Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-01-21 / 1614. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1950. január 21. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. w --A SZÉNBÁNYÁSZOK HARCA ÉS A “KÖZÉRDEK” AZ ELMÚLT ÉV nyolc hónapjában és még a jelen napokban is a munka harcmezején a közérdeklődés kétségtelenül a szénbányszok harca felé irányul. És méltán, mert hasonló bérharc még nem volt az amerikai munkásmozgalom történetében, amely annyi változatosságban bővelkedett volna. Bár a szénbányászok a múltban is példát mutattak az amerikai munkásságnak, híogy hogyan kell és lehet érdekeiket megvédelmezni és előmozdítani, a jelenben folyamatban levő harc azonban minden előbbinél figyelemre méltóbb, mert ez mutatja, hogy mily ellentállásra van kilátás a jövőben a munkáltatók részéről és mily eszközök használata válik szükségessé a munkásságnak, ha követeléseit sikerre akarja vinni és nem könyörado- mányra szorulni. A JELENBEN folyamatban levő harc kezdete, mint ismeretes az elmúlt év tavaszáig nyúlik vissza, amikor a szénbányászok szervezete — a United Mine Workers of America (UMWA) — felszólította a bányabárók egyesületét a lejáróban levő kollektiv szerződés megújítására a tárgyalások megkezdésére. A bányabárók természetesen nem siettek a felszólításnak eleget tenni és késlekedésüknek igen súlyos okai voltak. Ugyanis abban az időben sok százezer tonna szén hevert felszínen úgy a bányák környékén, mint az ipartelepek udvarain és igy nem tartották “sürgősnek” a tárgyalások megkezdését. A bányász szervezet vezetősége, látva a bányabárók magatartását és ismerve annak okát, két heti “gyász ünnepet” rendeltek el az összes szervezett bányákban az előző év folyamán “a munka harcmezején elesett társaik emlékének tiszteletére”. Ez a vakáció váratlanul érte a bányabárókat és mint a megsebzett vadállatok ordítottak szócsöveiken át, hogy igy meg úgy a bányászok az ország lakosságának érdekei ellen, az állam ellen cselekednek és ez még a törvény rendelkezéseit is sérti és követelték a munkaszünetet tiltóparancsai megakadályozni. Azonban mielőtt a megtorló gépezetek mozgásba jöttek volna, a két heti “gyász” letelt és a bányászok visszatértek a bányákba. A két heti munkaszünet azonban alaposan leapasztotta a szénkészletet és a bányabárók engedékenyebbek lettek, legalább is annyira, hogy hajlandóságot mutattak a tárgyalás megkezdésére. TÖBBHETI tárgyalás után azonban kitűnt, hogy a bányabárók hallani sem akarnak a bányászok követeléséről — amely napi 95 cent bérjavit-ás, mely a jelen 8 órai napi munkáért fizetett 14.05 dollárt 15.00 dollárra emelné, valamint a jelenben minden kibányászott tonna szén után egészségügyi, aggkori, nyugdíj és betegsegély alapra fizetett 20 centet 35 centre célozta emelni — hanem inkább redukálni igyekeztek a bányászok jelen javadalmazását. Miután közben a szerződés lejárt és uj szerződés nem volt, a déli állami munkáltatók beszüntették az egészség és nyugdíj alapra folyósított 20 centeket, úgy vélekedtek, hogy “ha nincs szerződés, nincs nyugdíj alap”. A bányabárók ezen akciója természetesen azonnali munka- beszüntetést eredményezett nem csak a déli államokban, hanem a középnyugati és keleti államok több bányáiban is. Az általános munkaszünet rövid életű volt és a bányászok ismét visszatértek a munkára, de csak heti három napra, amely több hétig tartott, mig ismét beszüntették teljesen a széntermelést. RÖVIDDEL a bányászok ismételt munkabeszüntetése