Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-09-16 / 1647. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1950. szeptember 16. OSZTÁLYELLENTÉT Az eddigi lezajlott kis vagy nagyméretű háborúkban az volt a szokás, hogy amikor kiütött a háború, vele együtt megindult a békéért való propaganda is. Most a koreai háborúnál ez másképpen van. Akik békéről mernek ma beszélni, azokat mindenféle eszközökkel, (még a legbar- bárabb eszközökkel is) elhallgattatják. Ez csak azért van, mert mi demokráciában élünk, ahol mindenkinek joga kellene, hogy legyen a szabad sajtó, szólás és gyülekezési szabadság gyakorlására. Ezt azonban a mi kapitalista demokráciánk nem bírja ki. Itt csak azt szabad mondani, Írni, beszélni, ami nem sérti az uralkodó osztály profit rendszerét. De nem csak itt van ez igy, hanem Koreában is. A szövetségesek hadseregeivel masírozó amerikai újságíróknak nem szabad a saját szemükkel látott eseményeket megírni, hanem nekik a hadsereg szemüvegén át kell vizsgálniok, irniok az eseményeket. Az egész amit megtudunk a koreai eseményekről az, hogy egyik nap a szövetségesek hadserege veri tönkre a vörösöket, másik nap meg a vörösök a szövetségeseket. Ha az amerikai újságírók jelentéseit olvassuk, abban azt találjuk, hogy a szövetségesek ezrével ölik a koreai népet felszabadítani kívánó vörös katonákat. Ha a vörösök jelentéseit vizsgáljuk azt olvassuk, hogy a szövetséges katonák óriási vesztesség után a sarkukkal fenyegetik a vörösöket. Nekünk “idehaza” nem szabad a tényeket tudni, csak lelkesedni szabad, mert a lelkesedésünkből a kizsákmányoló osztály busás profitot harácsol. Mi akik napról-napra robotolunk most aztán a hazafiság szent nevében rá is kell tartani a vasat, mert csak úgy “nyerhetjük” meg a háborút — nem gondolkodunk azon, vagy legalább is 98 százaléka az amerikai munkásnak, a kizsákmányoló osztály szó-szólóinak fejével gondolkodik. Nem veszi észre, hogy minden vörös centet, amelyet bérrabszolgaság fejében fizetnek neki, amint megkereste úgy vissza is veszik azt, elkeseredésében nem a kizsákmányoló osztályt, hanem hitves társát okolja, hogy nem tudj a keresetét beosztani. Ma sok pénzt keres a munkás, de nem eleget arra, hogy emberiesen megélhessen, mert az élelem először azoknák a jó hazafiaknak a kezébe kerül, akik munkásaikkal feldolgoztatják azt s aztán hallatlan haszonra eladják azoknak, akik azt előállították. Ezt nevezik szabad iparnak, szabad kereskedelemnek. A kizsákmányoló osztálynak, kénye-kedve szerint lehet az élet szükségleteit emelni, akkor és olyan magasra, amilyenre neki tetszik. Ők szabják meg a bérrabszolga munkaerejének értékét is, s mivel errefelé még nincsen “kényszer” munka, hát a munkás ott dolgozik, ahol “akar” (vagyis ahol munkát kap). A koreai háború kitörése óta a mi uraink s azok szó-szólói napi huszonnégy órán át lobogtatják nekünk a csillag-sávos lobogót, napi huszonnégy órán át lelkesítenek bennünket I az “ellenség” elleni fegyver forgatásra, napi huszonnégy órán át ösztökélnek bennünket a fokozottabb munkára, amelyből nem mi, hanem ők húzzák a busás profitot. Az elmúlt két hónapban napnap után emelik a marhahús árát. Mi az oka ennek, többet keresnek a vágóhídi munkások mint két hónappal ezelőtt. Egy centel sem. Talán hiány van a levágásra kész marhákban? A mezőgazdasági minisztérium jelentése szerint ebben az évben két millióval több szarvasmarha és borjú van az állattenyésztésben, mint az elmúlt esztendőben. Hat és fél millióval több a sertésállomány mint tavaly volt. Tojás, amelynek az ára a koreai háború előtti hónapokban ötven cent volt, ma ugyan az a minőségű tojás 70 centbe‘kerül. Ebben aztán az öreg Samu bácsinak is van beleszólása. Ő is az egyik okozója annak, hogy