Bérmunkás, 1949. január-június (36. évfolyam, 1560-1585. szám)

1949-01-22 / 1563. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1949. január 22.

Egyről-Másról

ELMONDJA: J. Z.

* KEVÉS A SZERVEZETLEN

MUNKÁS?

AZ AMERIKAI szakszervezetek egymás elleni áskálódásait figyelve, azt hihetné az ember, hogy hiány van a szervezetlen munkásokból és tagokat már csak úgy lehet szerezni, ha egymás ellen áskálódnak, denunciál- nak, egymás tagságát igyekeznek elhódítani.

Ennek a elitélendő gyakorlatnak számos esetben voltunk szemtanúi az utóbbi években, melyre nagyon alkalmas eszköznek bizonyult a végletekig felcsigázott “vörös veszély” és ennek .megakadályozására kovácsolt Taft-Hartley rabszolga törvény. A reakciós szakszervezetek ezt a végletekig kihasználták már eddig is egymás ellen, melynek nem csak a szakszervezetek tagsága, hanem az összmunkásság kárát vallotta.

Pedig józan észszel nem lehet megérteni a szakszervezetek ily alávaló viselkedését és csak egy következtetést vonhatunk le és ez: hogy a munkáltatók tudatos eszközei a szervezetlenek megszervezésének megakadályozására és a megszervezettek szét- robbantására.

AZ AMERIKAI iparokban jelenleg több mint hatvan millió bérmunkás van foglalkoztatva és az összes szervezetek taglétszáma csak 15 millióra tehető, melyszerint az iparokban foglalkoztatott munkások háromnegyed része van megszervezve a külömböző szervezetekben.

Nem állítható tehát, hogy már nincs tér uj tagok szerzésére és hogy pénztárukat növeljék kénytelenek a rokon szervezeteket megtámadni, mert minden létező szervezet megháromszorozhatná a taglétszámát, ha valóban a munkásság érdekeit akarnák szolgálni. Tevékenységük azonban azt bizonyítja, hogy nem ez a céljuk és erős a gyanúnk, hogy ez nem véletlenül történik, hanem tervszerű munkának az eredménye.

Bár a szakszervezetek sohase voltak mentesek az ily alávaló testvérárulás és hátbatámadástól, amiben nekünk forradalmi ipari unionistáknak gyakran volt részünk sztrájk, vagy kizárás esetén. A szakszervezetek egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy harcainkat hátba támadják és készséggel szövetkeztek a munkáltatók egyéb zsoldosaival ennek elérésére.

Az utóbbi években azonban már nem csak bennünket támadtak, nem csak ellenünk szövetkeznek a munkáltatókkal, hanem saját szövetségükbe tartozó “testvér” szervezetek ellen is nem csak szórványos esetekben, hanem kivételt már az képez, ha egy bérharc ettől mentesen folyik le.

ENNEK AZ alávaló gyakorlatnak az amerikai munkásság már eddig is felmérhetetlen kárát vallotta és semmi jel sem mutat arra, hogy az belátható időn belül szűnni fog. Ellenkezőleg, minden jel arra mutat, hogy fokozódni fog, amig a szakszervezetek egymást pusztítják el a kizsákmányoló osztály legnagyobb megelégedésére.

A két nagy szakszervezeti szövetség — AFL és CIO — közelmúlt hónapokban lezajlott konvenciói ily feltevésre minden alapot megadtak és ellehetünk készülve, hogy ez -az áldatlan xtestvérharc nagyobb és fokozottabb mértékben fog folyni.

Bár a szakszervezeti szövetségek konvenciói előtt már nyilvánvaló volt, hogy a Taft-Hartley törvény mily éles ellentéteket idézett fel a külömböző szakszervezetek között, a konvenciók azonban nem hogy igyekeztek volna ezen ellentéteket megszüntetni, vagy legalább tompítani, hanem csatlakoztak a munkáltatók egyéb eszközeihez és olajat öntqttek a parázsra, hogy az mennél előbb lángra lobbanjon. Eddig a szakszervezetek saját szakálukra támadták hátba a “testvér” szervezeteket, ezután azonban már a szövetség konvenció hozzájárulásával és utasítására.

