Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-10-14 / 1651. szám
1950. október 14. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI A CRUSARDOK Az amerikai kormány és politikusai, megdöbbentek azon, hogy minden őrjöngő ellen-propaganda dacára is, milliók Írták alá ebben az országban is a stockholmi béke-iveket, amelyek az atombomba használatának az eltiltását követelik. A tömegek eme békeakaratának a megnyilvánulására a kormány nem azzal felelt, hogy olyan lépéseket tegyen, amely alkalmas volna a szörnyűséges gyilkoló eszköz megsemmisítésére, hanem, hogy elterelje a tömegek figyelmét, nagy csina- dratával ellen-aláriási mozgalmat kezdeményezett. A Szabadság Lovagjai aláírási mozgalom nagyon közömbösen hagyta a nagy tömegeket, érzéktelenül ment el az utcán előkelő hölgyek által az orra alá tartott ivek mellett. Egyáltalán nem mutatkozott a mozgalom alkalmasnak egy nagy demonstrációnak a háborús felkészülés mellett. Pedig ez a Crusade még semmi kötelességet, még kevesebb veszélyt jelentett az aláírónak, csak alá kell írni az ivet és már vígan lovagolhat, mint a szabadság bajnoka. Hogy az elképzelt aláírásokat megszerezzék, taktikát változtattak, az utcáról a gyárba vitték be az iveket, hogy ott szelíd nyomással kényszerítsék a dolgozókat annak az aláírására. Nem mulasztották el a fore- manok, bószok kihangsúlyozni, hogy aki nem hajlandó felcsapni lovagnak, az nagyon könnyen kilovagolhat a gyárból, mert az ivekből könnyen ellenőrizhetik azt, hogy ki nem irta alá és ma olyan időket élünk, hogy az önálló gondolkodásnak vagy közömbösségnek ilyen megnyilvánulása nagyon könnyen a “vörös” megbélyegzést válthassa ki. Ennek dacára is százezrek bújtak ki az aláírás alól azzal a jelszóval, hogy “én már az után aláírtam”. Eszembe sincs azt mondani, hogy ezek mind öntudatos munkások, de jórészük ösztönszerüen érzi, hogy neki semmi keresnivalója sincs olyan lovagok között, ahol a nagydobot tőkések, tábornokok és politikusok ütik. BÉKE? Nem is kérdőjel, hanem a legnagyobb fokú amerikaiatlanság, ma békéről beszélni, a legnagyobb bűn ma azt hirdetni, hogy a hatalmaknak meg lehet és meg kell egyezni, nem csak azért, hogy elkerüljük az emberiség legnagyobb tragédiáját a harmadik világháborút, hanem, mert még háború nélkül is a csődbe visznek minden országot. A tömegek a koreai falvak égésénél az amerikai és koreai ifjak halálhörgésénél rádöbbennek arra, hogy egy elkövetkező háború, vagy csak a hidegháború folytatása is, rettenetes katasztrófát zudit erre az országra. Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy az úgynevezett Atlanti Paktumosok csak az amerikai billiókat akarják, de bevallják, hogy az európai tömegeket képtelenek a háború molochjának a szájába hajtani. Amerikai pénzt, de főleg amerikai katonákat akarnak, hogy azok biztosítsák a rendszerük fenmaradását. A kormányunk nem csak Koreától, de Kínától, Oroszországtól és a szövetségeseitől is teljes behódolást követel. Semmiféle tárgyalásra nem hajlandó és ezt a politikát teljes mértékben támogassa a sajtó, az egyház és mindezek ura, a nagytőke. Ebből az őrült fegyverkezésből egyedül a háborús ipar az, amelyik hasznot húz. A népnek a nadrágszij szorosabb összehúzásával prédikálják, emelik a jövedelmi adót, a népnek kell vérben és pénzben ádozatot hozni, hogy Koreába, vagy Kínába a történelem legkorruptabb bandája maradhasson uralmon. Az amerikai népnek, kell feláldozni jólétét, szabadságát és fiait, hogy Európába életet galvanizáljanak egy pusztulásra érett rendszerbe. De a háborús nagytőke a könnyből és vérből külön profitot csinál és felhördül arra a vakmerő gondolatra, hogy ezt a külön profitot megadózhassák. Ahogy Drew Pearson kimutassa a háborús tőke szemérmetlen árdrágításba fogott a koreai háború óta a hadianyagokat 30-tól 175 százalékig drágította meg és sztrájkkal fenyegetőzik, ha a profitját korlátozni akarják. Ha egy olyan törvény volna, amely a hadianyag gyártását kivenné a nagytőke kezéből és azt profitméntesen az állam gyártaná, a háborús uszítás azonnal megszűnne. Nem csak holmi ágrólszakadt “vörös Kremlin ügynököt”, de még olyan előkelő politikust is, mint a Pennsylvania egyetem elnökét, volt minnesotai kormányzót és állandó elnökjelölt aspiránst is lebunkóznak, ha akármilyen idétlenül is békéről mer beszélni. Mr. Stassen, Stalintól kér a maga és még egy pár politikus részére találkozót, hogy vele a békéről tárgyaljanak. Mr. Stassen, amint a levelének a hangja mutatja, nem annyira a békét óhajtja, mint a tömegek irányi- tásnélküli békevágyát óhajtja kihasználni az elnökjelöltség elnyerésére. Ennek dacára, egyöntetűen ellene fordult az egész propaganda gépezet és igyekszik Stassen megmozdulását le- bunkózni, mert jól látja azt, hogy a nagy néptömegeknél milyen élénk érdeklődést vált ki minden béketerv. Józan ésszel