után az acél iparban foglalkoztatott munkások is sztrájkba léptek, miután az acéltársaságok még a Truman “fact finding” bizottságának ajánlatát sem voltak hajlandók teljesíteni, amely a munkások eredeti követelését egy- harmadára redukálta. E két alapvető iparban beállott teljes munkaszünet nem mindennapi esemény még az Egyesült Államokban sem, amely közvetlen több mint egy millió munkást érintett — nem is szólva az ezen iparoktól függő segéd iparokról, melyek rövid időn belül kénytelenek voltak az üzemet redukálni vagy teljesen lezárni és közvetve újabb százezrek csatlakoztak a sztrájkhoz — és nagy eseményeket lehetett várni, azonban az átkozott széttagoltság a szervezetek között ismét a munkáltatók érdekeit szolgálta. Ugylátszik a munkáltatók biztosak voltak abban, hogy a szakszervezetek között fenálló ellentétek az ő javukat szolgálja és továbbra is csökönyösek maradtak, mert csak idő kérdése volt, hogy a szakszervezetek egymást hátba támadják. Abban az időben történt egy nagyon figyelemre méltó kísérlet a bányász szervezet elnöke John L. Lewis részéről, amely, mint “derült égből jövő villám- csapás” érte a kizsákmányoló- kat. Ugyanis Lewis azzal az ajánlattal fordult a két nagy szakszervezeti szövets éghez, hogy létesítsenek egy, két millió dolláros sztrájk alapot az acélipari sztrájkolok támogatására. Phillip Murray, a CIO és egy- személyben az acélmunkások szervezetének elnöke — mivel az ő szervezete közvetlen volt érdekelve — nagy helyesléssel fogadta az ajánlatot és kibővítette azzal, hogy a bányászok is részesüljenek a sztrájk alapból segélyben. Bill Green az AFL központi elnöke azonban “nem látta kivihetőnek”, mert megtörténhetett volna, hogy a szervezetek közötti szolidaritás a sztrájkoló munkások győzelmét eredményezte volna és ő ilyen hűtlenséget nem követhet el a benne annyira bízó kizsákmányolok ellen. így a munkáltatók úgy az acél, mint a bányaiparban ismét lélegzethez jutottak és nyugodtan várták mig a munkások egyik, vagy másik iparban kimerülnek és visszatérnek a termelés felvételére. AZ ACÉLIPARI munkások hat heti sztrájk után eredeti követeléseik egyharmadát vívták ki és röviddel ezután a bányászok is beszüntették a sztrájkot, de saját elhatározásukból csak három napot dolgoznak hetenként, amig a csökönyös bányabárók megpuhulnak. A bányatulajdonosok természetesen őrjöngnek a dühtől, hogy a bányászok saját elhatározásukból mernek heti három napot dolgozni és a legaljasabb támadásokat intézik a bányászok, azok szervezete és annak tisztviselői ellen. Hetek óta igyekeznek bizonyítani a kitartott sajtó, rádió, szószék és minden felhasználható közvéleményt formáló eszközeik utján, hogy a heti három napos munka nem elegendő és krokodil könnyeket hullatnak a “szegény lakosság” sorsa felett, akiknek “hideg” lakásokban kell lakni — már akinek van lakása. A törvényhozókat és a kormányt nap-nap után unszolják, hogy lépjenek közbe, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a bányászok akciója “szorosan a közérdeket” sérti és a kormánynak kutya kötelessége közbelépni. Erre a hírhedt Taft- Hartley rabszolga törvény feljogosítja a kormányt és ha nem él ezzel a jogával, az ország lakosságának közvetlen érdekeit sérti. « Truman elnök azonban eddig nem látta azt a rendkívüli “emergency állapotot” amit annyit hangoztatnak a bányabárók és nem utasította a bíróságot a szokásos tiltóparancs kibocsátására a bányászok ellen. Ami késik azonban nem múlik és éppen a jelenben