Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-10-07 / 1650. szám
t 1950. október 7. BÉRMUNKÁS 7 oldal Irta: G-I — T-A OSZTÁLYOK ÉS OSZTÁLYHARCOK , Osztály alatt az emberek oly csoportját értjük, akiket közös gazdasági érdekeik egyesit. A ma fennálló tőkés társadalmi rendben megkülönböztetünk például egy tőkés osztályt, amelyhez tartoznak mindazok, akik tőke felett rendelkeznek — közömbös, hogy milyen formábban: föld, ház, áru vagy pénz formájában — és ennek a tőkének a jövedelméből élnek. Megkülönböztetünk egy munkásosztályt, amelyhez tartozó munkások munkaerejükön kivül semmivel sem rendelkeznek és munkaerejük eladásából élnek, amelyet a tőkések szolgálatába állítanak. Noha tőkésosztályon belül az egyes érdekcsoportok: igy a nagybirtokosok, a gyáriparosok és a bankárok egymást élesen támadják, mindamellett a munkásosztállyal szemben valameny- nyinek csak egy érdeke van, a munkásból annyi munkaerőt és profitot kisajtolni, kizsákmányolni, amennyit csak lehetséges,, mert amit ők, a tőkések a járadék, a profit és a kamat formájában zsebrevágnak, az nem más, mint — amint ezt később látni fogjuk — azoknak az értékeknek birtoklása, amelyet a munkások munkájuk révén alkotnak. Mennél többet dolgoznak tehát a munkások, mennél jobban kizsákmányolják őket, annál gazdagabbak és hatalmasabbak lesznek a tőkések. Valamennyi tőkést igy tehát a kizsákmányolás gazdasági köteléke egyesit és osztállyá tömörít; a tőkések, a kizsákmányolok, az elnyomók egységes osztályává. Ugyanez áll a munkásokról is. Bármennyire is civakodjanak egymással az egyes munkások, a tőkésekkel szemben csak egy érdekük van: minél kisebb fokra csökkenteni a kizsákmányolást; amilyen kicsire csak lehetséges, hogy annál nagyobb részesedés birtokába jussanak; a saját munkájuk munkaértékéből. így tehát a munkásokat is a közös gazdasági érdekek köteléke egyesit, osztályt alkotnak a maguk számára, a munkásosztályt, a kizsákmányoltak, az elnyomottak osztályát. Hogy ennek a két osztálynak egészen ellentétes érdekei vannak, az magától értetődik. A föld minden gazdasága emszárnyainak gigászi csapkodását. Mindent leirt magának, ami a sas repülésében egy repülőgép szerkesztőt érdekelhet. A feljegyzett adatok nagy segítségére voltak az ujtipusu vitorlázó- fepülő megszerkesztésében. A sasról mintázott vitorlázót Kuzakov nemrég mutatta be egy állami bizottság előtt. A repülés magasiskoláját végezte rajta, csodálatot váltott ki mutatványa. A jutalom nem maradt el: elhatározták, hogy az eredeti szerkezetű gépet sorozatosan fogják gyártani. béri munka révén jön létre: a munkások alkotása révén. A gazdaságban azonban nemcsak a munkások, akik munkájukkal megteremtik a gazdagságot, hanem — és főképen — a tőkések is osztoznak, akik pedig — henyélnek. Nos, igy már kristálytiszta dolog, hogy minél többet tartanak meg a maguk számára ebből a gazdagságból a tőkések, annál kevesebb jut a munkások számára; minél többet tartanak meg maguknak a munkások munkájuk értékének gyümölcséből, annál kevesebb marad a tőkéseknek. Ezért, a munka ho- zadékának birtokáért folyik a tőkések osztálya és a munkások osztálya között való örök harc, az osztályharc. A tőkések magas profitot, alacsony munkabéreket és hosszú munkaidőt kívánnak, a munkások ellenben magas munkabéreket, rövid munkaidőt és következésképen kevesebb profitot is követelnek a tőkések számára. A tőkés és a munkásosztály eme ellentétes érdekei állandó harcokat és viszályokat hivnak életre, amelyeket egyetemesen osztályharcnak nevezünk. Ezek a harcok természetesen nem feltétlenül véres harcok. Sztrájkok, bojkottok, kizárások és passzív rezisztenciák, mindezek — osztályharcok. Osztályharcok — különböző formákban. Az osztályharc megnyilvánulási módja és formája, ahogyan különböző időkben kifejezésre jutnak, különféle; osztályharcok vannak és voltak mindenütt, ahol — amint az emberiség története is mutatja — osztályok és osztályellentétek voltak a múltban .