Bérmunkás, 1949. január-június (36. évfolyam, 1560-1585. szám)
1949-04-30 / 1577. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1949. április 30. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .. $2.00 One Year ........ $2.00 Félévre ............................. 1-00 Six Months ...................... 1.00 Egyes szám ára ............ 5c Single Copy ............ 6c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c Elöfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................ $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még ■em jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 A profit eltakarja Az amerikai kormányzatot igen sokszor a kupolás “Capitol” nevű hatalmas méretű parlamenti épülettel szimbolizálják. A közvélemény hite szerint ez a monumentáüs épület a szabadságot, a haladást és az általános jólétet jelképezi. Éppen azért rendkívül nagy meglepetés érte a múlt héten azt a pár szenátort, akiket Paul H. Douglas demokrata párti szenátor egy kis “felfedező” túrára vitt a Capitol környékére. Ez a pár szenátor valami olyasmit látott, amit nem egyhamar fognak elfelejteni. Kitűnt e túra alkalmával, hogy Washington városban — a dúsgazdag Egyesült Államok fővárosában, mindjárt egy kőhaji- tásnyira a törvényhozás székházától, tehát a szó-szoros értelmében a Capitol árnyékában, olyan nyomortanyák vannak, aminőket a szenátorok el sem tudtak képzelni. Ezt a szemléltető körutat Douglas szenátor a lakásínség megszüntetését célzó törvényjavaslat támogatására rendezte. Douglas és társai ebben a javaslatban, — amit a telekérdekeltség nagyon ellenez, másfél billió dollárt kémek 810,000 lakóház építésére. A javaslat célja a nagyobb városok nyomor negyedeinek az újjáépítése, amit a telek és háztulajdonosok meg akarnak akadályozni, mert számukra a lakásínség és a városok “slum” negyedei biztosítsák a legnagyobb profitot. A telektulajdonosok, — akiket együttesen a “real-estate” érdekeltségnek neveznek, igen nagy propagandát fejtenek ki arra, hogy az építkezések megmaradjanak a már kipróbált és “jól bevált” szabadvállalkozás keretében. Douglas szenátor azért vitte körútra a javaslatot ellenző kollégáit, hogy lássák saját szemeikkel, milyen “jó munkát” végzett eddig ezen a téren a szabad vállalkozás. Douglas a szenátorok kis csoportját elvezette a Capitol mögött elterülő néger “slum” városrész megtekintésére s amikor az első nyomortanyára nyitottak be annak a reményének adott kifejezést, hogy a szenátorok gyomrát nem fogják túlságosan felkavarni a látott dolgok. Erre a figyelmeztetésre tényleg nagy szükség volt. Mert amikor a szenátorok bementek például az F. street 219-es számú lakásba, amelynek egyetlen sötét, levegőtlen hálószobájában alszik a 12 tagú család s a magával tehetetlen nagyapa (a család 13-ik tagja) a hátsó kijárat eresze alatt fekszik a kócokkal takart ágy- sodronyon, olyan szag áradt feléjük, hogy szájukat eltömték, nehogy kiforduljon belőlük a reggeli. A szenátorok számos ilyen “lakásba” nyitottak be, nem csak négerekhöz, hanem fehérekhez is. így például a G. street 326-os száma alatt egy 57 éves fehér nő 2 kutyával lakik együtt az elképzelhető legnagyobb nyomor és piszok közepette. A körút végeztével a szenátorok alaposan megmosakodtak, de Homer Ferguson (R. Mich.) szenátor megjegyezte: “A kezeinket megmoshatjuk, ruháinkat letisztíthatjuk, de nem lehet kimosni lelkűnkből azt, amit láttunk”. Az ország minden számottevőbb városában megtaláljuk ezeket a “slum” negyedeket, amelyekben emberhez nem méltó lakásokban összezsufoltan élnek szegény munkástömegek. A nyomortanyák eltüntetését már a háború megszűnte után mindjárt kezdték követelni, de mindeddig nem jutott rá pénz, mert arra nagy szükség volt Görögország, Törökország, Kina és más államok fel- fegyverzésére. Most is a real-estate érdekeltségnek sikerült megakadályozni, hogy ez a törvényjavaslat végre komolyan tárgyalás alá jöjjön. Most megint előbb az Észak Atlantic Szövetséghez csatlakozó országokat kell felfegyverezni, aztán majd megint kitalálnak