Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-03-18 / 1622. szám
1950. március 18. B E R M L iN h Á S Hol volt, hol nem volt... IGAZ MESE A MAGYAR FALURÓL AZ IDŐ ÉS TÁVOLSÁG MESSZESÉGÉN ÁT. IRTA: GERÉB JÓZSEF IV. Mint mondottam a szóláti nép nem volt vallásos, habár nem lázadtak olyan erélyesen, mint Ferdi. Különben pár év múlva Ferdi is megtért, baptista lett, beismerte a bűneit, a lopott tárgyakat is visszaadogatta, vagy próbált megfizetni érte. Én akkoriban már egyetemi hallgató voltam s amikor vakációra hazamentem a Klein zsidó beszélte, hogy a Ferdi neki is visszafizetett valamit azért az italért, amit a pincéből álkulccsal éveken át lopott tőle. Nem akartam hinni a dolognak. — Kutyából nem lesz szalonna, — mondtam szokatlan nagy eredetiséggel. — Márpedig a Ferdi csakugyan megtért, — mondta Klein, — azt egész biztosan állithatom, mert a felesége a Rozi is mondotta, hogy már őt sem veri. Nohát ha már erről az élvezetről is lemondott, akkor ugy-e csakugyan megtért? Kénytelen voltam igazat adni neki. Én aztán hamarosan kijöttem Amerikába és nem tudom a Ferdi további történetét. Azt azonban tudom, hogy Szó- láton a “márjahamzsolók” között éppen olyan általános volt a veszekedés, mint itt az amerikai magyar egyházaknál. Emlékszem például, hogy amikor Hozmán András harangozót kitették, az Andris nagyon haragudott az uj harangozóra. Amikor jött egy nagy fekete felhő s az uj harangozó elkezdte a harangozást, hogy a felhőt “elharangozza”, Andris magából kikelten rohant végig az utón: — Halljátok emberek, halljátok! Az a szerencsétlen ember mindjárt ránk zuditja a jégzivatart, hiszen egészen ideharangozza a felhőt, nemhogy elharangozná ! Gondolom akadtak olyanok, akik szentül hitték, hogy a felhőket ide-oda lehet harangozni, csak érteni kell a kötélrángatás módját. A legtöbben azonban csak nevettek rajta, nem sokat fogott rajtuk a vallás, pedig leginkább csak azt tanították az iskolában. Ezt is biztosan tudom, mert egy évig volt belőle részem. A nálamnál idősebb Hong, nővérem azonban már két évvel hamarább kezdte s mint a gyerekeknél szokás, rajtam próbálta ki, amit az iskolában tanult, j A lánygyermekeknél különben is hamar jelentkezik az anyáskodó, a tanító természet, engem mindennap megtanított arra, amit az iskolában tanult. Élénk eszü gyerek voltam s amikor az iskolába kerültem már csakúgy tudtam irni-olvasni, mint Hona, vagy talán még jobban. Az apám, amikor elvitt az iskolába beíratni, megmondotta az öreg kántor-tanitónak. A kántor mindjárt ki is próbált s nagyon csodálkozott, hogy helyesen tud- j tam olvasni. Ceruzát adott a kezembe és leíratta velem a nevemet. Aztán megkérdezte: — Számolni is tudsz. Bizonyára nagyon bátran mondhattam neki az igent, mert erre mindjárt ezt kérdezte: — No mond meg, mennyi nyolc meg hét? Sokkal később, amikor pedagógiai kérdésekkel foglalkoztam olvastam, hogy a gyerek ezt tanulja meg legnehezebben. Sőt felnőttek, akiknek nem jutott elég iskolai gyakorlat, egy-egy pillanatig megakadnak ezen kombinációnál. Gondolom, az öreg kántor-tanitó nem tudott erről a pedagógiai problémáról, hanem gyakorlatból tudta, hogy a legtöbb gyerek habozva felel erre a kérdésre. Én azonban vü- lámgyorsan kivágtam: Tizenöt! Az öreg tanító csak csodálkozott és nem érdeklődött tovább. Az apám, aki igen