folynak a tárgyalások a törvényhozók és kormánykörökben, hogy mitévők legyenek? Mert annyi bizonyos, hogy a bányabárók követeléseit a végletekig nem igno- rálhat j ák súlyos következmények nélkül. AMÍG a kupaktanács folyik Washingtonban, a bányászok újabb meglepetésekkel szolgálnak. Az elmúlt héten Illinois államban több mint 20 ezer bányász minden előzetes figyelmeztetés nélkül távolmaradt a bányáktól egy egész hétig. E héten azonban újra dolgoznak, de viszont a keleti államokban 60 ezer bányász szüntette be a termelést és valószínű, hogy ez meg fog ismétlődni különböző kerületekben különböző időkben úgy, hogy állandó bizonytalanságban tartják a tulajdonosokat. De, hogy mennyire nem a szénfogyasztó közönség érdekeinek sérelme fáj a bányabáróknak, mi sem bizonyítja világosabban, mint az a tény, hogy több független bányavállalat már hetekkel ezelőtt aláírta a szerződést a bányász szervezettel és azokban a bányákban a munkaidő heti öt nap, vagyis a rendes, azokat a bányákat azonban bojkott alá helyezte a bányatulajdonosok szövetsége és nem engedik a szállító vállalatoknak, hogy az ily bányákban termelt szenet a fogyasztókhoz szállítsák. NEM LEHET kétség aziránt, hogy a bányabárók minden követ megmozgatnak, hogy a bányászok bámulatos harcát megtörjék és ezen igyekezetükben a kizsákmányoló osztály MINDEN támogatást meg ad a bányabáróknak. Ugyanezt nem mondhatjuk el a munkásságról, különösen a két nagy szakszervezeti szövetségről — AFL és CIO — amelyek nem csak hogy nem támogatják a bányászokat elszánt harcukban, hanem minden kinál- nálkozó alkalommal hátba támadják. Ezen szakszervezeti szövetségek hangadói, a központi főelnöktől le a legkisebb szak- szervezeti lakájig, a kizsákmá- nyolókkal egyetemben hintik a gyűlöletet a bányászok ellen. Mi magunk is gyakran kritika tárgyává tesszük a bányász szervezet működését, mert annak irányítása nagyon sok kívánnivalót hagy ahoz, hogy megfeleljen egy munkás szervezet hivatásának, de amikor a bányászok háttal a falnak, két kézzel harcolnak a kizsákmá* nyolók túlkapásai ellen, minden fentartás nélkül a bányászokkal harcolunk, mert mint Elvinyilatkozatunk is kimondja: “egynek a sérelme, valameny- nyiünk sérelmét jelenti”. Ha a szakszervezetek tagsága végre megtanulná ezt a megdönthetetlen igazságot, a bányászok harca már régen a győzelmes befejezés után volna és a gumi, autó és acélipari munkásoknak sem kellett volna azt a szégyenletes nyugdíj tervezetet elfogadni, amelyről ugyan vezéreik azt állítják, hogy: “példa- nélkül álló” a munkásság történetében. ÉPITŐGÁRDA 1949-50-ik évre: Teréz Bikó, Cleveland___ 2.00 L. Birtalan, Cleveland ..... 4.00 J. Buzay, Cleveland ......... 2.00 J. Dénes, Detroit........... 2.00 J. Farkas, Akron............... 3.00 J. Feczkó, New York ...... 6.00 L. Fishbein, New York .... 5.00 J. Fodor, Cuyahoga Falls 7.00 P. Hering, Buffalo ........... 6.00 S. Juhász, Akron ............ 1.00 G. Kosotán, Los Angeles .. 1.25 A. Köhler, Chicago ...... 7.00 J. Kollár, Cleveland ........... 5.25 Róza Koncz, Cleveland .... 2.00 A. Kucher, Pittsburgh ..... 3.00 L. Lefkovits, Cleveland .... 2.00 A. Lelkó, Pittsburgh......... 5.00 J. Mogor, Cleveland ......... 7.00 A. Molnár, Cleveland ....... 1.00 J. Munczy, Cleveland ....... 2.00 L. Pall, Ambridge ....... 2.00 St. Phillips, So Bend ....... 2.00 Ch. Udvarnoky, Flint....... 1.00 J. Vizi, Akron..................... 4.00 St. Visi, Lincoln Park ....... 2.00 J. Zára, Chicago ......... 2.00
