Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-05-20 / 1631. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1950. május 20. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. A BÁNYÁSZOK ÉS A “SZÉNHIÁNY” CSAK PÁR HÓNAPPAL ezelőtt fejeződött be a hosszú ideig tartó bányász sztrájk, amely a kollektiv szerződés megújításáért és a viszonyok által megkövetelt bér és munkaviszonyok javításáért folyt. Még élénk emlékezetünkben van az a nagy lárma, amelyet a “szénhiány” miatt csaptak a bá- nyabárók lakájai és azon az alapon követelték a kormány közbelépését a sztrájk megtörésére. Ez a lárma már akkor kezdődött,. amikor a szén még százezer, vagy millió tonna számra hevert úgy a bányák környékén, mint mindenfelé, ahol szenet használtak, úgy hogy még a vak is láthatta, hogy szénhiányról szó sincs és az egész vaklárma csak azért volt, hogy a kormányt rákényszeritsék a Taft- Hartley törvény alkalmazására. Ez a törvény előirja, hogy amikor a sztrájk az ország lakosságának érdekeit sérti a kormány tiltóparanccsal megakadályozhatja a munkabeszüntetést, vagy ha már folyamatban van, akkor ugyan ily módon betilthatja. Ezt akarták a bányabárók kikényszeríteni, még mielőtt egyáltalán felmerült volna a “national emergency” azonban tiz hónap telt el mielőtt a kormány kérte a szövetségi bíróságtól a tiltóparancsot. Igaz, hogy a tiltóparancs kibocsátásának egészen más lett az eredménye, mint amit a bányabárók vártak attól. A bányász szervezet elnöke és vezetősége engedelmeskedett a parancsnak és annak értelmében táviratilag utasították a bányászokat, hogy azonnal vegyék fel a munkát, de a bányászok azt felelték, hogy “nem addig, amig a követeléseiket nem teljesitik és a szerződést alá nem Írják.” És a Taft-Hartley törvény, amelytől annyira rettegnek a szakszervezetek, a bányászok ily “egyéni” akciója révén értéktelen papírnak bizonyult. Mert amig a szervezet elnökét és vezetőségét a törvény értelmében — annak megtagadása esetén — elítélhetik, a munkásokkal, mint egyénekkel szembe nem alkalmazhatják anélkül, hogy az ország alkotmányát meg ne sértenék, amely kimondja, hogy “saját akarata ellenére senkit sem kényszerithetnek mást szolgálni”. A SZTRÁJK IDEJÉN foglalkozva az eshetőségekkel, megállapítottuk, hogy a “szénhiányról” terjesztett mesének célja a kormány közbelépését kikényszeríteni, mert szénhiány nem volt és ahol volt, ott mesterségesen idézték fel. Ugyan akkor azt is megállapítottuk, hogy a bányabárók okvetlenkedése a szervezet által elrendelt heti három napos munka ellen csak azért történik, mert az a szervezet rendelete volt és nem azért, mert heti három napi munka mellett nem tudnák a jelen szénszükségletet kielégíteni. Ugyancsak állítottuk, hogy ha az összes bányászok ismét heti öt napot fognak- dolgozni, pár héten belül a bányászok nagyrészét elbocsátják, vagy heti egy-két napos munkára kényszerítik. És nem kellett soká várni, hogy ez bekövetkezzen. Pennsylvania államban számost bányász már rövidebb munkahetet dolgozik, persze most a bányabárók rendelete folytán. Sagamore bányavidéken pedig teljesen lezárták a bányát. A sztrájk befejezése utáni héten a Sagamore-i bánya heti hat napot volt üzembe. A második héten azonban már csak két napot dolgoztak a bányászok és a harmadik héten szintén két napot. A negyedik héten pedig az összes bányászokat elbocsátották. A hirek szerint a sagamorei