Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-07-29 / 1641. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1950. julius 29. “FŐVÁROSI ÉRTESÍTŐ”— “SZABADFÖLDÖN” Hogy az olvasó tudhassa miről van szó, állítólag Budapest volt városi hivatalnokai szerkesztik és adják ki ezt az ilyen cimü időszaki közlönyt. Néhány hónapja jelenik meg — “szabad földön”, mondják címlapjukon New Yorkban, N.Y. Mennyien írják, olvassák nem tudni. Hangjuk oly harsány, mintha a teljes létszám Manhattan-en volna (segédhivatalostól, közümestől) és egy emberként szólna, szónokolna az ugyancsak ott levő Budapest Székesfőváros Közönségéhez, Törvényhatóságához. ŐSMAGYAR DEMOKRÁCIA A Fővárosi Értesítő szelleméről ízelítőként annyit, hogy vezércikkét dr. Eckhardt Tibor ur írja. Ő a jogfolytonosságot képviseli, akár a Habsburg császári és királyi ház. Először hát arra a kérdésre felel, hogy milyennek kell majd lennie a demokráciának, amellyel ő és barátai visszahódíthatják az ő Budapestüket. A demokrácia nélkül ugyanis holnap-holnapután épp oly kevéssé lehetne visszatérni a száműzetésből, mint annakidején csak “alkotmáni”-val kopogtathattak be a 48-as emigrációból hazatért hazafiak Ferenc József “kormáni”-jánál. Az ő jövendőbeli demokráciájuk változatlanul a “legigazibb” lészen, mert a “legősibb”: a magyar szentkorona és a hétvezérek vérszerződéses demokráciája. BRONXBAN TERVEZETT BUDAPEST Meg kell próbálni érteni a száműzött kupaktanácsokat is. Kockázatos <és háládatlan feladat az egyik világrészben tervezni ma valamit egy más világrészbeli jövő számára. Éhez képest is kell megítélni,^ amikor volt budapesti középitészek még részletterveket, madártávlati látképeket is mellékelnek modernül, merészen túlzó elgon- dolásu budapesti városrendezési tervükhöz. Az ő újjáépítendő Budapestjük mellett, akárki meglássa, eltörpül New York világvárosi újszerűsége. Ünneprontás volna eléjük tartani, amikor birtokon belül voltak Vázsonyi-demokrata és keresztény-nemzeti husosfazékaik körül, bezzeg nem siettek várost tervezni. Se régi- sem ujmódit. Mondjuk ki bátran az igazságot szemben az örök kérdéssel, hogy Budapest “a világ legszebb városa”. Először nem is a legszebb fekvésű város. Páris, Lisszabon, Konstantinápoly, Róma, Nápoly sokkal szebb fekvésüek. A fekvést a természet adta. Amit Budapest szép fekvésén rontani lehetett, azt a mindenkori budapesti középítők elrontották. (De ronda egy könyv volna az, melyben valaki higgadtan felsorolná, mit vétettek tehetségtelen szol- galelkü tervezők és végrehajtók rabló telekspekulánsokkal, há- ziur-testületekkel Budapest igazi “közönsége” ellen.) NYELVÖLTÖGETÉS Igazi demokráciában szabad a bírálat. Tehát a volt pesti közigazgatás csak hadd bírálja utódját. De nyelvet öltögetni nem való és vissztetsző ha azt hányják a maiak szemére, hogy közönséges munkásokat, holmi napszámost, kalauzt, szövőnőt kiegyebet vonnak be a fővárosi igazgatás szakmunkájába. Elfelejtik ezek az urak, akik még — a Szabadföldön is csak urak, hogy e Szabadföld mai elnöke, tegnapi alelnöke, tegnapelőtt vidéken árult hózentrágert és még csak nem is restelli. Ez azonban nem dönti el kérdésünket. Az sem, hogy a mai Anglia két vagy három minisztere is szutykos bányamunkás meg fuvaroslegény volt. Fontos a tegnapi és mai pesti közigazgatás tekintetében, vájjon a pesti városi hivatalnoki állásokat mi módon töltötték be a “régi jó időkben” ? NYILVÁNOS PÁLYÁZAT “Nyilvános pályázat utján” — lesz a válasz. Vagyis a legérdemesebbekkel, a legrátermettebbekkel, akiknek persze megvolt az előirt diplomája is. Ismerjük már ezt a törvényt, de arról is szeretnénk egy szót szólni, miképpen