a tojás ára elviselhetetlen, mert millió és millió tucat számra vásárolja meg, hogy a tojástenyésztők “rendes” árakat kapjanak érte, vagyis, hogy a fogyasztóknak két tojás helyett csak egy jusson az asztalára. A kávé, jóval a háború kitörése óta újabb tizenöt százalékot árra emelkedett, a háború kitörése óta újabb tizenöt százalékot emelkedett. Brazíliában és a kávétermelő földeken általában millió és millió tonna számra pusztítják el a bő termést, hogy a mi jó hazafiaink minél busá- sabb hasznot hajtsanak. Ez az ő hazafiságuk. A dollár a vallásuk, a zsarolás a hazafiságuk. A cukor a háború előtt hat cent volt fontja, vagy tiz font volt 55 cent, ma 10 cent egy font vagy tiz font 89 cent. Az Egyesült Államok kormánya soksok millió cukrot vásárolt össze Cubában, ez is, meg a cukorkereskedők hazafisága is elősegítette, hogy sok-sok millió munkás keserűen issza kávéját. Nem csak az élete keserű, hanem az étele is. A kenyér árát is emelték fontonként egy-két centel, dacára annak, hogy az idei búza és rozs termés millió és millió bushellal felülmúlta a tavalyit. No meg aztán az állami raktárakban 312 millió bushel gabona van elhelyezve az elmúlt évi termésből. A tejtermékek mint tej, vaj, túró, sajt, mind-mind Amerika történetében a legmagasabb árakat érték el. A kormány raktáraiban 356 millió font szárított tej, százkilencven millió font vaj, 105 millió font sajt van elhelyezve. Amelyekkel valószínűleg úgy fognak csinálni, mint az elmúlt évi krumplitermékkel, hogy leöntik valamelyes lila folyadékkal, hogy azt csak állatok hizlalására, a nagy birtokosoknak adják el, száz fontonként 1 centért. Ez is az amerikai terv- gazdálkodás őrült folyamata. Gyümölcs és zöldségáruk, Amerika történetében hallatlan magasságot értek el. Cseresznyének fontja a termelés kellős közepén 60 és 65 cent volt, öt-hat szem szilva, vagyis fontonként 20 centtől 40 centig kell fizetni érte. Körte, alma, diny- nye a termelés kellős közepén, hallatlan árakon lett árusítva. A munkásosztály részére lehetetlenné teszik annak élvezetét. Es ezen gyümölcsök és zöldségek minősége a legolcsóbb rendű. Néhány esztendővel ezelőtt otthagyták rothadni a fák alatt, ahol a disznók turkálták, válogattak benne. Ma a jómódú munkáscsaládok, vagy a közép- osztály élvezheti csak. Ruházatról. Hát arról még csak álmodozni sem lehet. Milliók és milliók elkopott, rongyos munkás zubbonyokban járnak, nem Oroszországban, hanem itt Amerikában és nem csak a déli államokban, hanem a dicsőséges nyugati államokban is. Az állam raktáraiban mülió és millió kö- teg gyapot van felhalmozva, inkább elégetik, megsemmisítik, mint hogy az amerikai munkás számára olcsóbb ruhát engedélyeznének, hoznának forgalomba. A lakásviszonyokról, ha arra gondol az ember felforr a vére. Meg van a törvényes szabályozás s a lelkes, jó hazafias, vallásos házigazdáink még máig sem fáradtak bele a lakbérek emelésébe és amikor üres lakásaik vannak, hát akkor aztán egy hatalmas búcsú járás van annak kivételére. Több gyermekes családok, nem jöhetnek számításba, 'de még a terhes állapotban levő anyák sem. Mindenféle anyagi és erkölcsi bizonyítványokat kérnek és aki az asztal alatt iudja nyújtani a legnagyobb összeget, annak adják hallatlan magas árak mellett a lakásnak nevezett odúkat. Ez a mi háziuraink hazafisága. így értelmezik “Krisztus” ama tanítását, hogy ‘ hozzátok hozzám a kisdedeket.” Igaz, hogy van törvény, amely a lakásviszonyokat szabályozza, de ezt a törvényt ott és úgy ját- szák ki, ahol arra alkalom van. De ezt nem csak a polgárság között levő háziurak teszik, hanem maga a kormány is. Az elmúlt világháborúból visz- szajött veteránok tízezrei családjaikkal egyetemben, szégyenletesen összezsúfolt, piszkos