Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-04-07 / 1675. szám

6 oldal

BÉRMUNKÁS

1951. április 7.

Ingyen tanácsok napi ötvenért

Megírtuk a Bérmunkásban pár héttel ezelőtt, hogy Charles E. Wilson, mozgósítási direktor az egyes iparok irányítására csupán csak a nagymunkáltatók tanácsát kéri ki azon megokolással, hogy csakis az ily emberek ismerhetik a szóbanforgó iparokat annyira, hogy értékes tanácsokat tudnának adni. Az ilyen tanácsadóknak nem adnak állandó fizetést, hanem csak költségeik megtérítésére kapnak napi 50 dől-*- lárt. Ezért a napi ötvenért aztán olyan tanácsokat adnak, amelyek saját vállalataik felé hajtják— nem a vizet, hanem a — profitot.

Valójában ez felújítása a második világháború elején alkalmazott “egy dolláros hazafiaknak”, akik évi egy dollárért szolgálták a “hazát”, meg a saját vállalataikat, méghozzá olyan szemérmetlenül, hogy országos botrány közepette kellett beszüntetni működéseiket. Wilson most ugyanezt a módszert elevenítette fel, csupán az évi egy dollár helyett napi ötvenet fizetteti a “kiváló tanácsadóknak”.

Erre vonatkozólag Drew Pearson rovatában a következő jellemző esetet találjuk:

Csaknem hihetetlen, hogy Charles E. Wilson a fémbányászatra vonatkozó tanácsait a külföldi bányaérdekeltség egyik kijárójától kapja. Az illető Fred Searls Jr., aki a belföldi bánya- program elleni kijáró volt Washingtonban s az volt a célja, hogy a kormány bizonyos érceket ne a hazai bányákból, hanem külföldről szerezzen be.

Searls jelenleg a Newmont Mining Company elnöke, amelynek nagy bányái vannak Dél- afrikában. Valóban elrettentő, hogy egy ilyen érdekeltség ügynöke bekerülhetett a védelmi program intézőségébe. így nem meglepő, hogy Searls ilyen tanácsokat sugdosott Wilson füleibe.

Searls ellenzi azt, hogy amerikai bányatársulatok kormánysegélyt kapjanak, de ugyanakkor az ő társulata már kapott jókora ECA támogatást. Ellenzi az amerikai bányák kibővítését és újabb telepek megnyitását s azt javasolja, hogy az összes szükségletet a délafrikai bányákból kell importálni. Ellenzi, hogy az ilyen ritka és stratégiailag fontos fémekből nagyobb mennyiséget halmozzon fel a kormány.

SAJÁT ÉRDEKÉT

SZOLGÁLJA

Searls mindezeket beismerte a szenátusi belügyi bizottságának titkos gyűlésén, ahol azt mondotta, hogy ellenzi a bányatársulatok kormánytámogatását, mert az a “szocializmus” felé vezet. Az elnöklő Joe O’Mahoney (D. Wy.) szenátor felolvasta a Fortune egyik cikkét; amelyben megírják, hogy a délafrikai ércbányák, köztük a Searls bányái is kormánysegélyt kapnak. “De ezzel nem sokat érünk el”, — mondotta Searls, — “mert Amerikában is kell adót fizetnünk”. “Mostanában nagyon sok amerikai fizet adót”, — válaszolta szenátor O’Mahoney, —- “akik semmiféle segélyt sem kapnak”.

“Ugylátszik, hogy ön ellenzi a kormánysegélyt azon amerikai bányák részére, amelyek versenyeznek az önökével, de az ön

vállalata részére helyesli a segélyt. Ilyen tanácsokat ad ön Wilsonnak?” — kérdezte a szenátor.

“Valóban kapott ön ECA (European Cooperation Act) segélyt a délafrikai bányáinak megnyitására, amikor több hasonló amerikai bányát bezártak és igy számos munkást dobtak ki a munkából?” — kérdezte egy másik szenátor, Clinton Anderson • (D. N.M.). “Yes”, — volt az egyetlen szóból álló válasz. Anderson aztán elmondotta, hogy 1950-ben több ércbányát lezártak és 2000 bányász vesztette munkáját, mert a szóbanforgó érceket külföldről importálták. “Gondolja, hogy ily körülmények között ön pártatlan tanácsokat tud adni Wilsonnak? — kérdezte Anderson.