és vannak a jelenben! AZ OSZTÁLYOK KELETKEZÉSE Az emberiség nem mindig volt osztályokra tagolva. Volt olyan idő is, amikor még nem voltak sem osztályok, sem osztályellentétek. Az emberiség őstörténete minden népnél megkülönböztetett olyan állapotot, amikor mint őseink, az emberek vadak módjára éltek. Az emberi őskor kutatói Írják le ama vademberek életét: Hogy keltek vad gyümölcsök felkutatására, hogy fogtak vad állatok üldözéséhez, amikor mindegyikük a maguk husángjával üldözte a vadat az őserdő rengetegén keresztül. És ameny- nyit mindegyikük az erdő gyümölcseiből gyűjteni tudott, vagy az erdő vadjaiból leütött napjában, annyival rendelkezett és táplálkozott. A vadaknak ez az élete bizonyára sem nem szép, sem nem irigylésreméltó. Életük semmit sem különbözött az állatok életétől. Miként az állatok világában, úgy ezeknek az embereknek életében is gyakran találunk véres harcokat, amelyek azzal végződnek, hogy egyik ember a másikat agyonüti, vagy talán meg is eszi. De amit a vadaknál nem találunk az az, hogy egyetlen ember sem zsákmányolja ki embertársait, illetve nem dolgoztatja őket a maga számára. Hogy van ez? Talán erkölcsösebbek, nemesebbek a vadak, mint mi? Semmiesetre sem! Csak azért nem zsákmányolják ki egymást, mert egyszerűen nem tudják, nem képesek egymást kizsákmányolni. A vad népek munkaszerszámai oly kevéssé fejlettek, hogy a természet erőivel — ha arcuk verejtékével még annyira küszködnek is — megbirkózni nem tudnak, mindenki csak annyi erőt képes kifejteni közülük, amennyire saját fenntartása végett szüksége van. Lehet-e ilyen körülmények között akarata az embernek arra, hogy más ember számára dolgozzon? örökké azonban nem maradhat az emberiség a vadság emez állapotában. Hovatovább a vadember is rájön arra, hogy a vad után való hajsza helyett állat- tenyésztést és szeliditést űzhet. Idővel igy lesz a vadászból pásztor. És ha képessége és találékonysága annyira fejlődik, hogy újabb munkaszerszámokat tud készíteni magának és a földből is hasznot tud hajtani, akkor idővel áttér a földművelésre is. Ez az emberiség természetes fejlődése; az ember mindig jobban úrrá lesz a természet fölött és igy mindig könnyebbé válik részére, hogy a természet gyümölcseit felesleges mértékben összegyűjtse. De az ember nem akar csak azzal megelégedni, hogy ^munkája mindig köny- nyebbé és kiadósabbá válik. Szívesen áthárítaná másokra az egész munkát. Most már, amikor a munka szerszámai annyira fejlettek, hogy minden egyes ember sokkal többet képes előállítani, mint amennyire sajátmagának okvetlen szüksége van, — ez is sokkal könnyebb. Ostobának tartják most már azt, aki ellenfelét agyonüti vagy megeszi. Sokkal okosabb most életben hagyni és munkára fogni, most ebben az esetben élete végéig hasznot húzhat belőle. És a valóságban igy is volt. Mihelyt a munkaszerszámok fejlődése lehetőséget nyújtott a kizsákmányolásra, kannibálizmus, illetve az emberevés megszűnt. Helyébe lépett a rabszolgaság. A rabszolgaság volt első formája annak az állapotnak, melyben az egyik ember uralkodhatott a másik fölött: a rabszolgaság volt az osztályképződés első formája