Bérmunkás, 1949. január-június (36. évfolyam, 1560-1585. szám)

1949-04-09 / 1574. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1949. április 9. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. KERÜLETI ÉRTEKEZLET CLEVELANDON A Bérmunkás olvasói Cleveland körzetben ÁPRILIS 24- én, vasárnap reggel 9 órai kezdettel KERÜLETI ÉRTEKEZ­LETET tartanak a Bérmunkás, 8618 Buckeye Roadi iroda helyiségében. A Bérmunkás olvasóit ezúttal is meghívjuk erre a kon­ferenciára. Ugyancsak kérjük azokat, akik munkájuk miatt nem tudnának személyesen eljönni, hogy a lapra és annak ter­jesztésére vonatkozó javaslataikat postán küldjék el az ér­tekezleten való megbeszélésre, Tisztelettel, a BÉRMUNKÁS LAPBIZOTTSÁGA. ÁTTEKINTÉS A HARCMEZŐN MINT ISMERETES a Missis­sippi folyótól keletre eső szénbá­nyákban az elmúlt két hétben a munka szünetelt és ezt a mun­kaszünetet a szó szoros értelmé­ben kell venni. Mert azt meg kell adni, hogy amikor a szénbá­nyákban, bármi okból — kizá­rás, sztrájk, vakáció, vagy mint a mostani “gyászolásból” szü­netel a munka, akkor ott MUN­KASZÜNET van és egyetlen kéz és egyetlen kerék nem mozdul. Még a legfélreesőbb helyeken sem kell ily alkalmakkor a sztrájkőrvonalon tölteni az ide­jüket, mert minden egyes bá­nyász tudja, hogy amikor a bá­nyákban szünetel a munka, ak­kor onnan távol kell tartsák ma­gukat. Az utóbbi években csaknem évente megismétlődött az ilyen munkaszünet a szébányákban hosszabb-rövidebb időre és az amerikai szakszervezeti cárok ahelyett, hogy levett kalappal tisztelegnének a bányászok előtt a példás szolidaritásért, amelyet tanúsítanak ily alkalmakkor, a legvadabb támadásban részesí­tik őket és a bányászokat teszik meg bűnbaknak azért a hisztéri­kus munkás és szervezet ellenes hadjáratért, amely az utóbbi években megnyilvánult a mun­káltatók szövetsége és lakájaik — a politikusok — részéről. AMERIKÁBAN a múltban munkásvédelmi törvénye k r ő 1 nem esett szó a törvényhozás­ban és a munkásságnak meg kel­lett verekedni a termelés színte­rén a gyülekezési, szervezkedési és szólásszabadságért. A harc mind drasztikusabbá vált a kizsákmányoló és kizsák­mányoltak osztálya között és a Roosevelt adminisztráció célja volt ezen harc kiélesedését le­csapolni, amikor a korai ’30-as években életbe léptette a Wag­ner Labor Act néV alatt ismert munkásvédelmi törvényeket, me­lyek büntetendő cselekménynek minősitik a munkáltatók részé­ről a munkások szervezkedésé­nek korlátozását, vagy bármifé­le megtorlásban részesíteni a szervezkedni akaró munkásokat, Ezen törvény teljesen készü­letlenül találta a munkáltatókat és évek teltek el, mire felkészül­tek annak megdöntésére. Közbe azonban kitört a világháború és az Egyesült Államok fegyvertá­ra lett a náci hordák ellen küz­dő Egyesült Nemzeteknek. Ezen hivatás teljesítésében az ország ipari életében beálló legjelenték­telenebb zavar is nagy horderejű kihatással lett volna a háború sikeres folytatására, igy a kor­mány útját vágta a munkáltatók törekvésének a Wagner törvé­nyek megsemmisítésére. A munkáltatók — ugyan nem hazafiságból, hanem mert a kor­mány készpénzzel kárpótolta őket minden veszteségért, ami a Wagner törvény következtében érte — a harcot felfüggesztették a háború befejezéséig ,azonban a fegyverszünet után azonnal