“Bányákat kinyitnak, bányákat bezárnak”, — mondta Searls, — “A legjobb ha a kormány nem avatkozik bele”. Amikor még jobban sarokba szorították igy védekezett: “Úgy tartottam, hogy a háborús veszély következtében minél hamarább be kell szerezni ezen fémeket s ezt csak a külföldi bányákból volt lehetséges.”

DOLLÁR HAZAFI

Ekkor Herbert Lehman (D.

N.Y.) szenátor vette keresztkérdések alá: “És hová szállít ön fémeket?”

“Belgiumba, Franciaországba és Olaszországba”, — volt a válasz.

“Akkor az Egyesült Államoknak semmi haszna sincs abból, hogy az ön társulatának ECA segélyt adott?” — volt a következő kérdés.

“Ez úgy van”, — ismerte el Searls. “És miért?” -— kiván- csiaskodott Lehman tovább is. “Azért, mert a külföldi piacon jóval többet fizettek, mint itt”,

— nyögte ki Wilson tanácsadója.

Searlsnek még azt is be kellett ismernie, hogy a raktár felhalmozást azért ellenezte, hogy az árak továbbra is magasak maradjanak. Ez a bizottság tiz millió dollár megszavazását fogja ajánlani a belföldi ércbányák fejlesztésére. “Ugy-e ön azt tanácsolná Wilsonnak, hogy ne nyissuk meg az amerikai bányákat? — kérdezte az egyik szenátor.

“Nekem az a véleményem”,

— felelte Searls, — “de úgy gondolom, hogy Wilson nem fogja kikérni a tanácsomat ebben az ügyben”.

“Reméljük, hogy nem!” — felelte O’Mahoney szenátor mérgesen.

íme ez egy tipikus példa arra, hogy milyen tanácsokat adnak ezen ötven-dolláros, de ingyen dolgozó szakértők, akik egyben vezető tulajdonosai azon iparoknak, amelyekre vonatkozólag tanácsokat adnak a mobi- lizáiós direktornak. Searls kihallgatása tisztán mutatja afct is, hogy miért mondják a szak- szervezeti vezetők, hogy Charles E. Wilson vezetése alatt az egész mozgósítási program a nagy munkáltatók kezébe került s azok azt a saját profit juk korlátlan emelésére használják fel.

Romlott almáshordó

(Vi.j Az amerikai kormányt lehet hasonlítani az olyan almás hordóhoz, melyben az almák nagyrésze már rothadt és ha ép alma kerül közéje, az is hamarosan rothadásnak indul. Ezzel nevetséges helyzetbe kerültek a nagyszájú union vezéreink is, akik segítettek sok millió dollár hozzájárulással Tru- mant megválasztani, ezáltal a genszterek uralmát megerősíteni.

Eltekintve azon cikkektől, melyek politikai pecsenyesütésre használják fel a mostani vizsgálatokat és csak azt ismerik el, azt ismertetik, hogy a másik politikai párt emberei milyen csalók, de ugyan akkor elhallgatják, eltakarják, hogy Dwyer gengszterei egy cseppet sem jobbak, mint a Truman gengszterei.

Minden O’Dwyer mellett találunk republikánus Readinget, minden Pendigrass mellett, republikánus gengsztereket, politikai hajcsárokat.

Ezzel maguk a nagy lapok és politikusok mutatják be szemlél- hetőleg, hogy az egész politikai rendszer olyan, mint a rothadt almás hordó. Ha ép almát dobnak bele, rövid időn belül az is megromlik. Hiába ordítoznak az union vezérek, hogy ha nem Trumant, akkor Deweyt fogják

betenni a Fehér Házba, semmi külömbség nincs. Truman éppen úgy utálja az ilyen nyalakodó union vezéreket, mint Dewey. Éppen úgy felkarolja a nagy összegeket szolgáltató korporációkat, gangsztereket mint Dewey. Mikor az igazi kormány kinevezésére kerül a sor, melyet minden beállítás, hazugság dacára sem a nép választ, akkor jönnek a Harrimanok, Dullesok, a milliomosok, politikai gengszterek, Wall Street tagjai, megbízottai.

