Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)

1950-01-14 / 1613. szám

ri oícsai

BÉRMUNKÁS

1950. január 14.

A lázadó ember

IRODALMI VITA A MEGSZÉPÍTŐ MESSZESÉGBŐL

Irta: VINCE SÁNDOR

Egy könyvbirálatban olvastam, hogy Nagy Lajos, a Kossuth- dijas magyar iró “bátorsággal száll szembe a múlt irodalmi bűneivel és tehetségesen épiti a magyar irodalom jövőjét”. Egy irodalmi hirdetésben meg azt olvastam, hogy a Társadalmi Szemle szerint “Nagy Lajos Írásának nevelő értéke minden kétségen felül áll. Ezek az Írások segítségére lesznek népünknek az önkritikában és az erkölcsi megújhodásban.”

No, . . . gondoltam, — akiről ez a tekintélyes közlöny igy ir, az rossz ember nem lehet. Azonnal megrendeltem tehát Nagy Lajos könyveit.

Ezt azért is tettem, mert 36 évvel ezelőtt együtt dolgoztam Nagy Lajossal az Országos Pénztárnál. Szívesen gondolok vissza azokra a derűs percekre, amiket sikerült mókáival szerzett akkor valamennyiünknek.

Sietve estem neki könyvei olvasásának. Két uj novellás kötetét kissé csalódottan tettem le. Nem találtam meg bennük azokat a nagy és bátor, főleg pedig uj gondolatokat melyek a nép “önkritikáját és erkölcsi megújhodását” munkálhatnák.

Nem csapott felém ez írásokból se a magyar nyelv olyan uj szin- pompája, se az Írásmódnak olyan varázsa, se a gondolatnak olyan üde újsága, amikből iránytszabó, uj utakat törő tehetség fénye villogott volna.

A novellák után uj könyvét “A lázadó ember”-t olvastam el. És mert önéletrajzát lázadásnak nevezi, azt vártam, hogy e könyvében mindent meg fog Írni, ami egy forradalmár irót felserkent a kor szellemi barrikádjaira. Ám Önéletrajza még több csalódást okozott nekem, mint novellái. E munkájában sok sebbel, bajjal, keserűséggel megbántott életének 31 évét írja meg. De se az élete története, se a megírás módja, se közölt életfelfogása nem nyújt okulást, vagy élvezetet. Nincs ebben a nagy panaszkönyvben semmi, amiből tanulni, vagy amiért lelkesedni lehetne és teljesen hiányzik belőle az az anyag, aminek alapján az “erkölcsi megújhodás” tankönyvének lehetne megtenni.

A szegénység elleni küzdelmében az irói pályára lép. így kerül el a Népszavához, ahol egy novelláért 15 koronát kap. Még ma is elégedetlen e díjazással. Elfelejti, hogy 15 koronáért egy fél hétig robotolt az ügyvédi irodában, a novellát meg két óra alatt irta meg a kávéházban. De még az alacsony díjazásnál is jobban fájt neki, hogy se a szerkesztőség tagjai, se az olvasók nem dicsérték az Írásait és hogy se Garami, se Kunfi nem köszöntek neki, mikor a szerkesztőségi folyosón meglátták.

Hogy a Népszava mögött egy nagy népmozgalom hullámzott, hogy a szakszervezetek az ország iparát megrázó harcokat vívtak, hogy a proletáriátus már felsorakozott a nagybirtok és a tőke elleni harcra, hogy az ösz- szes egyházak az úri világ mellé és a dolgozók ellen álltak ki, arról egy szava sincs. Hogy az ország a századforduló óta tépő lázban vonaglott, hogy úgy Pesten. mint a nagyobb vidéki városokban a szociáldemokrata munkások állandóan megütköztek a rendőrséggel, hogy tüntetések, bérharcok, izgatási, lázi- tási és sajtóperek százai rázták a hideglelős, megvénhedt magyar társadalom osztályszerkezetét, azt meg se említi. Hogy a börtönök zsúfolva voltak politikai foglyokkal, hogy a rendőrségeken gyalázatosán megkinoz- ták az elfogott tüntető munkásokat, hogy az úri törvényhozás a cifra dunaparti palotában közjogi szóvitákkal fecsérelte az ország idejét és pénzét, hogy a dolgozók koldussorsa müliókat űzött a tengeren túlra, hogy az egykének, a pusztító tüdő vésznek, az 50 százalékos Írástudatlanságnak és az általános szegénységnek közös oka a nagybirtok, a mágnásuralom, az úri alkotmány volt — annak nyoma sincs e könyvben, pedig nagyon kihangsúlyozza; hogy az igazat írja mindenről.

