Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)

1950-02-04 / 1616. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1950. február 4

Egyről-Másról

ELMONDJA: J. Z.

MRS. ROOSEVELT VÉLEMÉNYE A BÁNYÁSZOK

HELYZETÉRŐL

NAPJAINKBAN, amikor a bányászok harca oly élénken foglalkoztatja az ország közvéleményét; a munkás sajtó részben minden feltétel nélkül, részben némi fentartással a bányászok és a munkásság szemszőgé- géből, mig a kitartott kapitalista sajtó, rádió és egyéb hirszol- gáltató eszközök, a munkáltatók érdekeinek védelmével — ami természetesen homlokegyenest ellenkezik a munkásság érdekeivel — foglalkoztatják az ország lakosságát, nem lesz érdektelen Mrs. Roosevelt “This I Remember” cimü könyvének egyik részletét idézni, amely a bányászok életviszonyaival foglalkozik.

Nem mintha ő volna az egyedüli, aki ezen tényeket nyilvánosságra hozza, mert a munkás sajtó — közöttük a Bérmunkás is — számtalanszor rámutatott ezen emberhez nem méltó életmódra, amelyben a bányászok jelentős százaléka kénytelen volt és még ma is kénytelen élni a bányatulajdonosok határtalan profitéhsége folytán, hanem inkább annak megerősitésére, hogy állításaink nem légből kapott a bányatelepeken uralkodó gyalázatos életviszonyokról.

Mrs. Rooseveltet senkisem vádolhatja “elfogultsággal” a bányatulajdonosok iránt és igy még olyanoknak sincs okuk kételkedni szavaiban, akik egyébként nem ismerik a bányatelepeken uralkodó barbár viszonyo-1 kát.

Többek között a következőket mondja Mrs. Roosevelt:

“ . . . Igen közelről ismerkedtem meg egy sávval Morgen- towíf, W. Va. közelében, mely Scott’s Run, vagy Bloody Run néven ismeretes, amely egy időben nagyon erőszakos sztrájknak volt a szinhelye. A kompánia házak a Run két oldalán levő hegy tetején vannak összetákolva és alig nevezhetők emberek által lakhatóknak. Később sokakat vittem oda megtekinteni ezt a Jere, W. Va. falut, amely a Scott’s Run mentén fekszik. Legtöbbje a Run mentén lakóknak, amely lejebb szélesedik nem dolgozott több, mint 2- 3 napot hetenként. A legtöbb gyerek rosszul táplált és fizikailag a normálison alul voltak és gyakran tűnődtem azon, hogy egyáltalán, hogy nőinek fel.

“Az ember úgy érezte, hogy a szénpor behatol a viskók minden hasadékába és lehetetlen azokat, vagy a bennük lakó embereket megtisztítani. Amikor az ember belépett a konyhába, meghökkent a főzőedények hiányoságán. A családok legtöbb esetben nagyok voltak, de csak ritka esetben látott az ember több mint két-három csészét vagy tányért a polcokon és azok is csorbultak, vagy töröttek voltak.

“Ahol volt kompánia üzlet, a családok mindig adósak voltak. Mivel állandóan adósságba voltak, szabadulni onnan lehetetlen volt.”

A FENTI idézet csak egy nagyon kis részét vázolja azon viszonyoknak, amelyben a bányászok élnek és csak egy bánya- plézzel foglalkozik, de a valóságban az megtalálható a legtöbb bányavidéken. Ezen állati sorból való kiemelkedni akarás a mozgatója annak az elszánt harcnak, melynek szemtanúi vagyunk a bányászok bérharcával kapcsolatban a jelen napokban.

Mivel a bányászok jelentős százaléka ily viszonyok között él, csak természetes, hogy betegség, munkaképtelenség és az aggkor elérkeztével még annál is borzalmasabb napoknak néznek elébe, mint amikor még képesek az igát huzni. Ennek orvoslását kivánja szolgálni az a nyugdíj tervezet, amelynek alapjára a bányászok jelen harcukban minden kibányászott tonna szén után a jelen 20 cent helyett 35 centet követelnek, mert mint a nyugdíj tervezet életbe lépte óta letelt egy év bizonyítja a tonnánkénti 20 cent nem fedezi a szükséges kiadásokat.