NEM LEHET véletlenségnek minősíteni, hogy pl. a CIO konvencióján éppen azokat a szak- szervezeteket pellengérezték ki mint “vörösöket” amelyeket az Egyesült Államok kongresszusának hírhedt “Amerika ellenes cselekedeteket” vizsgáló bizottsága is mint ilyeneket bélyegzett meg, amely bizottságról pedig ma már minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy az amerikai fasizmus legarcatla- nabb kiszolgálói.

Ez az ’’amerikaiatlan” bizottság a kongresszus elé terjesztett évi jelentésében többek között felemlíti a CIO-hoz tartozó nyugati Longshoremens Union; és a villamossági ipari munkások United Electric Workers szervezeteket, mint a “kommunista program kulcs egyedeit” melyek háború esetén “romba dönthet- nék az egész háborús gépezetet.”

És a CIO konvención is éppen ezen szervezetek ellen intézték a legvehemensebb támadást és felszóllitották ezen szervezeteket, hogy “tisztítsák meg soraikat a vörösektől” ellenkező esetben a központ drasztikus eszközökhöz lesz kénytelen folyamodni.

Ezen ultimátumot a reakciós szakszervezetek jóváhagyásának tekintik a múltban elkövetett testvérárulásaikhoz és bátorításnak a jövőben annak fokozásához.

SEMMI KÉTSÉG nem lehet aziránt, hogy a szakszervezeti szövetségek ezen határozatai teljesen összhangba van.a munkáltatók szövetségének direkt utasítására hozott Taft-Hartley törvénnyel a munkás szervezetek felrobbantására. Először a haladó szervezeteket robbantják fel, amelyekben elegendő osztálytudattal rendelkező tagság van a kizsákmányolok támadásainak visszaverésére és ennek keresztülvitelére felhasználják a reakciós szakszervezeteket.

Ennek egyik módja, hogy amikor valamely telepen, vagy gyárban ily szervezetek tagjai a sérelmek orvoslására beszüntetik a munkát, a reakciós szak- szervezetek, mint a dögkeselyűk rögtön ott teremnek és amig a munkások között ellenségeskedést igyekeznek kelteni, a munkáltatókkal titokban egyezséget kötnek, hogy ne a sztrájkot irányitó szervezetet ismerjék el a munkások reprezentánsának, amely nem irta alá a Taft-Hartley törvény által megkövetelt “hűségnyilatkozatot” hanem őket — a jó fiukat — akik aláírták azt.

Kell-e kellemesebb zene a munkáltatók fülének, mint amikor a munkásszervezetek ily tevékenységeikkel tudatosan, vagy tudatlanul a munkáltatók es '.közeivé válnak?

Mert ha valóban a munkásság érdekeit akarják szolgálni, nég van Amerikában egy néhány tízmillió szervezetlen munkás, akiket be kell szervezni és nem szükséges' a már megszervezet- teket hátba támadni; szervezeteiket és harcaikat felrobbantani és elárulni.

HÁT A LEJTŐN CSAKUGYAN NINCS

MEGÁLLÁS?

A HALADÁS titkos és nyílt ellenségei az egész világon, mint megsebzett vadállatok ordítottak fel, amikor hire terjedt, hogy a magyarországi belügyminisztérium rendeletére Mind- szenty hercegprímást végre lakat alá helyezték. A Vatikántól le a legkisebb falusi plébánosig, a különböző országok külügyi minisztériumai .államfők és szolgák rögtön készen voltak az “égbekiáltó igazságtalanság ellen” tiltakozni a “kommunista terror ezen legvakmerőbb túlkapása” ellen.