Amiről meg se emlékszik az is kitenne egy jókora könyvet. Ezer és„ezer sebe volt az országnak, amelyben élt és nevelkedett, de ő csak a saját sebeivel -— és zsebeivel — törődik, örökösen azon kesereg, hogy nem volt soha elég pénze.

A szociáldemokráciát ajk- biggyesztéssel szólja le. Persze akiben él a régi szociáldemokrata meggyőződés az nem akarja magát azonosítani a Horthy- Bethlen-Gömbös korszak megalkuvó szociáldemokrata vezetőinek és a melléjük romlott tömegeknek magatartásával. De abbén az időben, melyről Nagy Lajos ir, — még nem volt megalkuvás. Akkor még Lenin is, Trotzky is, Stalin is, Kun is, Rákosi is szociáldemokratáknak vallották magukat. Nagy Lajosnak ez a szociáldemokrácia nem volt kedvére való, mert “csak lassan fejlődött”.

Van azonban sok mondanivalója az éjszakai életről, a prostitúcióról és a nemi betegségekről. De e mondanivalói se nem érdekesek, se nem tanulságosak. Nem látja jól és nem is érti az akkori magyar társadalom erkölcsi válságát, mert nem néz bele a társadalom szerkezeti törvényeibe. Nem is tud igy vizsgálódni, mert nincs semmi szocialista képzettsége.

Gőgös felfuvalkodottsága és önmagával való elteltsége olyan megállapításokra ragadta t j a, amiket le nem irt volna, ha kissé gondolkodik is irásközben.

Adyval való találkozásának leírásából látszik, hogy_ hij jával van minden Ítélőképességnek. A megismerkedés első percében felugrik Ady asztalától és elszalad. Oka ennek — igy írja — az volt, hogy Ady őt “nem egyenrangú íróként, hanem ifjú hódolójaként” fogadta.

Ha meg kell Nagy Lajost nyugtatni atekintetben, hogy ő tényleg nem egyenrangú iró Adyval, hát fogadja el tőlem ezt a megnyugtatást. Adyval egyenrangú irót ezer esztendős vajúdásában csak egyet termelt ki a magyar nép. Petőfi Sándornak hívták ezt a “nagyságos suhan- cot”. Egy olyan kis nép részéről, mint a magyar, — ez elég bőséges termés.

Sokszor ismétli, hogy irói sikerei azért nem voltak, mert mindig az igazat irta és ez a társadalom rendje elleni lázadás volt. Hát ez bizony — félig se igaz. Igen óvatos duhaj volt ő a lázadás terén. A jogot ugyan sohase végezte el, de annyit megneszelt a magyar büntető jogból, hogy elkerülje a vele való összeütközést. Sok ügyész és egyéb fogdmeg vigyázta Ma- gyarszágon a lázadó Írókat, de egy se kötött bele soha, nyilván azért, mert ő erre nem adott nekik okot.

Szorgalmasan keresem, de sehol sem találom e könyvben, se a lázadás riasztó szózatát, se azokat az erkölcsi megújhodásra serkentő és tanító sorokat, amikért a Társadalmi Szemle bírálója úgy lelkesedik.

De találom ezt a beteges önhittségről tanúskodó és alaptalan állítást: “A Népszavába akkor csak én írtam egyedül jó novellákat”.

Aztán igy fogja perbe az akkori munkásmozgalmat: "... a szociáldemokraták . . . teltek meg ellenséges indulattal irántam . . . Garbai Sándor és Ho- rovitz Gábor valósággal őrjöngtek ... ez a Horovitz, mikor először láttam rendkívül ellenszenves volt nekem, egész szociáldemokrata bölcsességét csak úgy ábrázat, egy-két mozdulat és vagy két véletlenül hallott szó után kéjgázságnak éreztem.” (Micsoda remek és uj magyar szóképzés! És milyen megalapozott vélemény!)

Hát igy bizony csak egy fél- kótya kispolgár ir, akinek se elméleti tudása, se gyakorlati tapasztalata nincs a munkásmozgalom kérdéseiről. Persze arról sincs egy fikarcnyi ismerete, hogy kik voltak azok a férfiak, akik a magyarországi munkás- mozgalmat igen nehéz körülmények között felépítették.

