Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-09-25 / 1546. szám

2 oldal

BÉRMU NKÁS

1948. szeptember 25.

Egyről-Másról

ELMONDJA: J. Z.

A POLITIKAI HARCOK

KILÁTÁSAI

A FOLYAMATBAN levő és mind intenzivebbé váló “politikai harcok” az amerikai munkásság gondolatvilágát is jelentékenyen foglalkoztatják, éppen úgy, mint minden más ország munkásságáét. De amig más országokban valamilyen elnevezés alatt — szocialista, szociáldemokrata, kommunista, _ vagy csak egyszerű munkáspárt — vannak számottevő politikai pártok, amelyek bizonyos mértékig “munkás befolyás” alatt működnek, addig az amerikai munkásság ilyesmivel nem rendelkezik és “politikai jogainak” gyakorlását kizárólag a polgári pártok utján juttathatja kifejezés- re.

Ez a tény meglehetős fonák helyzetbe juttatja az amerikai munkásságot, mert amig elméletben elfogadja a politika nagy jelentőségét, — vagy amint angolul kifejezik “political minded” — addig a gyakorlatban nincs meg a lehetősége kifejezésre juttatni ezt az elméletet felfogásának megfelelőleg.

Mert ha a politikának tényleg oly fontos befolyása van a munkásság mindennapi életére, mint ahogy elakarják velünk hitetni a munkásság elismert vezérei, talán mégis szükséges lenne, hogy legyen valamilyen mód ezt az elméletet gyakorlatba vinni a munkásság érdekeinek megfelelőleg. Erre azonban a jelen körülmények között semmi lehetőség nem mutatkozik.

FIGYELVE az utóbbi hónapok eseményeit, azt kell megállapítanunk, hogy amig a munkásság oly fontosnak tartja a politikai fejleményeket saját sorsának jó, vagy rossz kialakulására, addig politikailag teljesen analfabéták és teljesen kivannak szolgáltatva az uralkodó osztály mindenre kapható lakájainak. És ezt a kiszolgáltatást a munkásság elismert vezérei nem csak tétlenül nézik, hanem annak ők a legagilisabb előmozdítói.

Ma amikor a társadalom két osztálya között az ellentétek mindélesebben domborodnak ki, az amerikai “munkásvezérek” még mindig a múlt század szellemében élnek és még mindig azon munkálkodnak, hogy a gazdasági egyenlőtlenséget, ami a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok között oly éles határvonalat von, politikai elmélettel elhomályosítsák és a “tőke és munka testvérisége” elméletét hitessék el a munkástömegekkel.

Bár az utóbbi két évben a kapitalista osztály érdekeit védelmező törvényhozó testületek minden látszatot félrerugva, minden leplezés nélkül rontottak neki a munkásszervezeteknek és a munkásság szervezkedési jogának oly törvények hozásával, amelyekbe még a legkonzervatívabb szakszervezetek is lépten-nyomon beleütköznek ha egyáltalán szolgálni akarják

csak saját tagságuk érdekeit, nem is szólva a munkásság — mint osztály — érdekeiről. Mindezek dacára a munkásvezérek semmit sem tesznek ennek orvoslására, sőt még a veszélyt felismerő tagságot is gátolják abban, hogy szervezett gazdasági erejével verje vissza a kapitalista osztály támadását.

PEDIG meg van a biztos módszer ezen munkásellenes törvények hatályon kívül helyezésére, ha a szervezett munkásság céltudatosan használná a megszervezett gazdasági erejét, ennek azonban a szakszervezetek vezetői a legnagyobb ellenségei. Ők a világért sem engedélyeznének oly akciót a munkásság részéről, amely a kapitalista osztály érdekeit szolgáló törvényekbe ütközik, ha még annyira ellenkeznek is azok a természeti törvényekkel és a munkásosztály érdekeivel.

A szakszervezeti basák, mint “jó törvénytisztelő polgárok” csakis a “törvényes utón” engedélyezik a harcot, habár ez az ut, semmi lehetőséget nem ad a munkásságnak, hogy érdekeit megvédelmezze.

