Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-01-20 / 1664. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1951. január 20. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Eg-y évre ..........................$2.00 One Year ...........................$2.00 Félévre ............................... 1.00 Six Months ...................... 1.00 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy ...................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 ‘‘Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonos j* a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE <*@*42 Amerikai politikusok Végre ide is eljutottunk! Eljutottunk, méghozzá sokkal gyorsabban, mint számítottuk. Mert ki hitte volna még csak pár héttel ezelőtt is, hogy az amerikai politikusok legreakciósabbjának a mellére is kitűzik a “comrade” jelzésű érmet? És ime, mégis most egyszerre “kommunistává” lett a Taft-Hartley rabszolgatörvény szerzője, a dúsgazdag s egyben legkonzervatívabb amerikai pártvezér, Robert Taft ohioi szenátor is. Oh, nem mi adjuk neki a kommunista címet, hanem saját régi cimborái. És joggal, mert hiszen a McCarran törvény értelmében mindenki szubverziv, felforgató, aki azt akarja, amit a kommunisták. És ime, most szenátor Taft azt követeli, hogy hozzuk haza Koreából az amerikai fiukat; szóval pontosan ugyanazt, mint a kommunisták. Ebből következik, hogy Taft is szubverziv, felforgató, — ami természetesen azonos a kommunistákkal. Legalább is igy ordítoznak azok, akik a szenátor Taft “izolációs” álláspontjában a háború korlátozását látják. Az izolácionisták által támasztott vita, amely mindinkább csak nyelvöltögetéssé fajul, igazolja, hogy nagy financiális és politikai hatalommal biró egyének eltökélt szándéka a harmadik világháború kierőszakolása. Ezeknek az ügynökei, akiknek egy része kormányhivatalokban ül, mások pedig szerkesztők, rádió kommentátorok, papok, professzorok és egyéb hasonló állásokat töltenek be, igyekeznek legázolni mindenkit, aki a háborút lokalizálni akarja. Ezek ordítják most tajtékzó szájjal, hogy szenátor Taft nagyobb szolgálatot tett Sztálinnak, mintha a kínaiak három amerikai hadsereget vertek volna meg. Márpedig aki ilyen jó szolgálatot tesz Sztálinnak, az bizonyára kommunista, — mutogatnak még a munkásgyülölő szenátor Taft felé is. Nem csoda, hogy igy kiabálnak, mert szenátor Taft nagyon a tyúkszemükre lépett. Nem azért, mintha Taft valóban a béke Ilivé volna, hiszen egyetlen szóval sem említette, hogy a mai nagy külügyi feszültséget egyezség utján is el lehetne intézni, hanem csupán azért állt elő azzal a váddal, hogy President Truman törvényellenesen küldte hadba az amerikai katonákat Koreában, amennyiben a háború megindításának a jogát az amerikai alkotmány pontosan a kongresszus kezébe helyezi. Márpedig Truman elnök a kongresszus megkérdezése nélkül rendelte támadásba Koreában az amerikai katonákat. És amikor már javában folyt a háború, akkor ráerőszakolta az Egyesült Nemzetekre, hogy indor- szálják a tettét. Tehát még akkor sem az amerikai kongresszustól kérte a jóváhagyást, hanem csak az Egyesült Nemzetektől, holott az amerikai szenátus csak úgy fogadta el az Egyesült Nemzetek alkotmányát, hogy az nem rendelheti háborúba az Egyesült Államokat, — mondja az izolációs Taft. Valószínű, hogy szenátor Taftnak igaza van, azért támadják olyan erélyesen a háborús pártiak, tartozzanak bár a demokrata, avagy a republikánus párthoz is. Taft maga nem sokat törődik az amerikai alkotmánnyal, ezt megmutatta a Taft-Hartley törvény megírásával, de most előállt a vádjával azért, mert igy a koreai kudarcért a Truman adminisztrációt, tehát egyben a demokrata pártot okolhatja s ezzel a saját elnöki aspirációja felé hajtja a vizet. Mint látjuk, a republikánus pártnak két csoportja van jelenleg. Az egyik, amelynek Dewey- Dules-, Knowland és mások a vezetői. Ezek egyre ütik Trumanékat, hogy nem elég erélyesek, nem fegyverkeznek elég gyorsan s főleg, hogy nem ütik már az oroszokat. Ezek azt akarják, hogy már holnap kezdjék meg az atombomba dobálását is. Ezeknek az uszítására rendelte hadba Truman az amerikai katonákat Koreában. Ha ez a beavatkozás sikeres lett volna, — mint karácsony előtt kinézett, akkor a kardcsörtető republikánus csoport magának követelte volna az érdemet, hangoztatva, hogy “ime mi kény- szeritettük Trumant az erélyes lépésre, ha nem tesszük, akkor az adminisztráció meghunyászkodott volna“. De most, hogy teljes a kudarc, előállt a republikánus párt másik csoportja, a Kennedy- Hoover-Taft legények, akik most a kudarcért száz százalékosan Trumanékat okolják. így fest most az amerikai politika! Ilyenek az amerikai politikusok! Különös ágyastársak A háborús feszültség okozta naponként változó politikai színtér meglepő képe, hogy egyszerre csak a legszélsőbb jobbszárnyi irányt képviselő szenátor Taft és a