megindították a gőzhengert. Céljuk eléréséhez nagyban hozzájárult az 1946 évi országos választások eredménye, amikor a szövetségi kongresszus telje­sen a reakció kezébe került és az nem sokáig habozott gazdáik óhajának teljesítésében. Rövid időn belül megszületett a hír­hedt Taft-Hartley rabszolga törvény, amely a Wagner Labor Act-et hatályon kívül helyezte és a munkáltatók ismét kedve­ző helyzetben voltak a munkás­ság szervezeteinek felrobbantá­sára. EZ MEGTÖRTÉNT tekintet nélkül a bányászok viselkedésé­re és csak rosszakarat állítja, hogy a Taft-Hartley törvényt a bányászok akciója váltotta ki. Az elmúlt őszi országos vá­lasztásokban a szakszervezetek nagy igyekezettel dolgoztak oly jelöltek megválasztásán, akik ígéretet tettek a Taft-Hartley törvény visszavonására. Tru­man, a demokrata párt elnökje- löltje látva az ellene tornyosuló áramlatot és az elnöki pozíció el­vesztését, úgy vélekedett, hogy nincs veszíteni valója, csak nyer­het és kortes beszédeiben meg­választása esetén ő is a Taft- Hartley törvény visszavonását tűzte ki legelső és legfontosabb feladatának. A trükk sikerült és a választásból még az utolsó nap is “biztos vesztes” Truman ke­rült ki győztesen. Az uj kongresszus összeülése és az elnök újra beiktatása óta három hónap telt el és az elnök már két Ízben ment vakációra, a kongresszus pedig az összes csir- kepöröket napirendre tűzte, de a Taft-Hartley törvény még alig került az első stádiumba — a bizottság elé. Most azonban, hogy a bányá­szok ismét beszüntették a mun­kát az elmúlt évben a munka harcmezején elesett társaik “gyászolására” a kongresszusi bizottság rögtön elővette a Taft- Hartley törvényt, de nem hogy annak visszavonását ajánlja a kongresszusnak, hanem hogy azt még drasztikusabb módosí­tásokkal súlyosbítsák, mert “szükség van arra, hogy a bá­nyászokat megfenyítsék”. A szakszervezetek pedig felül­tek ennek az otromba sületlen­ségnek és a reakcióval együtt ordítják a feszitsdmeget, mert a kongresszus “éppen most akar­ta napirendre venni” a Taft- Hartley törvény visszavonását, “a bányászok azonban mindent elrontottak”. AZ ÉN VÉLEMNYEM az, hogy ha az AFL, CIO és a vasú­ti Brotherhood szervezetekbe tartozó 14 milliót számláló tag­ságban csak félannyi harcikész­ség volna, mint a bányász szer­vezethez tartozó fél millió tag­ságban, a Taft-Hartley törvény sohasem emelkedett volna ér­vényre. Azért semmi esetre sem a bányászokat terheli a felelő­ség, hanem azokat a szakszer­vezeteket, melyek vezérei és tag­sága arra vár, hogy a sült ga­lamb a szájukba repüljön. Volna azonban néhány meg­jegyzésem nekem is a bányászok akciójához — nem ahhoz, amit tettek, hanem ahogy tették. Semmi kétség aziránt, hogy ezt a “gyászolási” munkabe­szüntetést nem a bányamunká­sok határozták el, arról nem is tudtak csak amikor pár nappal a munkabeszüntetés ideje előtt megérkezett a “rendelet” a bá- nyásszervezet mindenható cár­jától, John L Lewistől. Munkásszervezetben az volna a helyes eljárás, hogy amikor a körülmények megkövetelik ily akció lebonyolítását, tagság a helyi szervezetekben megtár­gyalja azt és utasítsa a szerve­zet tisztviselőit a határozat vég­rehajtásának megtételére. Bár ez esetben teljesen igazolt volt a bányászok munkabeszün­tetése, még akkor is, ha nem a bányászok