A MÁSODIK világháború fegyverszünetét követő választásokban — 1946-ban — az Egyesült Államok kongresszusának mindkét házában a sötét reakció került túlsúlyba és az első dolguk volt, hogy megsemmisítsék nem csak a könyvben levő munkásvédelmi törvényeket, hanem a munkásszervezkedésnek oly elemi szükségleteit is, amely már évtizedek óta Íratlan törvény volt gyakorlatban és törvény védelme nélkül is megtudta a munkásság azt védelmezni. Ilyenek: a zárt műhely, ahol csakis szervezett munkásokat alkalmazhattak: a rokonszenvi sztrájk, amikor bizonyos csoportok beszüntették a munkát, hogy egy másik sztrájkoló csoport harcát elősegítsék; a sztrájkőrvonal tiszteletben tartása, amely még a legkonzervatívabb szervezetek tagságánál is gyakorlatba volt, hogy át nem lépték a sztráj körvonalat.

A Taft-Hartley rabszolgatörvény azonban a munkásságnak ezen évtizedek óta gyakorolt jogait is törvényellenesnek nyilvánította és a szakszervezeti basák üres lármánál egyebet nem tesznek ezen jogfosztás ellen.

A REAKCIÓ azonban nem csak itt bent az országban, hanem a külföldön is a kezébe igyekszik kaparintani minden kontrolt és a létező két nagy politikai párt, amelyek a politikai arénát uralják minden téren egyengetik a reakció útját. Befelé segít a reakciónak bilincset verni a munkásságra, hogy akció képtelenné tegye, kifelé pedig oly éles ellentéteket igyekeznek felidézni, ami háborúhoz fog vezetni.

Ezek a fejlemények és az a tény, hogy a két nagy politikai párt teljesen a reakció szolgálatában és kontrolja alatt van, indította Henry Wallacet és társait, hogy egy uj politikai párt megalakításával vegyék fel a harcot a reakció ténykedése ellen.

Az uj párt — amely ma már mint “Progresszive Party” ismeretes — programjába vette mindazon sérelmek orvoslását, amelyek a munkásság érdekei ellen vannak és a külpolitikát oly irányba terelni, amely lehetővé teszi különböző országok között a békés megegyezést és a jelenben biztosnak látszó háború megakadályozását.

HOGY EZ megvalósitható-e a Progresszív Párt elképzelése szerint, e cikk keretében nem vitatjuk, de a tény az, hogy az uj pártnak ez a programja és jelöltjei ezt hangoztatják kortes beszédeikben. És ha a szakszervezeti vezérek tényleg orvosolni akarnák a munkásságot és a szervezeteket ért sérelmeket, itt volna az alkalom, hogy nem csak minden támogatást megadnak a Progresszív Pártnak, hanem annak az élén kellene álljanak és minden rendelkezésükre álló erőt annak naggyá tétele és győzelme érdekében mozgósítsanak. Azonban mit látunk?

AMÍG a szakszerevezeti tagság jelentékeny százaléka támogatja és tevékenykedik az uj párt érdekében, addig a szak- szervezeti vezérek ellene és saját tagságuk ellen foglalnak állást. Ahelyett, hogy minden ellentétet félretéve, közös akcióval vennék fel a harcot a reakció ellen — hamár igy politikai téren vélik azt legyőzni — ahány szervezet van, annyifelé húz és egymás ellen áskálódnak.

Az American Federation of Labor (AFL) központi vezetősége hét és fél millió tag képviseletében úgy határozott, hogy mivel az elnökjelöltek támogatását illetőleg maguk között sem tudnak megegyezni, egyiket sem indorszálják és tevékenységüket inkább azon képviselők és szenátorok kibuktatására fogják irányítani, akik a Taft-Hartley törvény mellett szavaztak és ez évben újraválasztás alá esnek. Hogy aztán a helyébe megválasztott törvényhozó majd milyen álláspontot foglal el a törvényt illetőleg, azzal ők nem tö- tőrnek. Nekik ez is megéri, egy pár millió dollár elköltését és az energia elfecsérlését.