festett ez a törvényesen “lefektetett” elv a gyakorlatban? Éppen csak egy szót. A rendszer ismertetése köteteket venne igénybe. Ezek se volnának élvezetes olvasmányok. Állást “a városnál” csak az kaphatott, akinek pártfogója volt. Bárminőt. Sirásó-napszá- most vagy alpolgármesteri széket. De persze nem bárminő pártfogóval. Minden állás, minden alkalmazás mindig előzetes, valamikor kerületközi, utóbb pártközi áru és alku tárgya volt. A városházán vezérek uralkodtak. Igazi nevükön “törzsfőnökök”. Igazi pestiek ismerték nagyon őket, akár a Nemzeti fő- szinészeit vagy a nagy istálók színeit. A gyerekek ujjal mutattak a pomádésbajuszu Morzsányira, a bicegő Tenczerre, később a krajcárcsörtető Léder- mannra, a tambur-majorképü Ripkára. “A nemzeti keresztény” világban pedig — de ezt hagyjuk, mert személyeskedni kellene, félünk a new yorki Szabadföldiekkel . . . SZEREN CSEFIAK Régente ahhoz, hogy valaki bejuthasson a városi hivatalnokok méltán irigyelt testületébe kivételes szerencse kellett, céltudatos alkalmazkodási s ügyes- kedési képességgel párosulva. Példák: a vagyonos polgárfiu, aki udvarolt a kissé eladósodott tanácsnok harmadik vagy a törzsfő kevésbé csinos leányának; aki mint iskolatárs nélkülözhetetlen házitanitója, bizalmas súgója lesz valaki tehetségtelen fiának; akibe beleszeret a közvágóhidi direktor hervadozó neje; akinek a nagybátyja állandó kártyapartner a hétvezérek egyikének. Ezek a kivételes érvényesülések voltak. A szabályos bekerülés voltaképpen bele- születés utján történt. Aki valaki fővárosi hatalmasságnak if- jafia, miegyebe, annak kijárt a városi állás. így a fővárosi hivatalnokseregben nem a kiválóság, rátermettség, szakértelem volt képviselve — miként szabadföldiék mondják — hanem a középszerűség, a szamárlétra uralkodott. Hogy mégis akadt jóféle munkaerő, sőt szakember is, az i :sak úgy érthető, hogy megesik, hogy a jólétben, gondosan nevelt protekciósak között is adódik tehetséges és szorgalmas. Az ilyen kivételek közé tartozott például Haller Ferenc alpolgármester, kinek az apja történetesen óbudai polgármester volt. Voltak aztán fővárosi vezérek, akiknek hatalma és tekintélye oly óriásivá nőtt, hogy még tehetségeket is erőltethettek rá a Székesfővárosra. Példa erre Szabó Ervin fővárosi könyvtárigazgató, aki nemcsak kiváló szaktudós volt, hanem iró és ráadásul szocialista hírében is állott. “A SZAKÉRTŐ BAROM” Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz: rendesen igazgatott közületnek nem árt, hanem használ ha jó itéletü okos, egyszerű munkásembereket vonnak bele irányításba, ellenőrzésbe. Ellensúlyaként az élettől idegen, megcsontosodott szakértőnek. Erre a fajtára mondta Eötvös Károly, a “régi jó idők” tanúja, hogy Barom és különösen abban barom, amiben szakértő”. MINDENT A NÉPÉRT Másik vád a maiak ellen: dicsekednek, hogy rövid uralmuk alatt mennyi minden történ: a népért. Holott a régi világban is sok történt és a maiak a Bárczy- Vázsonyi vagy a Wolf-Ripka világ dicsőségén élősködnek. Nézzük meg ezt kissé közelebbről. Budapest minden hangoskodás és látszatkeltés ellenére proletárváros volt. Pest és Pest-környék lakosságának túlnyomó része, 75-80 százaléka vagy munkás, vagy munkásszinvonalon élő törpepolgár volt. Pesten volt központosítva az ipar, kereskedelem, közlekedés — kevés kivétellel — igy hát a zöme szegényember volt. Pest adófizetői is nagy részben proletárok voltak, mert a magyar adó derekát nem a vagyonadó és a jövedelmi adó tette, hanem a közvetett adó, a szeszadó, fogyasztási, forgalmi stb. illeték, amit a szegény éppúgy fizetett, mint a gazdag, vagy talán még jobban. Tehát még ha el is tekintünk a gazdasági alapigazságtól, hogy a munkás a főtermelő, még mindig ottmarad az a tény, hogy Budapest fenntartója főleg a munkásság, a proletáriátus volt. Ezzel szemben a budapesti városi gazdálkodás olyan volt, mintha a fővárost a gazdagok tartották volna el, akiknek a tömegekkel szemben csak védekezniük kellett, mint valami elkerülhetetlen rosszal szemben. Nem véletlen, hogy a városigazgatási tevékenység nagyrészének nem csak a neve volt ^.