határozták el, hanem Lewis parancsára történt, de volt és jöhet idő, amikor ily ha­talom egy ember kezébe — kü­lönösen oly rakoncátlan termé­szetű, mint Lewis — nem csak a bányászoknak, hanem az össz- munkásságnak is nagy károkat okozhat. A szakszervezetekben uralko­dó diktatúrának mindig éles el­lenzői és kritizálói voltunk és most sem hagyhatjuk szó nél­kül, mert előbb-utóbb meg kell tenni a lépéseket a bányászok­nak, hogy szervezett erejük fe­lett ők rendelkezzenek és ők ha­tározzák meg, hogy mikor és mily célból használják ezt a min­den más erőt felülmúló hatal­mat. A BÁNYÁSZOK által tanúsí­tott cselekvési készség és szoli­daritásból értékes tanulságot vonhatnának le a többi szak- szervezetek és arra kimondha­tatlanul nagy szükség volna pl. a chicagói napilapok nyomdái­ban sztrájkoló nyomdászoknak. Mint ismeretes ezen lapok nyomdáiban a szedők és linotype operatorok, szám szerint 1,500 már 1947 november óta — tehát 16 hónapja — sztrájkolnak, ezi- deig azonban egyetlen napi kia­dása sem hiányzott a lapoknak az újság standekről. Ez úgy vált lehetségessé, hogy a szedők és betűöntők munkáját más módszerekkel he­lyettesítették a lapkiadók és a nyomdákban alkalmazott többi munkások, akik egy tucat kü­lömböző szakszervezethez tar­toznak, a szolidaritás legkisebb érzése nélkül végzik a “szerve­zett sztrájktörő” munkát. Az elmúlt héten a lapkiadók újabb ajánlatot tettek a sztráj­kotoknak és amig a múltban egyáltalán hallani sem akartak a bérjavitásról “addig amig a szerződés egyéb részleteiben nem jutnak megegyezésre” most 10 dollár heti bérjavitást aján­lottak, a sztrájkolok azonban visszautasították azt mindaddig, amig a lapkiadók ragaszkodnak oly szerződés aláírásához, ame­lyet a Taft-Hartley törvény dik­tál. Semmi kétség aziránt, hogy a lapkiadók fölényét a gépmeste­rek és a nyomdákban alkalma­zott többi “szervezett” munká­sok tudatlansága táplálja, mert azok testvérárulása nélkül a la­pok nem jelenhetnének meg — és ez minden “törvénytisztelet­nél” érzékenyebben sújtaná a lapkiadókat. Ezért nagyon ajánlatos volna, ha a szakszervezetek tagsága ahelyett, hogy a munkáltatók és lakájaikkal egyetemben elitélik a bányászok cselekvési készsé­gét, leckét vennének azoktól a szolidaritásból, amelyre a kö­zeljövőben kimondhatatlan nagy szükség lesz az országban. GAZDÁT CSERÉLT AZ AME­RIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Ez a cim az utóbbi esztendő­ben mindgyakrabban került az amerikai magyar újságolvasó elé. Minden liberális magyar em­ber előtt várható volt, hogy ab­ban a szellemben, amelyben ezt a lapot szerkesztették, amely a hiibér rendszer visszaállítását propagálta a reakció minden kel­lékével különösen Magyarország dolgozói részére, nem tarthatja el önmagát. Állami vagy kor­mány segítség nélkül, az olva­sók tömeges elveszítése mellett csak csődbe juthatott. Az uj gazda ugylátszik nem ismeretlen ebben a körülmény­ben, mert husvét előtti nagy tisz­togatást rendez az Amerikai Ma­gyar Népszava szellemi intézői között is és a gyakori gazdacse­rélés egyik okát Nadányi Pál főszerkesztőt már menesztette is állásából. Reméljük, hogy a főszerkesz­tőt követni fogják a lap éléről a többi, a magyarságot húsz esz­tendeje mérgező náci-nyilas vi­tézek.

Next

/
Thumbnails
Contents