bányát többé meg sem nyitják és a 275 bányász, akik családjaikkal egyetembe 800 személyt jelentenek a teljes bizonytalanság elé néznek a jövőben. Egyhónapi munkanélküliség után a 275 sagamorei bányász közül csak nyolc talált más foglalkozást, a többi munkanélküli segélyen kínlódik, azonban ez is csak 24 hétig jár és aztán mi történik velük, arról senki sem tud magyarázattal szolgálni. A sagamorei eset azonban nem egyedül álló, hanem más bányavidékeken is hasonló a helyzet. Szakértők véleménye szerint a közelgő nyár folyamán 160,000 bányász válik munka- nélkülivé, amely szám 40 százalékát képezi az összes puhaszén bányákban alkalmazott bányászoknak. EGYÁLTALÁN nem örvendünk annak, hogy hónapokkal ezelőtt tett megállapításaink ily pontosan bekövetkeztek és mert megemlítjük itt, csak azt akarjuk bizonyítani, hogy az iparokban alkalmazott munkások, akiknek gyakorlati ismereteik vannak az ipar viszonyairól látnak oly tisztán, mint a kapitalista osztály ekonomistái. Abban az időben az volt a célja ezen megállapításoknak, hogy a bányabárók gyűlöletre szító hazugságait visszaverjük és figyelmeztessük a bányászokat, hogy mi vár rájuk, még a harc győzelmes befejezése esetén is. Hogy most ismét felidézzük a múltban tett megállapításokat, annak pedig az a célja, hogy figyelmeztessük a munkásságot, hogy a kapitalista termelési rendszer betöltötte hivatását és további létezése csak nagyobb és szélesebb anarchiát teremt és a lakosság mind kevesebb hányadát képes ellátni az élet szükségleteivel. Nem azért, mert ezekből hiány volna, hanem éppen ellenkezőleg, az ipari termelés túlságos gyors iramban folyik ahoz, hogy a kapitalista rendszer irányítása alatt maradjon. Következetesen, ma már nem elég a munkásszervezeteknek, hogy kizárólag a munkásság azonnali szükségleteinek kielégítéséért harcoljon, hanem egy messzebbmenő végcél kell legyen a célkitűzése. A technika fejlettsége folytán ma már oda értünk, ahol a munkásság szervezeteinek halaszthatatlan kötelessége lépéseket tenni a javak termelése és szétosztásának irányítását olyképpen eszközölni, hogy az a társadalom minden tagjának javát szolgálja. Nem elégséges ma már a “tisztességes napi bért, tisztességes napi munkáért” mert a munkanélküliek milliói nem részesülnek sem “tisztességes” sem más milyen napibérben és egyedül a munkásság szervezetei képesek arra, hogy ezt az igazságtalanságot megszüntessék. TÉNY AZ, HOGY a munkásszervezetek a mai formáikban képtelenek ezt a hivatást végrehajtani, mert a fejlett ipari gépezetek csaknem teljesen kiküszöbölték a szakmai képzettség szükségességét és a szakszervezetek ennek dacára, még mindig a szakmai szervezetekbe tagolják szét a munkásságot. Hogy mennyire káros a munkásságra a szakszerevezetek maradi állásfoglalása, nap-nap után tapasztaljuk a munka színterén a mindennapi harcokban. Még ahol egy gyártelepen egy szervezetbe tartoznak a munkások ott is csak nagy áldozatok árán képesek követeléseiknek évényt szerezni, ha az ipar többi munkásai, vagy ha szükséges az összes iparok munkásai nem vállalnak szolidaritást a sztrájkotokkal. Példa a Chrysler telepek munkásainak sztrájkja, amely az elmúlt héten fejeződött be több mint három hónapi kemény harc után. Pedig a Chrysler telepi munkások “ipari” szervezetbe tartoznak — a CIO-hoz tartozó Auto Workers Union — azonban a többi ugyan azon iparban foglalkoztatott