‘rendészet”, hanem a lényege is. A városigazgatási alkotómunka, a köztervezések és beruházások, közberendezések, közmüvek, közintézkedések mindmegannyi “köz”, aminek semmi köze se volt a közhöz! Mert hiszen Budapesten még elvben sem arra törekedtek, hogy minden városi lakost lehetőleg egyöntetűen, egyenlően szolgáljanak. GYÖNYÖRŰ BUDAPESTÜNK A falu a grófé volt. A kastély, park és vadaskert pompás is volt. A kegyúri templom esetleg tűrhető állapotban. De a falu, amiből a gróf élt, nyavalyás volt. Felvetette a por, sár, tüdővész, piszok. Bizonyos és rendesen legköltségesebb fővárosi beruházások, alkotások főleg külsőségekre irányultak, amiket persze a törzspolgárság élvezett. A régibb Pest-Budába odakiván- kozott valami csinoska “sétány”, Városliget, egy “Sugárút”, egy “korzó”, egy-két terecske. A “Belváros” fogalmához hozzátartozott a kövezet, némi világítás, utlocsolás. Amikor Pest-Buda megszűnt saját joga szerint élő kis sváb burger-fészek lenni és tömegei véres verejtéke árán balkáni nagyvárossá cseperedett, vezetői továbbra is megőrizték a régi nyárspolgári rendszert. Tették ezt a leghazugabb kifogásokkal. Kedvenc jelszavaik voltak: Budapest az “ország szive”, vagy a “Duna királynője”, “Vonzani kell az idegeneket”. Budapest “Fürdőváros”. “Dűlni fognak ide a milliók”. Legfontosabb a “világvárosi jelleg”. Aztán a politikai maszlag: “Mért csak Bécs? Budapest egyenrangú főváros!” Mindezek mellett a nagyhan- guságok mellett, a várospolitika és igazgatás változatlanul a régi szűkkeblű nyárspolgári elgondo- lásu maradt. Az ő “régi jó” időikben soha senkinek eszébe nem jutott az egész város elemi szükségleteinek egyenletes, fokozatos kielégítéséről gondoskodni. Sose volt szó szerény, de méltányos, általános fejlesztésről. Főtörekvés a “mutatósság” volt, egy jó bécsi szó van rá: a “flanc”. — “Európa legszebb hidai” amelyek a semmit a semmivel kötik össze. A fejjel a sziklának szaladó “egynyilásu voltában úttörő” tervezésű Erzsébet- hid, amely nem bírja el a teherkocsit. Az üres rétekre vezető Horthyhid a Borárostéren. Mindkettő jelképe ennek a gazdálkodásnak. “Elsőrendű feladat” a Margitszigetet méregdrágán megvenni a főhercegtől és idegenforgalmi paradicsomot csinálni belőle a nemlétező idegenforgalomnak. Voltaképpen egy kivételezett kis csoportnak kedveskedni. Néhányszáz léhü- tő sportfiunak drága spotpályát, klubházat ajándékozni. Strandfürdő nehény ezer fizetőképesnek. Tessék ugyanakkor ellátogatni Angyalföldre, megnézni a “százházat”, az úgynevezett “Chicago” sivárságát, stb. Az Andrássy útnak és Fürdő utcának faburkolat kell, hogy ne legyen — óh — zaj. Ellenben a város háromnegyede alig vagy félig vagy sehogy sincs kövezve. Féltucat ragyogó vásárcsarnok szemben néhány tucat Szilas- bolhás számára sem való nyílt piactérrel, bűzzel, patkánnyal. Egy tucat belső városi ragyogó tágas, parádés iskolaépület. Ugyanakkor a kültelki iskolák elavultak, rozogák, szükek. — Néhány kérkedően újszerű közlekedési alkalmatosság, földalatti vasút, rejtett vezeték, “megelőztük Amerikát!”, ugyanakkor keserves és drága tömeg- közlekedés. Ezek csak egyes kiragadott példák a bajok, visz- száSságok ezreiből. (Folytatás a 6-ik oldalon)