kevés beszédű ember volt, szintén nem volt kiváncsi, hogy miért tudok én ilyen jól “számolni”. Pedig ha a kántor ur akkor véletlenül nem ebben az egyszerű kombinációban érdeklődik a 8 és 7 összege után, hanem mondjuk azt kérdezi, hogy mennyi 18 meg hét, akkor én arra éppen olyan villámgyorsan feleltem volna: “Fuccs!” Mert volt nekem egy jóval idősebb bátyám, Béla, aki akkoriban a nagyobb paraszt fiukkal titokban kártyázott, rendesen csak 21-t játszottak, néha krajcárokra, máskor meg csak babra. Figyeltem a játékot, gyorsan megtanultam s amikor csak babra játszottak, engem is beyettek a bandába, tetszett nekik, hogy olyan kis fiú létemre éppen úgy “gusztáltam” mint ők s tudtam, hogy ha például 17-re “bevágunk” s jön egy király, akkor azt nagy örömkiáltással kell kivágni, hogy 21; ha pedig a gusztálásnál csak a csücskét is megláttam a nyolcasnak, akkor azt nagy káromkodással vágtam le, hogy “fuccs!” Ezért nekem jóidéig 21-en felül minden csak “fuccs” volt. A kántor-tanitó azonban ezt nem tudta s azért a feleleltem után igy szólt az apámhoz: — Árendás ur, ezt a gyereket tanitatni kell. Ugylátszik, tudta, hogy tőle nem igen lehet sokat tanulni. Az apám persze elmondta otthon a dolgot s a következménye az lett, hogy a következő évben már Egerben jártam iskolába. Az első évben azonban a szóláti iskolát látogattam. A kántor-tanitónak igaza volt abban, hogy ott nem sokat lehetett tanulni. Ott voltunk ugyan az iskolában délelőtt meg délután is két-két órát, de ennek felét a katakéz- mus tanulása foglalta le. Nekem ugyan nem kellett katakézmust tanulni, de annyiszor hallottam, hogy pár hónap múltán jobban fújtam, mint a paraszt gyerekek. A tanító sokszor elmondatta velem a többi gyerekek megszégyenítésére, egyszer meg azért, hogy az iskolát látogató papnak eldicsekedjen vele. Gondolom, a pap nagyon élvezhette, hogy a zsidógyerek milyen jól tudja a katekézmust. Azt persze nem sejtették, hogy ha nem is voltak a szüleim valami túlzó vallásos zsidók, de annyit mégis hallotam tőlük, hogy az a katak- ézmus nekem szintén csak “fuccs” volt. Ezzel szemben azt is el kell mondanom, hogy abban az időben és azon a vidéken az antiszemitizmusnak semmi jelére sem emlékszem. Szalókon például nem lakott zsidó s azért a szomszéd községek lenézték. Hallottam, amikor szalókiak meg szólátiak tréfásan vetélkedtek és a szólátiak hetvenkedve mondták: — Még ti beszéltek, hiszen nektek még zsidajatok sincs. — Nektek meg se papotok, se cigányotok nincs, — vágták visz- sza a szalókiak. Ezzel talán azt akarták mondani, hogy a papot a cigánnyal egyenrangúnak tartották. Remélem, ma már jobban tudják s nem sértegetik igy a cigányokat. A Tisza-Eszlári vérvád által okozott antiszemita hullámok már abban az időben elsimultak; a Hangya szövetkezeti mozgalom, amely suttyómba az antiszemitizmust használta propagandának, csak akkoriban keletkezett s még nagyon gyenge volt s igy nem csoda, hogy a vallási türelmet hirdető “We- kerle hozta törvénybe” nóta egyike volt a legközkedveltebbeknek. Szóláton két zsidó család lakott, akik, lévén konkurensek, természetesen nem beszéltek egymással, de azért többet tudtak egymás ügyes-bajos dolgairól, mintha a legjobb barátságben éltek volna. A Klein bácsi jóval vallásosabb volt, mint az apám s azért azt hiszem, le is néztek bennünket. A