elképzelhetetlen, hogy ez az állapot fenmaradjon, mert a megkergült háborús profitolók, őrjöngésükben kirobbantsák az összecsapást, amely a civilizáció pusztulásához vezet. Bármely ellenakció is van a háborús őrjöngök részéről, a béke ügye hangoztatásának nem szabad megszűnni, mert minden tisztességes embernek erkölcsi kötelessége erejéhez mérten az emberiségért, a civilizációért szembeszállni a háború pro- fiterjeivel. A Seoul városba bevonuló győztes amerikai csapatokat kisérő Earnest Hoberecht amerikai (UP) újságíró ezt táviratoz- ta: “Az útvonalat megtöltötték Seoul polgárai, akik a felvonuló csapatok (amerikai és south- koreai) láttára tapsoltak és néha éljeneztek is, de a fogadtatás azért nem volt olyan lelkes, mint elvárhattuk volna.” — Ugyan milyen fogadtatást vártak? UJSÁG-HÉT Lapunk vezércikke ad hirt arról, hogy október első hetét ÚJSÁG-HÉTNEK nevezték ki. Valószínű, hogy a polgári lapok több és nagyobb hirdetéseket kapnak ajándékul a kereskedelmi kamaráktól egész évi szolgálataik fejében. A Bérmunkás csak az olvasóitól várhatja, hogy az UJSÁG- HÉT alkalmából megkülönböztetett figyelemmel nézik meg a lapot csomagoló papiroson, hogy mikor jár le előfizetésük. És ha már lejárt, vagy ebben á hóban jár le, azt MOST megújítsák, hogy a hónap végén közlendő nyugtázással megmuta s s u k, hogy a Bérmunkás olvasói magukévá tették az újság-hetet. A szocializmus “bukása” (Folytatás az 1-ső oldalról) Mindenütt azok az elemek ülnek a vezető pozíciókban, akik ott ültek a Churchill kormánya idején. Ezek az elemek, akik halálos ellenségei a kapitalista rendszer megváltoztatásának és| ezért természetesen szabotálják a termelést, akadályai annak, hogy egyetlen komoly lépés történjen a szocialista gazdasági rendszer felé. A munkásság ma jobban ki van zsákmányolva, mint bármikor a múltban, mert a termelés eredményeiből nem csak a volt kapitalistákat kell eltartani az államosított üzemekben, hanem azokat fel is kellett építeni, mert a háborús rablógazdálkodás teljesen lerombolta. Ezenkívül a nyakán van nem csak a régi bürokrácia teljes egészében, de a párt által az állami üzemekbe és az állam-aparátusba beépített uj bürokráciát is. Súlyosan esik a latba az is, hogy az angol birodalom egymás után veszti el gyarmatait és a meglevők erőszakos megtartása is nagyon költségessé vált és viszont profitot nem hoz és igy most nincs rá mód, hogy a gyarmati népekből kizsarolt többlet profitból morzsákat juttassanak megvesztegetésül a munkásoknak is, mint tették azt a múltban. Éhez járul még a hatalmas arányú háborús készülődés is, úgy hogy a sok billiós amerikai támogatás dacára is, az a,ngol “szocialista” rendszer bukás előtt áll és kétségtelen, hogy ezt a bukást a munkásosztály fogja előidézni, amelyet végsőkig elkeserít a bérek befagyasztása, az adók emelése és az élelmiszerek folytonos drágulása. LÁZADÓ MUNKÁSOSZTÁLY A többi nyugati országokban, ahol a baloldal kártérítés nélküli teljes államosítást, földosztást követelt, azokat amerikai nyomásra kiszorították a kormányokból, a Marshall müliók- ba vetett reménnyel óhajtották megoldani a kapitalizmus súlyos válságát. A marshallizált országokban a kapitalizmus válságát ugyan nem tudták megoldani. A munkanélküliség mindig súlyosabb problémává válik, de maguk a tőkések nagyon jól profitáltak a Marshall terv millióiból, mig a munkásosztály mind súlyosabb gazdasági helyzetbe kerül, a munkanélküliség és a befagyasztott bérek révén. A munkástömegek lázadnak az életnívó folytonos csökkenése ellen. Magában Angilában is a szervezett munkásság béremelést, a tőkések nagyobb megadóztatását kívánja. Ezt a követelést sztrájkokkal támassza alá, mint a gázüzemi munkások, akiknek a sztrájkjogát, mint közüzemi munkásokét, megsemmisítette “őfelsége” munkás kormánya. De ez csak a kezdet, mert a sztrájkhullám kifog törni és végig fog száguldani Anglia egész iparán. A munkásság óriásit csalódott a munkás kormányban és ma már mind nagyobb tömegek veszítik el hitüket a parlamen- tesdi játékban, de még nem találták meg a megoldást jelentő utat, bár mind többen látják, minden propagandának ellenére is, hogy a Népi Demokráciákban másként és ami a fő eredményesen értelmezik a szocialista társadalomhoz vezető utat. A ma még öntudatlan tömegek otthagyják Atlee-ékat, ezzel egy következő választásokon esetleg bukásukat idézik elő, de ez nem a szocializmus bukása, hanem a szociál árulóké, a kapitalizmus támaszai buknak el a nyugati országokban. De ez a bukás nem a szocialista társadalom eszméjének a bukása, mert ezekben az országokban ezek az árulók meg sem kísérelték a szocializmust megteremteni. A bukásuk nem jelenti a kapitalizmus helyességét, vagy megerősödését, csak arra jó, hogy a tömegek szemét felnyissa, hogy megtalálják a helyes és célhoz vezető utat a szocialista társadalmi rendszerhez. K. E.
