Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-02-25 / 1619. szám
2 oldai BÉRMUNKÁS 1950. február 25. Egyről-Másról _______________ELMONDJA: J. Z. “NATIONAL EMERGENCY” MINT ISMERETES a szénbányászok bérharca immár kilencedik hónapja van folyamatban aaaaaaaaaaaaaaaa aa i és a bányatársaságok makacs ellentállása minden eddiginél nagyobb próbára tette a bányászok harcikészségét. Ezen idő alatt a bányászok több ízben teljesen lezártak minden szervezett — és számos szervezetlen — bányát hosszabb-rö- debb időre, majd ismét felvették a munkát heti három napos munkahéttel, ezeket kerületi munkabeszüntetésekkel váltották fel az ország különböző kerületeiben, külömböző időkben. Ezen idő alatt a kitartott sajtókulik, rádió hirmondók és kommentátorok a nap minden órájában hétről-hétre és hónap- ról-hónapra mételyezték az olvasók és hallgatók agyát, a bányászok elleni gyűlölettel. Már hónapok óta “szénhiányról” fecsegtek, ami természetesen leg- követlenebbül érintette a közvéleményt, de ezen idő alatt soha egy szóval sem hárították a felelőséget a bányabárókra; mindig csak a bányászokat okolták. Ezek szerint a bányabárók a legmakulátlanabb “gentelma- nok” és minden “bajnak” okozói a bányászok, azok szervezete és különösen John L. Lewis a bányász szervezet elnöke. HÓNAPOK óta biztatják és unszolják Truman elnököt, hogy lépjen közbe és a Taft-Hartley törvény értelmében, amely felhatalmazza az elnököt, hogy “national emergency” esetén tiltóparancsot kérjen a szövetségi biróságtól oly sztrájkok megakadályozására, amely a “nemzet biztonságát’ veszélyezteti. Az elmúlt hétig azonban Truman elnök nem látott okot a sztrájkba beavatkozni, hiába teremtettek mesterséges “national emergencyt” a bányabárókkal szoros egyetértésben dolgozó zet biztonságát” veszélyezteti, politikusok. Ezen “national emergency” bizonyítására a vasutak már hetek óta állandóan redukálják a gőzmozdonyok haszná 1 a t á t, hogy “szenet spóroljanak”, de ahol esetleg tényleg szénrövidség mutatkozik a városokban, ott a vasút társaságok “lefoglalják” a vonatokon szállított szenet, amire a törvény jogod ad nekik, mert a szállítás elsőbbségben részesül, hogy igy a városi hatóságok is követeljék az elnök közbelépését. Az acélgyárak lezártak néhány ércolvasztó kohót itt-ott, amire egyébként sincs szükség, mert a rendelések hiányoznak azok üzembe tartására. Egyes városokban néhány gyár lezárt “szénhiány következtében” mert a raktáraik úgy is megvannak telve kész árukkal, de ez is jó ok, kimutatni, hogy ennyi és ennyi ezer munkás vált munkanélkülivé a “szénhiány” következtében. Mindez és számos hasonló mondva csinált “szénhiány” megteremtette azt a bizonyos “national emergencyt” amire a bányabárók már nyolc hónap óta vártak és az elmúlt héten Truman elnök is felfedezte, hogy itt van a nyakunkon. Következetesen, mint az “ország apjától” illik, az elmúlt hét elején kiadta a rendeletet, hogy a “bányászok pedig térjenek visz- sza a bányákba” nyolcvan napra, amely idő alatt az általa kinevezendő “fact-finding” bizottság kikutatja, hogy “jogos-e a bányászok követelése” ? MINDENKI tudja azt, hogy ez a “fact finding” bizottságos- di nem egyéb “parasztfogásnál”, mert hiszen előre bejelentik, hogy a bizottság döntésének elismerése “nem kötelező” egyik félre sem. így természetes, hogy ha a bizottság véletlenül a bányászok javára döntene — amit kétlünk — a bányabárók egyszerűen azt mondják, hogy “nothing doing”, mi nem ismerjük el a bizottság döntését. Viszont ha jogtalannak találnák a bányászok követelését és azt egyharmadára vágnák, .