Klein bácsi nagy talmudista volt, megtartotta a vallási törvényeket s a szomszédok egész természetesnek vették, hogy szombaton ők gyújtottak be a Kleinék kályhájukba, mert a zsidónak szombaton nem szabad dolgozni. De nem szabad a pénzhez nyúlni sem, azért a falu népe már azt is tudta, hogy szombaton a pud- lira kell tenni a pénzt, amit aztán Klein bácsi egy ruhával söpört be a fiókba; kézzel nem érintette, — szóval betartotta a törvényt. Mindezeket egész természetesnek tartották, senkinek eszébe sem jutott, hogy ilyesmikért a zsidókat üldözni kellene. Úgy tartottuk akkor, hogy az antiszemitizmus már régen elhalt eszme s egészen az Apponyi kultuszminiszterségének idej é i g, amikor a horgas-orrú, szakállas gróf azt a kijelentést tette, hogy nem muszáj minden házmestergyereknek gimnáziumba járni, nem volt észrevehető. Szóval felülről jött az antiszemitizmus szele. És bármint igyekszik is nagyembert csinálni Apponyiból az álhazafias magyar történelem, én csak munkásfaló, antiszemita vén jezsuitának tartottam mindig. (Folytatjuk) Mrs. Ester Jakab Multheti lapszámunkban Abet Ádámról, Magyar-Amerika kiváló proletár költőjéről irtunk, szomorú jelentést, most meg a hozzá egykor közelálló Jakab Oszkáméről, — Jakab Eszterről hozzuk a szomorú hirt, hogy örökre eltávozott közülünk. Jakabék és Abeték több mint felszázaddal ezelőtt jöttek Amerikába s New Yorkban, majd Bridgeporton telepedtek le, ahol élénken résztvettek az akkoriban kezdődő amerikai magyar munkásmozgalomban. Mrs. Jakab egész életén át élénken érdeklődött a munkásmozgalom iránt, lapunknak nem csak állandó olvasója volt egész haláláig, de még magyarországi rokonainak is küldette. Mrs. Eszter Jakab 52 évvel ezelőtt jött Amerikába és abból az utolsó 20 éven át Los Ange- lesban lakott, ahol szintén kivette részét a magyar kolónia életéből. Ezért a los angelesi magyarságot mélyen elszomorította a 88 éves asszony halálhíre. Február 23-án halt meg, 25-én temették, illetőleg hamvasztották el, amely alkalomnál Uhrin János munkástársunk tartott szép méltató beszédet. A sors kegyetlen iróniája, hogy ezen sorok Írója Török munkástársékkal együtt pár nappal előbb meglátogatta Mrs. Abetot Phoenix, Ariz. városban, aki annak a kívánságának adott kifejezést, hogy szeretné még egyszer látni régi “komaasszonyát” Mrs. Jakabot. Mire azonban Török munkástársék visszaérkeztek Los Angelesba, az üzenetet már nem adhatták át, mert Mrs. Jakab haláláról értesültek. Ezt a kis méltatást legszebben fejezhetjük be azzal a kis költeménnyel, amit Abet Ádám irt Jakab Oszkárnéhoz még Bridgeporton, 1928-ban: Kéményeink felett elrepült a gólya, Anélkül, hogy nálunk beköszöntött volna. Portánk mégis élénk zsenge fakadással, Többes komaságunk több bizonylatával. Kománém gyámoltja ünneplő mezében Ékíti a tájat környes körültében; Művelet, gondozás, gyomlálat nyomába Virul nagy gyárváros virágállománya. Én meg az étherből hangokat szemeltem, Szabadság fuvalmat szólammá emeltem; Jövendő szavalmány jelenkori mását, , Szeretettel teljes szivek dobbanását. Abet után tehát a “szabadság fuvalma”, Jakabné után meg a virágok maradtak s teszik mindkettőjük emlékét halhatatlanná. (gb) Minden ui olvasó, a forradalom regrutáia. Hány regrutát verbuváltál, a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadseregébe?