balszárnyon haladók egyforma eréllyel követelik, hogy az ameriki katonákat hozzák vissza Koreából. De a kaledioszkopszerü politikai változások most ennél még furcsább dolgokat is hoztak felszínre. A legszembeötlőbb ezek között, hogy Amerika, Anglia, Franciaország, Belgium meg a többi európai országok, amelyeket Hitler hordái legázoltak, most azon fáradoznak, hogy újból életre- hivják azon német katonai hatalmat, amelyet csak ötévig tartó rettenetes véres tusa árán tudtak leverni. A háború befejeztével a győztesek megfogadták, hogy örök időre lehetetlenné teszik a német militarizmus újjászületését. A német uj alkotmányt is oly- formán szerkesztették, hogy az eltiltja a német katonai hatalom kiépítését. Hasonló módon jártak el Japánnal szemben is. És ime, csak öt évig tartott ez az “örökre”. Amerika megkezdte a németek felfegyverzését; McCloy High Commissioner Hitler volt generálisaival tárgyal. Japánban MacArthur már jelezte, hogy a japánoknak meg kell változtatni az uj alkotmányukat, mert hamarosan eljön az idő, hogy fegyverrel kell megvéde- niök szabadságukat. Különösen hangzik ez, amikor a megszálló hadsereg parancsnoka mond ilyesmit az okupált ország népének. Most vegyük még ezekhez a Franco elismerését, aki a már folyósított kölcsönön kívül hamarosan nagyobb segítséget is fog kapni. És végre közéjük kell sorozni a “kommunista” Titot is, aki szintén fegyvertárssá szegődött a kommunizmus terjeszkedését akadályozó harchoz. íme igy lettek ágyas társak a demokráciát védő amerikai kormány, a kommunista Tito, az angol “munkás kormány”, Hitler volt generálisai, Franco, a spanyol hóhér, a japán militaristák és minden háborús uszító, lakjanak bár a világ bármely részén és szerepeljenek bármilyen név alatt is. Amit a honatyák megtapsoltak Amerika népe nagyon vegyes érzelmekkel fogadta Truman elnöknek a 83-ik kongresszushoz intézett, csaknem hadüzenetnek beillő beszédét. A mai nagy technikai haladás lehetővé tette, hogy a rádió és televízió utján nem csak a kongresszus tagjai, hanem milliók hallgatták a beszédét, figyelhették, hogy milyen hatást váltott ki a kongresszus tagjaiból és a karzatot elfoglaló közönségből. Noha a beszédet számos kisebb taps szakította meg, az elnök két ízben aratott hosszantartó óriási tapsvihart. Az egyiket ezen kijelentésénél kapta: “We will not engage in appeasement”. Amivel tehát biztosította a háborút kívánó hallgatóit, hogy Oroszország, — amelyet nyíltan megnevezett, — választhat a háború és az Amerikának való engedelmesség között. De hogyisne tapsoltak volna ennek a kijelentésnek, amikor ezen álláspontnak logikus következménye az, hogy “a teljes háborús mozgósításra készülődünk”. (We are preparing for full wartime mobilization.) Ez a készülődés óriási hadirendeléseket jelent, a hadirendelések pedig hallatlan nagy profitot hajtanak a gyárosoknak, bankároknak, kereskedőknek, kijáróknak, sőt még a mindenféle tisztségeket betöltő politikusoknak is. Ezért egy órával a beszéd elhangzása után már jelentette a táviró, hogy a new yorki tőzsdén soha eddig nem tapasztalt óriási “boom” (nagy adás-vétel) keletkezett. A részvények árai óránként emelkedtek; az acél, a vasutak, az automobilgyárak és más hadianyagokat szállító korporációk részvényei rocket sebességgel szálltak, szálltak feljebb, egyre feljebb! Mit törődtek a tőzsde spekulánsok azzal, hogy Koreában százezrek pusztulnak el; a nagy profitlehetőség mindezt eltakarja. Az amerikai tőkések profit-éhsége kielégíthetetlen. A Securities & Exchange Commission (SEC) jelentése szerint a nagy korporációk 1950-ben 77 billió dollárra emelték alaptőkéjüket, ami 1939-ben csak 24.5, 1941-ben (a Pearl Harbor támadás előtt) pedig 32.3 billió volt. így egy évtized alatt több mint kétszeressé- re emelték alaptőkéjüket. Ez természetesen azt jelenti, hogy ezen óriási tőke után húznak kamatot, amit a munkásságnak kell kitermelni itt, vagy bárhol a világon. Nemcsoda tehát, hogy az érdekeltek nagyon megtapsolták az elnöknek a hadirendeléseket biztositó kijelentéseit. És a másik kijelentés, amit szintén nagy tapssal jutalmazták? A kongresszus tagjai meg a karzati hallgatóság, — ahová csak nagyon kiváltságosak jutottak be, — fülsiketítő tapssal fo- godták az elnök azon szavait, amelyben azt mondotta, hogy a nem hadi kiadásokat amennyire csak lehet, korlátozni fogják. Látszólag ez ártatlan kijelentés, valójában azonban azt jelenti, hogy a tervezett jóléti intézkedéseket, a social security kiterjesztését, az aggkori nyugdijat, a gyógykezelés olcsóbbá tételét, stb. egyenlőre lomtárba teszik. Az a nagy taps, ami ezt a kijelentést követte, egyben bizonyítéka annak, hogy ez a kongresszus mennyire népellenes. Tapsolva szavaznak meg határtalan billiókat a profitharácso- lók részére, de semmit sem ha jlandók adni népjóléti célokra. Ezen tapsok pontosan mutatják, hogy Amerika népe mit vár- ' hat a 83-ik kongresszustól.