és ugyan azon szervezetbe tartozó munkások vígan gürcöltek, amig azok a pi- ketvonalon strázsáltak. Mennyivel nagyobb áldozatot követel a harc oly telepeken, ahol öt-hat vagy több szakmai szervezetbe vannak széttagolva a foglalkoztatott munkások. AZ URALKODÓ osztály tisztában van azzal, hogy a kapitalista termelési rendszer a saját zsírjába fuldoklik és azt csak világméretű háborúval és belső terrorral lehet fentartani. Az összeomlás elkerülhetetlen és a jövő kialakulása attól függ, hogy a munkásság megérti-e a kor hivó szavát és felkészül, vagy pedig tétlenül várja a be- következendőket. A jelenben a munkásság előtt csak két eshetőség van, vagy a háborúban pusztulni, amelyre való készülődés ma még mozgásban tartja az iparokat, vagy ha az bármi okból megszűnne, oly általános munkanélküliség, amilyent eddig nem látott a világ. A harmadik, amelyre sajnos kevés remény van és amely mindkettőnek elejét vehetné, ha a munkásság eddig soha nem tapasztalt energiával látna hozzá sorainak megerősítéséhez. Mert a jelen szervezkedési módszer AKRON ÉS KÖRNYÉKE FIGYELEM! Az IWW akroni tagjai és a Bérmunkás olvasói KIRÁNDULÁST tartanak május 28-án, a Farkas munkástársék szép kerthelyiségében. Kitűnő ételek várják a közönséget. Jó hűsítők és szórakoztató játékokról gondoskodunk. Útirány: Clevelandból a Rout 8 amelyen beérnek Ak- ronba. A S. Main Street-re, ott balra térni az E. Exchan- ge-re majd a South Arlington- ra, itt jobbra fordulni egészen a Krumroy Roadig, ott balra térni és egy fél mile a Farkas ház. Ott már jelzőtábla is van. Legyen ott minden Bérmunkás olvasó. mellett a munkásság ereje a nullával egyenlő a kapitalista osztály erejéhez hasonlítva. Ennek oka elsősorban, hogy az amerikai munkásság még mindig az egy századdal ezelőtt bevált szakmai szervezkedési formához ragaszkodik. Másodszor, hogy a szakszervezetek tagságának 90 százaléka osztálytudatlan és egyáltalán semmi terve nincsen a jövőt illetőleg. EZEN BAJOKAT orvosolni csak egy módon lehetséges és erre az Industrial Workers of the World (IWW) szolgál útmutatással és pedig: elsősorban megszüntetni a szakmai széttagoltságot és minden egy iparban foglalkoztatott munkást egy ipari szervezetbe tömöríteni és a külömböző ipari szervezeteket az EGY NAGY SZERVEZETBE egyesíteni. Az Egy Nagy Szervezetnek legfontosabb hivatása a munkásságot osztálytudatra nevelni és megértetni velük, hogy az azonnali szükségletekért való harc, csak gyakorlatozás a végcél érdekében, amely a bérrendszer megszüntetése. Ennek bekövetkezése a munkásság felkészültsége hiányán káoszt, anarchiát vonna maga után, ezért az uj rendszer vázlatának már készen kell lenni, hogy átvegye a termelés és szétosztás irányítását. A szakszervezetek nem szolgálják a munkásosztály érdekeit a munkásság széttagolásá- val és úgy vannak berendezve, hogy a jelen rendszert a végletekig szolgálják és védelmezzék. Ezzel szembe az IWW Elvinyilatkozata kimondja, hogy: “A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nem csak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az Egy Nagy Szervezet kiépítésével az uj társadalom szerkezetét építjük a réginek keretein belül.” NE VÁRJON felszólító levelet előfizetésének megújítására, küldje azt be postán, ha a lapcsomagoló papiroson azt látja, hogy előfizetése lejárt. A két dollár évi előfizetési összegre most szüksége van a Bérmunkásnak.
