolvasása után úgy vélik, hogy az amerikai bankárok és nagy

j üzletek tulajdonosai, akik a Kereskedelmi Kamara vezetőségében j helyét foglalnak, jószivü, kitűnő emberek, akik atyai jóindulattal gondolnak alkalmazottaikra s valóban komolyan törekednek a munkások megélhetési biztonságának megteremtésére.

Mert ebben a füzetben az áldott szivü jó munkáltatók felsorolják, hogy mi mindent lehetne és kellene tenni, hogy a munkások bizonytalan életét a biztosított élettel cseréljék fel. Hivatalos statisztikára támaszkodva mondják, hogy még a social security törvények kibővítése dacára is minden négy munkás közül egy nem esik a törvény keretébe minden öt munkás közül kettőnek semmi biztosítása sincs a tel jes munkaképtelenséget okozó cson- kulás esetére; de az egyre jobban szaporodó öregek (65 éven felüliek) között is nagyon sok van olyan, aki alamizsnára szorul. Szóval elismerik, hogy az ily társadalmi igazságtalanságon javítani kellene.

És itt bújik ki a szög a zsákból, — mint népiesen mondják, ami jelen esetben azt jelenti, hogy a Chamber of Commerce tagjai itt mutatják meg, hogy ők csak munkáltatók, akiknek a munkás osztállyal ellentétes érdekeik vannak és igy valami csalás rejlik az olyan ajánlatuk mögött, amellyel látszólag á munkások javát akarják szolgálni.

A Cnamber of Commerce vezetői elismerik, hogy a munká- soknak nincs biztosított életük, holott arra nagy szükség lenne, de ugyanakkor intik a polgárságot, hogy az idevágó állami és szövetségi intézkedések nem megfelelőek, mert általános törvényeket KÉNYSZERÍTENEK RÁ A MUNKÁLTATÓKRA ÉS MUNKÁSOKRA, ami a szocializmushoz, vagy a még annál is rosszabb kommunizmushoz vezet. Az ilyen törvények nem törődnek azzal, hogy egyes cégek képesek-e viselni a nagy terheket vagy sem.

Viszont azt is elismerik hogy vannak olyan munkáltatók is, akik ha tehetik, kibújnak a népjóléti intézkedések terhei alól. Éppen azért avatkozott be az állam a munkás és a munkáltatók közötti problémák megoldására. Azért, hogy ez az állami beavatkozás elkerülhetővé legyen, a Chamber of Commerce azt ajánlja minden tagjának, hogy gondosan vizsgálja át az üzletét és minden munkáltató ÖNKÉNTESEN BIZTOSÍTSA MUNKÁSAINAK JÖVŐJÉT. Tegyék ezt minden műhelyben, avagy a cég, korporáció összes ipartelepein egyöntetűen.

A lényeg az, — mondja a füzet, — hogy ez az intézkedés ÖNKÉNTES legyen s ezzel az állami beavatkozás alól ki lehet dönteni az alapot. Akik ismerik az amerikai munkáltatók önkéntes (voluntary) munkásjóléti intézkedéseit, nem kérnek belőle többet. A véres bérharcok hosszú láncolata eléggé megmutatta az amerikai munkáltatók atyai jóindulatát.

De még abban az esetben is, ha most már minden munkáltató kebelében igazán csak a jóindulatú szív verne is, a tőkés termelő rendszer tulajdonsága, hogy a gyáros valamivel olcsóbban akarja adni áruit, mint versenytársai, de ezt persze csak a munkabérek leverése árán teheti. Jelen esetben ez az alacsonyabb biztosítást, rövidebb fizetett vakációt és egyéb munkás jóléti kedvezmények megvonását jelentené. És amely munkáltató ezt keresztül tudná erőszakolni és igy a munkások bőrére nagyobb profitot szerezne, arra nem azt mondanák, hogy kegyetlen szivü, hanem azt, hogy KITŰNŐ ÜZLETEMBER.

A Chamber of Commercetől jövő munkásjóléti ajánlat tehát valójában a munkásokat újból a munkáltatók kénye-kedvének akarja kiszolgáltatni, igy az nem egyéb, mint ravasz kísérlet a korlátlan kizsákmányolás álcázott propagandájánál.

A nemzeti veszély

Az amerikai nép nagy többsége nem tudta s még ma sem tudja, hogy a múlt december havában mi késztette Truman elnököt a NEMZETI VESZÉLY proklamálására? Hiszen az országot nem támadták meg és nyilvánvaló, hogy semmi olyan azonnali nagy veszély nem fenyegette az Egyesült Államokat, ami az ily proklamáció kiadására okot adott volna. Az egyetlen magyarázat tehát az, hogy ezzel csak a háborús hangulatot akarták emelni, hogy az országgyűlés megszavazza a kolosszális nagy hadi költségvetést.

Most azonban már egy újabb magyarázatot is hallunk. Mint ismeretes, békés időkben a nagy hadirendelések szállítására versenyt hirdetnek és a beérkezett ajánlatok közül a legmegfelelőbb kapja a rendelést. Nyilvánvaló, hogy az ily pályázatoknál előre meg kell adni az árakat és miután minden rendelésre több vállalkozó is pályázik, az árakat leszorítják.

Nemzeti veszély alkalmával azonban nem követik ezt a módszert, mert ÁLLÍTÓLAG ARRA NINCS IDŐ. Ezért a rendeléseket a megfelelő katonai hatóságok verseny kizárásával adják ki s igy a vállalkozó SZABJA MEG AZ ÁRAKAT. így csinálták a második világháború alatt is s mint ismeretes, a nagy cégek olyan árakat szabtak meg, hogy a kormány utólag “egyezkedett” (renegotiation) velük s több mint EGY BILLIÓ DOLLÁRT VETTEK VISSZA TŐLÜK.

Kétségtelen, hogy a nemzeti veszély deklarálásának az volt a célja, hogy a hadirendeléseknél a nagy korporációk minden korlátozás nélkül szabják meg az árakat és a hadiköltségvetésből nekik járó hasznot. Ismerve az amerikai bankárok és iparbárók hazafiságát és profitéhségét, nem csodálkozunk azon, hogy az árakat úgy szabják meg, hogy az előirányzott 70 billiós hadiköltségvetést máris elégtelennek mondják és újabb 20 billiót követelnek.

A U.S. Department of Commerce jelentése szerint a nagy korporációk az I929-es úgynevezett “boom” évben 8.4 billió tisz-