is. OSZTÁLYOK ÉS OSZTÁLYHARCOK AZ ÓKORBAN Amint láttuk, a vadak nem ismernek sem osztályokat, sem osztályuralmat. Az ókorban, a rabszolgaság idejében már kifejezetten két osztályt találunk: a rabszolgatartók és a rabszolgák osztályát. Az uraknak, a rabszolgatartóknak már nem volt szükségük arra, hogy dolgozzanak, mint azelőtt a vadásznak, hogy megélhessen, őértük már a rabszolgák dolgoztak és fáradtak. A robszolga ép olyan tulajdona volt urának, mint ahogyan övé volt a különféle állat és egyéb tárgyak. A rabszolgatartó eladhatta rabszolgáit, kínozhatta őket, sőt még meg is ölhette őket, ha úgy tetszett neki és ha kegyelemből etette őket, akkor ezt is csak abból a szempontból tette, amely szempontból az állatokat is hizlalta: hizlalta, etette őket, hogy annál jobban és huzamosabb időn át dolgoztathassa őket a maga érdekében. A rabszolgaság kezdetén nem lehetett nagy külömbség a rabszolgatartó és a rabszolga életmódja között. De a munkaszerszámok további fejlődésével és a munkának egyre nagyobb eredménye és gyümölcse ezt a különbséget fokról-fokra megnövelte. Amig a gazdagság és fényűzés egyre jobban növekedett az egyik oldalon a másik rovására, addig a másik részen csak a munka szaporodott meg. Mialatt a rabszolgatartók ha-* talmas palotákat, gyönyörű, nagykiterjedésü kerteket és parkokat építettek maguknak; mialatt ők arany és ezüst tálakból ették a legkeresettebb, a legfinomabb és legkülönfélébb ételeket és az étkezések alkalmával játékokkal és hárfázó leányokkal és énekesekkel tették kellemessé életüket, addig a rabszolgák élete egyre rosszabb, egyre elviselhetetlenebb lett. Nekik kellett a földet megművelni, az állatokat gondozni és őrizni, a háztartási teendőket elvégezni, a bányában dolgozni és mindamellett még ipart és kereskedést űzni; mindezt csak azért, hogy a rabszolgatartó urak fényűzően és jólétben élhessenek! Minderre a célra kevésnek bizonyult a rabszolgák száma, akiket a háborúk alkalmával foglyul ejtett ellenséges harcosokból szereztek és igy egyszerűen emberrablást kezdtek folytatni; olyan hajszát indítván utánuk, mint az erdő vadja után. Csordaszámra — írják az akkori kor történetírói — hajtották a rabszolgákat a földbirtokosokhoz, ahol a legrettenetesebb sors várt rájuk. Tüzes vassal megbélyegezve, a lábukon megbilincselve, hogy meg ne szökhessenek, kegyetlen, lelketlen felügyelőktől hajszolva kellett nekik a nehéz földmunkát végezni. Estére legtöbbnyire pincékbe zárták őket, ahonnan gyakran lehetett hallani a szerencsétlenek fájdalmas, panaszos hangjait, ahogy egybeolvadtak a vasláncok csörgésével. Ha valamelyik rabszolga megkísérelte a szökést, akkor kereszt- refeszitették. A rabszolgákat úgy etetjük, mint az ökröket — mondta égy római földbirtokos —, mert nem volna gazdaságos éheztetni őket és eladjuk őket, mint az elhasznált szántóvasat, ha munkaképtelenekké váltak, mert megint nem volna gazdaságos tovább etetni és tovább megtartani őket. A rabszolgának — mondta egy másik rabszolgatartó — vagy dolgozni vagy aludni muszáj, harmadik eshetőség nem létezik az ő számára! Felemlitésre méltó, hogy a földbirtokosok mindent elkövettek azért, hogy a rabszolgák között békétlenséget, állandó veszekedést és gyűlölködést szítsanak, hogy állandó ellenségeskedésben uralkodhassanak fölöttük. Igen, e tekintetben oly messzire mentek, hogy a rabszolgák között rokonokat vapr egynemzetiségbelieket nem tűrtek meg. Hogy miért tették ezt, az nyilvánvaló. Féltek a rabszolgák egyesülésétől és összetartásától. (Folytatjuk) az Osztályharc