— mint hasonló esetben tették az acéltelepi munkások követelésével — kételkedünk abban, hogy a bányászok hasonlóan cselekednének, mint az acéltelepi munkások, hogy “bekapnák, mint a kutya a legyet” és nagy győzelmi mámorban úsznának, vissza a munkába. Eggyet elérnének a bányabárók az elnöki rendelet folytán és pedig azt, hogy a következő 80 napban a széntermelés gőzerővel folyna és annyi szenet hoznának felszínre, hogy aztán ismét elsztrájkolhatnának a bányászok nyolc hónapig anélkül, hogy a bányabárók profitján csorba esne, mert a szénhegyek láttán ők kerülnének fölénybe a bányászokkal szembe. A TILTÖPARANCS értelmében a bányászok elnöke — eltérően a multbani gyakorlattól — táviratot küldött az ösz- szes kerületi elnököknek, hogy utasítsák a bányászokat a munka felvételére, azonban amig a múltban a bányászok “kutyahü- séggel” teljesítették a szervezet elnökének rendeletéit és utasításait, ez alkalommal fellázadtak annak hallatára. Bár e sorok Írásakor még lehetetlen tiszta képet alkotni a bányászok elhatározásának következményeiről, de ha beváltják elhatározásukat, akkor sem három, sem öt napi munka nem lesz a bányákban. A múltban gyakorlat volt a bányákban, hogy ha a szerződés lejártának napján az uj szerződés nem volt aláírva, a bányászok automatikusan távolmaradtak a bányáktól azzal a jelszóval, hogy “no contract, no work” (nincs szerződés, nincs munka). Azonban a múltban ez mindig a bányász szervezet elnökének beleegyezésével és utasítására történt, ez alkalommal pedig annak ellenére és a szénbányászok a rendelet kibocsátása után az egész országban beszüntették a munkát “injunction ide, vagy oda, amig nincs szerződés, nincs munka” jelszóval. HASONLÓ eset a múltban is előfordult a bányászokkal, amikor a tiltóparancs ellenére is sztrájkoltak és a kizsákmányoló osztály bírósága három és fél millió dollár pénzbírságot szabott ki a bányász szervezetre és annak elnökére, amit a fellebbezés után a legfelsőbb bíróság egy és fél millióra szállított le és amely összeget az elmúlt évben fizette le a bányász szervezet. Azonban az akkori és a jelen sztrájk között lényeges külömb- ség van. Akkor a bányász szervezet és annak elnöke utasítására tagadták meg a tiltóparancs rendeletét és igy módjában volt a bíróságnak a bírságot kiszabni és behajtani. A jelenben azonban, mint fentebb jeleztük, a bányász szervezet és annak elnöke megfelelt az injunction követelményeinek, tehát pörbe nem foghatók. Most a bányászokon függ, hogy megtalálják-e a helyüket? Mert az Egyesült Államok alkotmánya értelmében semmiféle közigazgatási intézmény, vagy bíróság nem bocsáthat ki oly rendeletet, amely a bányászokat, mint egyéneket bármely privát egyén vagy korporáció szolgálatába kényszeríthet n é, aki, vagy amely profitot csinál azok foglalkoztatásából. Ez rabszolgaságot jelent, amely ellenkezik az ország alkotmányával. Két eshetőség van. Vagy sztrájktörőkkel töltik meg a bányákat és azok védelmére — a “rend fentartására” — kirendelik a katonaságot, vagy a kormány átveszi a bányákat, amire a kongresszusnak külön törvényt kell hozni, mert enélkül csak is háború idején cselekedhet az elnök. Az első eshetőségre kevés reménye lehet a bányabáróknak, mert 350 ezer bányászt sztrájktörőkkel helyettesíteni szinte lehetetlen. A másik sem biztató, mert ez esetben sem kényszeríthetik a bányászokat dolgozni, legfeljebb a katonaságot küldik le a bányákba, szuronnyal pedig nem lehet