A törvényhozót tehát nem a kormányt, hanem (annak csak a kevésbé fontos részét, a nép választja meg, de az igazi kormányt, a minisztereket, az ország sorsát intéző nagykutyákat kinevezik azok, akiknek az ország van a tulajdonukban, kezeikben.

Ez annyire nyilvánvaló, hogy a mi kedves nagyszájú union vezéreink nem is tudják, nem is próbálják kimagyarázni, hogy lehetett az, hogy amig Deweyt nem választotta be az amerikai nép, mégis Dulles, a Dewey mellett szaladó Wall street prókátor került be a legfontosabb állásba, ő nem hivatalos, de mindenható külügyminiszter.

Most megláthatjuk, hogy az úgy igazában megválasztott törvényhozók is hogyan működnek.

Mert az volna az egyedüli védekezés az ilyen közismert csalók ellen, hogy azokat mi választjuk, tehát ha nem tetszik másokat választhatunk.

A tények azt bizonyítják, hogy amig a törvényeket ezek hozzák és azoknak is a nagyrészét a korporációk, bankárok rángatják madzagnál fogva, de a tény az, hogy a törvények végrehajtását, a pénzes zsákok kezelését, a külömböző titkárságok, miniszterek végzik, akiket nem mi, hanem a Wall street választ oda.

Ezek kezelik nem csak azt a 80.000.000.000 dollárt, melyeket adóban beszednek tőlünk és elköltik, hanem azt a sok-sok billió dollárt is, melyet a Wall Street hajt be haszon fejében és a morzsákat elosztják a hűséges cselédeik között.

Tehát, akiknek nem is jutna az adópénzekből bőségesen, de hűségesen védik, szolgálják a nemzetközi bankárok érdekeit, azok kapnak, legnagyobb részben csak úgy mellékkereset formájában sokkal többet, mint amit mi szegény adófizetők fizetünk, vagy fizethetünk nekik. Mert az ilyen beválasztott törvényhozóknak a fizetése csak 15.000 dollár, ami a mai számítások szerint csak aprópénz ahoz képest amivel az Uy nagy korporációk, Costellok, Peronok, Youngok, RFC direktorok, Wilsonok, Hanneganok rendelkeznek és osztanak szét az általuk kiszemelt szolgák között.

Például Bob Hannegan, aki nincstelen politikus volt amikor a bandával Washingtonba került és 3 millió dollár vagyonnal vonult vissza:

Ezek a felderítő vizsgálatok, csak a felszint karcolják meg és ahogy mélyebben karcolnának bele, annyira fájna, hogy azonnal bekötözik.

Amig a nagy kutyáknak semmi bántódásuk nem lesz, azt meg nem is merik elképzelni a polgári lapok és annak hűséges olvasói, hogy Costellot nem tudják — talán nem merik deportálni, bebörtönözni, ha csak nem azért, hogy nem adták le adóba hűségesen, a politikusoknak kijáró bért.

. MÉG KÉREGETNI FOG

Washington — William Jeffers, aki mint a Union Pacific Railroad volt elnöke 35,000 dollár évi nyugdijat kap és azonkívül meglehetős nagy vagyona is van, nagyon mérges levelet irt Barkley alelnökhöz. Ebben a levélben a nagy adók miatt panaszkodik s azt kérdi, hogy a szenátorok (az alelnök a szenátus elnöke) miért nem akadályozzák meg, hogy Truman a polgárok keservesen szerzett vagyonát feneketlen patkány lu- kakba öntse. Mr. Jeffersonnak nem a háborús, hanem csak a népjóléti kiadások ellen van kifogása.

“Pár évvel ezelőtt”, — irta a volt vasúti elnök, — “nyugalomba vonultam azon reményben, hogy nehéz munkával keresett vagyonomból majd kényelmesen élhetek. Most azonban azt látom, hogy penzióm fele az adóba megy s ahelyett, hogy nyugalmat élvezhetnék, mindenféle módon küzdenem kell, hogy eleget kaparjak össze a megélhetésre.”