valamit, amivel elodázhatják a “slum” negyedek kitisztítását. A tulajdonosoknak nagy jövedelmeket hajtó nyomortanyák a tőkés termelési rendszer oszlopos intézményei, amiket nem fognak megszüntetni, hiába hagynak “kimoshatlan emléket” a szemlélők leikéiben. A profit eltakarja a csúnya dolgokat s a tulajdonosok részére, akik a törvényhozást kontrolálják, még a hányingert keltő szagokat is kellemessé teszi. Egy uj “alapítvány” Közismert dolog, hogy egyes amerikai iparbárókat, vagy bankárokat, amikor már olyan nagy vagyont harácsoltak össze, hogy nem tudják, mit csináljanak vele, elfogja a jótékonykodás szelleme és ilyen vagy olyan célokra nagy alapítványokat tesznek. Ilyen nagyhírű alapítványok, a Cargenie Foundation, Rockefeller Foundation, Russel-Sage Foundation, stb., amelyek különböző jótékonysági célt szolgálnak s igy adómentesek. Az üyen fundációk alakítása rendesen szenzációs esemény és az egész ország azonnal tudomást szerez róla. A háború befejezte után azonban egész csendben, csaknem titokban alakították meg a “Foundation for Economic Education” nevű intézményt. Nem jelentették be a szokásos nagy lármával s azonkívül még abban is külömbözik a többi alapítványoktól, hogy ezt nem egy vagy két “filantrópa” hívta életre, hanem az Egyesült Államok legnagyobb korporációi. A Foundation for Economic Education megalapítói között találjuk a General Motors, a Standard OU of New Jersey, Ford Motor Company, General Electric; Mellon National Bank, Gulf OU, Repubüc Steel, a DuPont érdekeltség, Chrysler Corporation, Swift Packing Co., U.S. Steel, Monsanto Chemicals, Sun OU és számos más hasonló óriási v állalatot. Valóban nagyon szép es dicséretre méltó dolog ezen nagy korporációk részéről, hogy bizonyára nagy összegek támogatásával a “tanítás” (education) céljaira létrehozták ezt az intézményt. Legalább is úgy véü mindenki, aki az intézmény nagyhangú címét látja. Mert a tanítás és neveles általában dicséretet érdemel, de kétszeresen dicséretet érdemelnek azok, akik éppen a tudomány legnépszerütlenebb ágát, a gazdaságtant (economic) akarják tanítani. De megálljunk csak, nyugtával dicsérd a napot, — tartja a közmondás. Mert egy kis vizsgálat után kiderül, hogy ez a nagyon szépen hangzó intézmény nem a gyerekek tanítására, nevelésére törekszik, még csak nem is gazdaságtan népszerűsítésére, hanem tisztán és kizárólag csak azért alapították, hogy a KÉPVISELŐKET ÉS A SZENÁTOROKAT KIOKTASSÁK, hogy a tárgyalásra került törvényjavaslatot mennyiben helyeslik vagy ellenzik a nagy korporációk. Szóval ez a nagyon szépenhangzó nevű intézmény valójában csak a nagy korporációk kijáró (lobby) ügynöksége. Csak arra szolgál, hogy az amerikai honatyákat kordában tartsa, mert ha nem úgy szavaznak, ahogyan a “Foundation” előírja nekik, akkor az alapítványhoz tartozó nagy cégek nem fogják fedezni a honatya választási költségeit. Ezért alakult meg ez a “Foundation” olyan csendben, de azért a nagyhangú névvel elérték, hogy a saját kijáró ügynökségük részére adott járulékaikat levonhatták az adóból, mintha igazán valami jótékonysági intézményre tettek volna alapítványt. Pedig ennek az intézménynek a célja éppen az ellenkezője annak, amit jótékonyságnak, vagy közcélnak nevezhetünk. A nagy korporációknak ez a kijáró ügynöksége annyira pórázon tartja az amerikai törvényhozókat, hogy azok megakadályozzák a nép életszínvonalának emelesét, ha előbb megfelelő, vagy sokkal nagyobb módon az üzleti profitot is nem emelhetik. Ezt tudva, talán még sem jár valami nagy dicséret a felsorolt nagy korporációknak. így az előbb adott dicséretet visszavonjuk, de az eUenkezőjét nem mondjuk el, mert nem szabad kinyomtatni. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, umig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek miUiói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áü. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER- KEL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipart szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét épitjük a régi társadalom keretein belüL