A bányászok ily követelését

kor, amikor Formosa szigetének bevételére készülődik a kínai néphadsereg, néhány mérföld körzetben minden füstté változtató atombombáról már úgy beszélnek, mintha egy kis kézi gránátról volna szó.

Ami aztán még tragikusadban tükrözi elénk a nagy politikusok ravaszságát és a nép értelmének abszolút lekicsinylését, hogy ugyanakkor amikor Chiang ilyetén való segítése, még a mozifilmen is a nép szeme elé van tárva, azt mondják a népnek, hogy az oroszok avatkoznak bele Kina belügyeibe. A világ politika útja mely eddig is vérrel volt öntözve, nagyon könnyen eddig soha nem látott vértengerré változhat át, ha a raktátron levő atombombákat, mint az idejét múlt tankokat kezdik el kiszállítani. Az, hogy

helyükbe meg lesz az ezerszer borzalmasabb H bomba, hát ez bizony az emberi civilizációra nagyon szomorú vigasztalás.

Az emberiséget nem érhette nagyobb csapás a huszadik század második felének a kezdetén, mint az H bomba gyártásának bejelentése. S ez a csapás aztán még súlyosabb azáltal, hogy a munkásnép legnagyobb többsége az egész világon, az uralkodó osztályok újabb gyilkos készülődésével szemben, tehetetlenül és szervezetlenül áll. Nincs egységes, hatalmas erőt képviselő osztályharcos ipari szervezett számottevően fölépítve és igy az H bombának akárcsak az atombombának szabad útja van. Csak a világ munkásosztályának a jól megszervezett epe je, mentheti majd meg az emberiséget a végpusztulástól.

támadja oly vad gyűlölettel a kizsákmányoló osztály szolgálatában álló kitartott sajtó. És ebben a harcban nem csak a bányatulajdonosok, hanem az ország összes kizsákmány oloival állnak szembe a bányászok, mert ha a bányászok győznek, az Útmutatóul fog szolgálni a többi iparok munkásainak és ennek elkerülésére mozgatnak meg minden követ, hogy a bányászok harca ne győzedelmeskedjen.

Ebben a harcban a bányászok külömböző taktikát alkalmaznak, melyek egyike három napos munkahét, mely a bánya- tulajdonosok szerint nem elegendő a szénszükséglet kielégítésére. Ezzel szemben a tény az, hogy ha a bányászok heti öt napot dolgoznának, ez csak a nagyobb bányákban volna lehetséges és a többiben vagy egyáltalán nem, vagy csak két, három napot dolgozhatnának,1 mint Mrs. Roosevelt is állítja, hogy a Scott’s Run mentén a bányászok abban az időben is csak “két- három napot dolgoztak“, mely idő alatt csak éppen annyit kereshettek, hogy az éhhaláltól mentette meg őket, de emberi élethez nagyon kevés volt.

Nyilvánvaló tehát, hogy a három napos munkahét ellen nem azért tiltakoznak oly tajtékozó dühvei a bányatulajdonosok, mert ezen idő alatt nem lehet a szénszükségletet kielégíteni, hanem mert azt a bányász szervezet rendelte el és nem a bánya- tulajdonosok.

AZ ATOMENERGIA

“TITKA”

NE IJEDJENEK meg e rovat olvasói, nem az atomenergia titkait kívánom az alábbiakban fejtegetni, mert ahoz nem értek, de ha értenék sem tenném, mert manapság annyit bömböljek ezen “titokkal” kapcsolatos kémkedésről, hogy az ember már irtózik újságot kezébe venni, vagy a rádiót bekapcsolni.

Ezek a fogadatlan prókátorok úgy állítják be a dolgot, mintha az atomrobbantás titkát az oroszok tőlünk lopták volna el és csak igy sikerült az atombombát elkészíteni.