szenet bányászni. De a bányászok javára is volna egy eshetőség, ha a fentemli- tettek bármelyike megtörténne. Bármennyire is reakciósak a szakszervezeti vezérek és osztálytudatlan a tagság, a katonaság megjelenése a bányákban, akár a sztrájktörők védelmezé- sére, akár a bányák más módon üzembe helyezésére, nagy ellenszenvet váltana ki az egész országban és megtörténhetne az, hogy a szakszervezeti tagság szolidaritást vállalna a bányászokkal, ami sajnos ma nem látható. MINDEN eshetőséget a mérlegre téve, a bányászok győzelmének kulcsa mégis csak a bányászok kezében van, ha kitartanak azon elhatározásuk mellett, hogy “addig nem bányászunk szenet, amig írott szerződést nem kapunk”. Ezen határozat felmenti a bányász szervezetet és annak tisztviselőit a tiltóparancs rendelkezéseinek megszegésétől és a bányászok, mint egyének tagadják meg a munka felvételét, melyért semmiféle törvény őket felelőségre nem vonhatja. És itt domborodik ki az IWW , tanításának csúcspontja. Ellentétbe a szakszervezetek, vagy akár a “munkás” pártok tanításával, az IWW évtizedek óta azt igyekezett megértetni a munkássággal, hogy a szervezet irányítása ne a vezérek kezében legyen, hanem a tagságéban, hogy az adott helyzetben a tagság akció képes legyen vezéri útmutatás nélkül, sőt annak ellenére is. Számtalan esetben történt már meg, hogy a tiltóparancs által kilátásba helyezett pénzbírság, vagy börtönbüntetéstől megijedtek a vezérek és lefújták a harcot a legkritikusabb időben, mint amilyenben ma vannak a bányászok. És mert a tagság nem volt önállóan akcióképes, a harc elbukott. Ez esetben 350 ezer bányász mint egyén ugyan azt határozta, hogy: addig nem megy munkába, amig írott szerződést nem kap és abban biztosítva lesz a követelés és mint egyén, ahhoz ragaszkodik a végsőkig. A bányászok ezen elhatározását még az sem törheti meg, ha a kormány átvenné a bányákat és a bányászokat, mint katonákat soroznák be. Ez esetben ugyan lekényszerithetnék őket a bányákba, de hogy szenet bányásszanak, arra még ily esetben sem kényszeríthetik. A BÁNYÁSZOK harca elérte azt a pontot, amelyhez rohamosan közelednek az összes iparokban foglalkoztatott munkások. Tévedés azt hinni, hogy ezt a harcot a bérkövetelés idézte fel. Mert ez nem oly horribilis ösz- szeg, amiért ily ádáz harc folyhatna. Az egész követelés napi 90 cent bérjavitás és minden kibányászott tonna szén után 15 cent a bányászok egészségi és aggkori nyugdíj alapjához, ami szintén, vagy 90 centre menne naponta. A harc mozgató rugója inkább az, hogy a bányászok mint emberek felemelt fővel járhassanak-e munkába, vagy mint igavonó barmok, vagy rabszolgák akikkel a bányabárók kényük- kedvük szerint bánhassanak. Mielőtt a Taft-Hartley injunc- • tiont működésbe hozták, Truman felajánlotta a hadakozó feleknek, hogy kössenek 70 napi fegyverszünetet, amit a bánya- társaságok legnagyobb készséggel elfogadtak, a bányász szervezet elnöke azonban a következő tartalmú levéllel utasította vissza: “Nyolc hónapja Mr. President, ők (a bányabárók) azzal kérkedtek, hogy az az aljas fegyver, amit Taft-Hartley Act néven ismerünk, nem kötelezi őket semmiféle kötelezettségre és hogy a végén az Ön magas hivatala a Taft korbács suhog- tatásával úgyis alázatosságra kényszeríti a bányászokat. “Mint büntetést, a bányabárók által diktált terminus megtagadásáért, az Ön hivatala három idegen közbenjárását ajánlja, akiknek halvány fogalmuk sincs a bányaiparról, sem pedig az emberekről ezen vermekben. A szénbányászok egyáltalán