Mi természetesen azon csodálkoztunk, sőt bosszankodtunk, hogy meddig tűri még a magyar kormány ennek az elvetemült, kardinálisi palást alá húzódó Habsburg szolgának ország és népellenes uszítását? Hiszen sokkal kisebb kaliberű lesipus- kásokat régen elhallgattattak, Mindszenty kardinális pedig nap-nap után, hétről-hétre szóval, írásban és minden rendelkezésére álló eszközökkel támadta a népi demokráciát, annak intézkedéseit, mint a földek felosztását, az iparok és bankok államosítását, a felekezeti iskolák megszüntetését, illetve államosítását, stb. korszerű intézkedéseket, melyek tagadhatatlanul az ország lakossága túlnyomó többségének szellemi és fizikai előnyét szolgálják.

Bár a vallás gyakorlati tevékenységét — amely lényegesen külömbözik az elmélettől — a kapitalista osztály leghatásosabb eszközének tartjuk a haladás gátlására, de ha a legcsekélyebb jel is arra mutatna, hogy Magyarországon vallás üldözés van és Mindszenty ebből kifolyólag lett lefogva, mi is tiltakoznánk a letartóztatás ellen. Mert sem a vallást, sem más eszmét terrorral nem lehet elnyomni és viszont a szocializmust, vagy a kommunizmust sem lehet ily eszközökkel belekényszeríteni az emberiségbe. Ezeket ki, vagy bele kell nevelni az emberekbe és annak meg van a sokkal hatásosabb eszköze, mint a terror.

Mindszenty azonban egyáltalán nem vallási okból lett letartóztatva, hanem gazdasági és politikai okokból és csak súlyosbítja bűnét, hogy mint a Vatikán magyarországi helytartója magas hivatalát az ország és annak lakossága érdekei ellen használta ki.

AZON nem csodálkozunk, hogy a reakció berkeiben Mindszenty letartóztatása ily általános felháborodást váltott ki, mert szellemi felfogásuk és gazdasági érdekeik ezt diktálja és elvoltunk rá készülve, hogy amikor a jól megérdemelt letartóztatás végre bekövetkezik, ez fog történni.

De nem lehet szónélkül hagyni, hogy a reakció ezen bűvös összhangjába Göndör Ferenc és az “Az Ember” cimü lapja is befurakodik. Nem csak a magam, hanem azon lap számos jobbér- zésü előfizetőjének nevében tiltakozom az ellen, hogy az “Az Ember” ily alávaló módon sér(Folytatás a 8-ik oldalon)

sonlóan, nyilas-náci-fasiszta diplomák tulajdonosai.

Ami azonban nagyon könnyen fölfedezhető a belső tisztánlátás egyszerű kutatásával, valami olyasmi, amiből arra lehet következtetni, hogy Mindszenty pápai utasításra hősködött a magyar köztársasági kormány intézkedései ellen és a pápai ház reménye inkább olyasmi volt, hogy Magyarország élére is egy olyan szent katolikus diktátor kerüljön, mint a spanyol Fran- . co. Ebből azonban nem kér többé a magyar nép és ezért látták meg azt a vallási cselszövést, melynek irányitója Mindszenty volt eddig, de nem lesz ezután. Mert ha már valaki imádkozni akar, ahoz nem okvetlen kell százezer hold egyházi birtok, sőt még Habsburg királyi népnyu- zás sem. Még akkor sem, ha ehez ott van mint állandó kiséret a pápai áldás.

A közel jövő majd fényt fog deríteni ennek a reakciós összeesküvésnek a hátterére, amit eddig a papi csuha takart. A pápa beleavatkozása mindenkép elitélendő, mert addig mig Mindszenty magyarországi helytartójával a Magyar Köztársaságot nem engedte elismerni, addig ő maga és minden olaszországi papja, az Olasz Köztársaságot elismerte. Addig mig az olasz királyi ház elűzését, a pápa jóváhagyta. Magyarország nyakára a Habsburg királyi házat akarja vissza, sőt még a magyar koronát is, Mindszentyn keresztül a saját kezébe akarta kaparintani. Hát csak ordítozzanak az amerikai magyar reakciósok és hivatkozzanak a pápai átokra. Inkább csak legyünk kiátkozva, mint pápai áldással ellátva Franco és hozzá hasonló véreskezü nyilasok táborában.