A Congress of Industrial Organization (CIO) központi végre j hajtó bizottsága hat millió tag képviseletében, már egy lépéssel tovább ment és 36 szavazattal 12 ellenében a demokrata párt mellett foglalt állást. A kisebbbség azonban nem csak ellene szavazott a többség határozatának, hanem a Progresszív Párt és Henry Wallaca mellé álltak, ami természetesen a belső harcokra ad okot a szervezetben.

A SZAKSZERVEZETEK — különösen a CIO — a múltban is nagyon energikusan szorgoskodtak a politikai választásokban, anélkül, hogy bármi biztosítékot kaptak volna arra, hogy az általuk támogatott — és számos esetben az ő segítségükkel megválasztott — jelöltek tényleg megérdemlik a munkásság bizalmát.

Számos esetet tudnánk felsorolni, amire sem helyünk, sem szükség nincs, hogy az ily jelöltek megválasztásuk után menynyire visszaéltek a bizalommal, többek között Scott Lucas, Illinois állami idősebb szenátor, akit 1944-ben mint “liberális” a munkásérdekek harcosát választották meg a CIO osztatlan támogatásával.

Ez a Lucas szenátor az utóbbi négy évben számos esetben visz- szaélt a bizalommal, amit belé helyeztek és egyike volt azon szenátoroknak, akik a Taft- Hartley törvény mellett szavaztak, bár az elnöki vétó után a vétó érvénye mellett szavazott, mint párthü demokrata.

IJjnbban Lucas szenátor ismét hallatott magáról, ami kétségtelenül azt bizonyítja, hogy fasiz- ta érzelmű. A közelmúltban Európában járt Lucas több szenátor társával és útközben Spanyolországba is betértek, hogy Franco fasiszta diktátort üdvözöljék és amikor visszatért Lucas úgy nyilatkozott, hogy “véleményem szerint nekünk szorosabb kooperációt kellene fen- tartani a spanyol kormánnyal.”

MINT MONDÁM, számos üy esetet lehetne felsorolni, hogy a munkásság bizalmát élvező törvényhozók ily rutul visszaéltek a bizalommal és a szakszervezeti basák túlnyomó többsége a jövőben is ily egyénekre baziro- zik a rabszolga törvény visszavonását illetőleg.

Tegyük fel, hogy az őszi választásoknál a szakszervezetek támogatásával sikerül kibuktatni azokat a törvényhozókat, akik a Taft-Hartley törvény mellett szavaztak és helyükbe olyanokat megválasztani, akik ígérik, hogy törekedni fognak ezt a gyalázatos törvényt megváltoztatni. Megválaszt á s u k után, azonban megváltoztatják véleményüket, de alkalom kibuktatásukra csak 2 év múlva lesz, ha az illető képviselő és 4, vagy hat év múlva ha szenátor. Akkor ismét újakat választani, akik ismét visszaélnek a bizalommal, vájjon mennyi időt vehet igénybe, hogy igy ezt és a készülőben levő hasonló rabszolga törvényeket megváltaztat- hassák ?

MI FORRADALMI Ipari Uni- nisták számtalanszor hangoztattuk már, hogy politikai pártokkal osztályharcot vívni; a munkásosztály felszabadulás á é r t harcolni idő és energia fecsér- lés. A politikai pártok a társadalom különböző érdekeit képviselő csoportokból verődnek összes és ezek a gazdasági ér- dekkülömbségek alkalmatlanná teszik a politikai pártokat ily cél megvalósítására.

Az, hogy a Wallace párt győzelmét örömmel látnánk, csak azért van, hogy a politikailag gondolkozó munkásság megláthatná, hogy ismét csalódott.

A munkásosztály ereje a termelés szinterén van, ahol nem emelnek válaszfalat közöttünk a gazdasági érdekkülömbségek és az ott megszervezett munkaerő céltudatos alkalmazásával a munkásság nem csak törvényeket hozhat és dönthet, hanem mint a társadalom egyedüli fen-