A szociáldemokratákról emlékezve igy folytatja az írást: “ . . . Groszman Miksát ellenszenves, áltudományokban fet- rengő, gőgös; ijpző és ostoba embernek tartottam már régóta. Már akkor rossz szemmel néztem rá, amikor nyári éjszakákon gyakran láttam Ősbudavá- rában, jó anyagi körülményekre valló öltözködésével és nem egészen filléres költekezésével. Nekem az volt a nézetem, hogy egy szocialista vezér legyen puritán és ne éljen polgárian szórakozó életet . . . Legjobban szerettem volna belekötni és egy kis szóváltás után képenvág- ni, de hát hivatali alárendeltje voltam, a természetes indulataimat el kellett fojtanom . . .”

' Amikor e beérkezett Kossuth- dijnok és súlyemelő bajnok e fertelmes sorokat leírta, — Groszman Miksa már 36 éve halott volt. Ahány betű van e bárgyú sorokban, annyi bennük a

valótlanság és a gyáva komisz- ság — egy halott, nagy ember ellen. Groszman volt a magyar munkásság egyik lángeszű elő- I harcosa. A legponpásabb felkészültségű magyar és német szónok. Az első magyar proletár, akire tisztelettel tekintett fel még az ellenség is. Jaj! — dehogy is gondolt Nagy Lajos arra, hogy Groszman Miksát ké- penvágja. Groszmannak nagyszerű, elbűvölő és lenyűgöző egyénisége még az olyan vad legényeket is tiszteletre parancsolta, amilyennek most Nagy Lajos önmagát feltüntetni akarja, de amilyen ő akkor nem volt. Igen jól emlékszem rá. Groszman jelenlétében hajlongó, alázatos szakdijnok volt, aki igen boldog lett volna, ha Groszman szóba áll vele.

Keserűséggel panasz ólja, hogy: — “ ... az eredmény az lett, hogy engem, az irót, a Népszava tárcaíróját, a Nyugat munkatársát nem választották meg tisztviselőnek . . . pedig a választás előtt felkerestem a hivatal főnökét, Garbai Sándort és igyekeztem jobb belátásra bírni. Fölényesen fogadott és úgy beszélt velem, mint egy kőszikla =egy kavicshoz, ha tudna beszélni.”

Azt persze elhallgatja, hogy csapnivalóan rossz hivatalnok volt, hogy mindennap elkésett, hogy mig mások dolgoztak, ő mókákon törte a fejét, kölcsönök után futkosott, vagy ellógott. Azt sem Írja meg, de én emlékszem rá, hogy egyik ügyosztályból a másikba dobálták, mert se nem tudott, se nem akart dolgozni.

És most engem is perbe fog a felszabadult ország sóhivatalánál ilyenformán: —“. . . Ugyanekkor ... a hivatali szinekurát adott zenei érdemeiért Reinitz Bélának, sakkérdemeiért Forgács Leónak. Egy Vince Sándor nevű elvtársukat pedig olyan állásba választották meg, hogy az addig viselt rangjához viszonyítva három fokot ugrott. Mert Vince urnák igazi szocialista érdemei voltak. Két évi börtönt ült amiatt, mert egy kassai népgyü- lésen valami sértőt mondott Ferenc Józsefről, a királyról, ami szerintem közönséges, céltalan hülyeség volt. De hát szocdem felfogás szerint, ha valaki egy királyságban azt mondja a királyról, hogy rezes az orra, az igen nagy érdem.”

Nem igaz egyetlen szava se.

Reinitz és Forgács kitűnő hivatalnokok voltak. Én nem ugrottam át három fokot. Fogalmazóból lettem titkár, öt évi szolgálat után. Csak a segédtitkári rangot ugrottam át. Nem ültem kétévi börtönt. Nem sértettem meg a királyt, se Kassán, se máshol. Engem valóban a btk. 173-ik szakaszában ütköző lazításért ítéltek egy évi államfogházra, mert tüntetést szerveztem Búza Barna képviselő ellen, aki a parlamentben a szakszervezetek és a szociáldemokratapárt feloszlatását és vagyonuk elkobzását követelte.

Az államfogház után, napi nyolc-tiz órát dolgozva, végeztem el az egyetemet és több oklevelet szereztem. Az Országos Pénztár szociáldemokrata igazgatósági tagjai úgy vélték, hogy