Hogy ez a vak lárma nem egyéb gyűlölet hisztéria szitásnál, misem bizonyítja jobban, mint az “Atomic Energy Commission” nem valami “eszelős társutazókból” álló bizottsága, hanem az atomenergiával kapcsolatos munkálatok irányításának legfőbb fóruma a kormány közvetlen ellenőrzése alatt. Ezen AEG egyik most nyilvánosságra hozott jelentése szerint az “orosz atom tudósok már 1940- óen nyilvánosan tárgyalták az TJ-235 — mely alapanyaga az atombombának — robbantható természetét és úgy vélekedtek, hogy az felrobbantható eddig ismert minden más robbantható erőt felülmúló egyedekre és az U-238 nagyobb mennyiségben felépítve plutóniummá transfor- málható.”

Az AEC tehát elismeri, hogy az orosz atom tudósok már 1940-ben ismerték és tárgyalták az atomrobbantás titkát és jedig nyilvánosan, itt pedig mindenkiben bűnbakot keresnek, ahogy ezt a “titkot” kiszolgáltatták az oroszoknak.

Ezzel kapcsolatosan nagyon talpraeső a Time kommentárja, mely szerint: “Az utóbbi hetekig az oroszok felfedezését nagyon kevesen ismerték. Ha az ezen tényeket tartalmazó Írásokat megfelelő módon publikálták volna, sok kémvadászatnak és oktalan szónoklatoknak elejét lehetett volna venni. Az AEC ugyancsak meggyőzhetett volna sok millió amerikait, hogy ne támaszkodjanak oly “titokra”, amelyet az egész tudós világ ismert.”

AMIKOR “SZOLGÁINK” PARANCSOLNAK

VÁLASZTÁSOK előtt politikusaink mindig azzal kérkednek, hogy ők “a nép szolgái” és minden törekvésük oda fog irányulni megválasztásuk esetén, hogy a “nép érdekeit szolgálják”.

Az természetes, hogy az osztály társadalomban, amely két különböző gazdasági érdekű osztályokhoz tartozókból áll, mindkettőt nem lehet kielégíteni, de ha a politikusok hűek akarnak lenni Ígéreteikhez, megvizsgálnák, hogy tulajdonképpen melyik osztály alkotná a “népet” amelyet “szolgálni” óhajtanak.

Ennek megállapításához nem kell nagy matematikai tehetség. De ha mégis úgy volna, hogy politikusaink ezt az egyszerű problémát nem tudják megfejteni, segítségükre leszünk és megsúgjuk, hogy a “nép” alatt az egy gazdasági érdekű többséget kell érteni, amely kétségtelenül a nincstelenek osztálya. Mert azt még politikusaink sem vonhatják kétségbe, hogy minden egyes a kizsákmányoló osztályhoz tartozó személyre, legalább száz esik a nincstelenek osztályából és igy nagyon könnyen megállapítható, hogy melyik osztály alkotja a “népet”.

Ezt az egyszerű számtani műveletet azonban a politikusaink, csak a választások előtt ismerik el, megválasztásuk után egészen másként beszélnek és főkép, másként cselekednek.

Illinois állam politikusai kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy menynyire szolgálják a “nép” érdekeit és ezt azokon bizonyítják be, akik legkevésbé képesek védekezni ezen alávaló támadás ellen: az árvák, özvegyek, betegség által munkaképtelenné váltak, akik közsegélyre szorulnak.

Ezek a bölcs politikusok, hogy az állam pénzzavarát enyhítsék, ezeknek a nyomorultaknak járandó havi segélyt vágták le 15- 20 százalékkal, nem törődve azzal, hogy hogyan fogják tengetni nyomorúságos életüket.

Nem kérdezték meg a “nép” azon rétegét, akiket ez a havi 10-15 dollár veszteség oly súlyosan érint, hogy beleegyeznek-e? Egyszerűen elhatározták és végrehajtják, mert ezúton közel 1 millió dollárt takarítanak meg az állam pénztárának.

És ez nem csak Illinois államban van igy, hanem az egész országban, sőt az egész világon, hogy a politikusok csak addig a “nép szolgái”, amig szükségük van a szavazatokra és aztán parancsotokká, sőt a legkegyetlenebb kényurakká válnak. Ezt számtalan gyakorlati példa bi-