kis odúkban laknak, a patkányok és férgek minden fajtájának társaságában. Ezt kapják azért, hogy “megmentették a világot a demokráciának”. Dehogy is azért, 25-35 dolláros havi bérletért. És ezekbe a piszokfészkekbe is csak politikai keggyel lehet bejutni, elsősorban is a hadseregben kellett, hogy teljesítsen szolgálatot az elmúlt világháború alatt. Másodsorban pedig a kereseti viszonyokhoz van szabva. Ez a mi Amerikánk. Ez a mi tervgazdaságunk. Ez a szabad ipar, kereskedelem. Az Egyesült Államokban száz hatalmas vállalat nyeri el újból, mint az első világháború alatt az állami hadifelszerelésének rendeléseit. A “Business Week” folyóirat augusztus 5-iki számában beszámol arról, hogy mely társaságok mily hatalmas összegek erejéig kaptak rendelést az elmúlt világháborúban és írja, hogy ugyan ezen társaságok nyerték el a koreai és a harmadik világháborúra való felkészülés rendeléseit is. A második világháború alatt az Egyesült államok 175 billió 63 millió ára hadi felszerelést rendeltek. Ebből száz hatalmas korporáció 117 billió 634 millió dollár értékű rendelést nyert el. Ford Motor társaság 5 billió 269 millió dollár értékben. A nagy hatalmas társaságok igazgatói és főrészvényesei, nyakig úsztak a tejbe, mézbe. De nem csak a háborús rendelésekből, hanem a békebeliből is hallatlan magas profitot csináltak. A DuPont vegyészeti gyár tulajdonosa a General Motors 485 müliós profitjából ez év szeptember 9-én 40 millió dollár tiszta hasznot vágott zsebre. Ezek a széditően hatalmas összegek a munkásosztály munkaerejének ki nem fizetett termékei, amit profitnak, osztaléknak neveznek a részvényesek. A bérrabszolgák profitja, osztaléka a határtalan kizsákmányolás, nyomor, szenvedés, nem csak Amerikában, hanem a világ minden országában, ahol bérrendszer uralkodik. Ennek a rendszernek megdöntésére kell a világ munkásságának tömörülni, nem az AFL, CIO vagy a többi zug-szervezetekbe, hanem a VILÁG IPARI MUNKÁSAINAK FORRADALMI IPARI SZERVEZET EIBE, amely kimondja, hogy “A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. “E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, amig a VILÁG MUNKÁSAI mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.” Kell ehez magyarázat? Ki nem érti ezt meg? Ez megtaníthatná a “munkás” politikus “barátainkat” is, akik már számtalanszor megégették a körmüket, amikor az urakkal (mint Wallace is) egy tálból cseresznyéztek. WASHINGTONBAN a honatyáink egymás hajába kapnak nap-nap után, hogy milyen megszigorított törvényeket hozzanak a baloldali, a progresszive elemek megfékezésére. A szólás- szabadság szent és sérthetetlen nevében, mindenkit a koncentrációs táborokba kívánnak juttatni, aki nem az ő frázisokon nyugvó társadalmi rendszerüket teszi magáévá. Az FBI (amerikai gesztapo) fővezérei alig várják, hogy honatyáink megszavazzák a vélemény szabadság nyilvánítói el- eni törvényeket, hogy azokat Hitlert ^is megszégyenítő bara- kokba zsúfolja. Néhány hónappal ezelőtt nagy hangon adta tudtára a világnak, hogy Amerikában 200,000 a nemkívánatos elemek száma, később felére vágta, majd később újból ketté- hasitotta s most az elmúlt napokban már csak 12 ezerre szállította le, akikből hatezer nem kívánatos idegen, vagyis nem polgár. Ezeknek az összefogdo- sására őkelme kerek hat millió dollárt kér, az FBI fogdmegjei- nek előirányzott összegén felül. 835 az emberi nemből kivetkőzött fogdmeget és 1218 hivatalnokot kér. Sokat fecsegnek arról is, hogy* az Egyesült Államok elnöke megfogja tagadni a javaslat törvényerőre való emelését azáltal, hogy nem Írja azt alá. Akárhogy is dől el az ügy, egy bizonyos, hogy Amerika szégyenére válik az ősi tradíciók a szólás, sajtó és gyülekezési szabadság ily arculcsapása. Köhler
