Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-08-07 / 1540. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1948. augusztus 7. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. SAJNÁLATRAMÉLTÓ PROFTTOLÖK MANAPSÁG amikor a háziasszonyoknak a mathematika minden tudományát igénybe kell venni, hogy a fizetési boríték tartalmát egyensúlyba tartsák a szükségletek egyre emelkedő áraival, mi munkások, akiknek bevételi forrásuk egyedül a két kezünk munkájából ered azt hisszük, hogy a mi problémáink a legfontosabbak ,amit haladéktalanul meg kell oldani. Ez pedig csak másodrendű fontosságú a National Association of Manufacturers (Munkáltatók Szövetsége) szerint, mert a “szükségletek árainak emelkedése sokkal jobban érinti a munkáltatókat, mint a munkásokat.” Amig a munkáltatók szövetsége a kiadott jelentésében nagylelkűen elismeri, hogy a dollár értéke ma meg sem közeliti a múlt dollár vásárló képességét az sokkal érzékenyebben sújtja az üzletemberek, mint a munkabérért dolgozókat. Mert — a jelentés szerint — amig a dolgozóknak csak az élelmiszer, ruházat és hajlék megteremtése felett kell a fejüket törni saját és családjaik részére, addig a munkáltatóknak gondoskodni kell az elkopott gépezetek kijavításáról és helyettesítéséről, raktár helyeket találni a folyton gyülemlő áruk elhelyezésére, nagy összegeket költeni hirdetésekre “amelynek költségei ma sokkal magasabbak, mint bármikor a múltban” és “kölcsönözni billió dollárokat a jelen terjeszkedés finanszírozására.” És mindezt betetőzi az a tény, hogy bár igaz, hogy az elmúlt évben korporációk nett profitja 17.4 billió dollár volt, ami legmagasabb az ország történelmében, de mindenkinek tudni illik, hogy a mai billió nem az, ami volt Hoover idején. ESZERINT tehát, amint látbére 75 dollár, a napi keresetük 8 órai munkaidőre 600 dollárt tesz ki, egész éven át. Hogy az ilyen nagyvállalatok mennyi milliós profitot könyvelnek el, arról külön jelentésekben nyerhetünk tudomást. Itt csak az egyszerű fizetés elkönyveléséről van szó. A kapitalista demokrácia alatt nem beszélhetünk arról, hogy valamilyen demokratikus mérleg legyen a bérkérdésnél is. Hogy azonban lássuk azt, hogy ilyen demokrácia fából vaskarika, illő tudni, hogy azok a kongresszusi képviselő urak .akik a munkásnép minimum 75 cent órabérét soknak látják, a tőkés urak 75 dolláros órabérét a demokrácia oszlopának tartják. Amilyen óriási a számbeli ellentét, a 75 cent és a 75 dollár között ez tükrözi aztán vissza az “elvi ellentétet” a tőkés demokrácia és harcos munkásosztály között. Akik a 75 dolláros órabért húzzák, ezek a jó hazafiak, akik viszont néhány cent órabér javítást mernek követelhatjuk, nem csak nekünk dolgozóknak vannak problémáink, mert nekünk csak az “élelem, ruházat ,s hajlék” előteremtése felett kell a fejünket törni és ha nem találunk megoldást, akkor egyszerűen nélkülözzük ezen szükségleteket. Könnyű a megoldás. Ha nem jut elegendő élle- lemre, egyszerűen összébb húzzuk a nadrágszijat. Ha nem jut ruhára, megfoltozzuk az öreget, vagy rongyosan járunk. Ha nincsen hajlékunk, elegendő ócska ládát meg miegymást lehet találni a gyárak és üzletek környékén, amelyekből lehet kunyhót összeütni, feltéve, hogy találunk helyet a szemétdombok környékén azok elhelyezésére. Ezek tehát — a munkáltatók szerint — nem oly fontos megoldhatatlan problémák. Mennyivel fontosabb az elkopott gépezetek kijavítása, vagy az áruknak raktárt találni most, amikor állítólag oly nagy a kereslet minden áru iránt, hogy “nem győznek eleget gyártani”. Vagy pedig milliókat költeni hirdetésekre, hogy a vásárlók tudják, hogy mit és hol lehet beszerezni és mennyivel jobb az egyik, mint a másik. Mennyivel fontosabb az élelem, ruházat és hajlék megteremtésénél azt tudni, hogy a “Lucky Strike” cigaretta milyen “sima, milyen gömbölyű és milyen könnyű azt szívni”. Vagy hogy a ’49-es Fordok már a piacon vannak és akinek véletlenül van 3.000 dollárja a háború előtti 800 dolláros Ford megvásárlására, az előjegyezheti magát és egy év, múlva talán megkaphatja az uj Fordot. Ezek s hasonló áruk hirdetésére ugyebár nagy szükség van, amelyek sok milliót emésztenek fel és azok előteremtése sokkal nagyobb gond, mint a dolgozóknak az élelem, ruházat és hajlék. Ne legyünk hát önzők és lássuk be, hogy a szegény profitolóknak mily nehéz a helyzetük ni, sőt harcolni is mernek érte, azok hazaárulók s egész biztos, hogy valami külföldi érdekeltség szolgálatában állva, az ország közérdekét veszélyeztetik, így néz ki ma a mi demokráciánk, nincs hát értelme, hogy külföldön keressük a demokratikus bajokat és még annál kevesebb értelme lehet annak, hogy saját magunk verjük mellünket, hogy mi vagyunk a demokrácia bajnokai. Hogy a kapitalista termelési rend jólétben lebzselő kiváltságosai védik ezt a helyzetet, ez könnyen megérthető. Annál érthetetlenebb az, hogy a munkástömegek az ilyen kirívó ellentétek dacára is nyugodtan tűrik helyzetüket. Pedig a termelés igazi demokratikus alapokra való helyezésével, ez az ország valóságban, tejjel- mézzel folyó Kánaánná változhatna át. Ennek az ábrándnak az eljövetelét siettetik azok, akik szemeiket az ipari termelésen tartják és ahoz megfelelő módon szervezkednek a munkásosztály fölszabadítására. és ne súlyosbítsuk azt bérkövetelésekkel. Mert elvégre talán mégis csak fontosabb társadalmi szempontból a gépek javítása, az áruk részére raktárak építése és a hirdetéseket finanszírozni, mint a dolgozók szükségleteinek kielégítése. EGYÜNK CSIRKÉT? JELLEMZŐ a kizsákmányolok és lakájaik szellemi romlottságára, hogy a társadalom irányításában mit várhatunk tőlük, amikor az ország legfőbb irányitó testületé — a munkáltatók szövetsége — ilyen aljasul igyekszik félrevezetni a dolgozókat. És a munkáltatók szövetségénél az ország törvényhozó testületé sem külömb, mert mint hallottuk a közelmúltban, amikor az Ohio állami Taft szenátor a republikánus párt elnökségi jelölésének elnyerésért kor- teskodott s mint egyik fővezére a reakciónak nagyrésze volt az árszabályozás megszüntetésében, amikor egyik ily gyűlésen a hallgatóság megkérdezte, hogy mi az ajánlata a drágaság megszüntetésére, azt ajánlotta, hogy “együnk kevesebbet és huzzuk beljebb a nadrágszijat.” Most pedig egy hasonszőrű társa, aki szintén a szenátorok legreakciósabb csoportjába tartozik, Kenneth Wherry szenátor, amikor az újságírók aziránt érdeklődtek, hogy mily tervei vannak a vezetése alatt álló szenátusi bizottságnak a folyton emelkedő hús árak ellen, azt ajánlotta, hogy ne vásároljunk húst, hanem “együnk csirkét”. Wherry szenátor is úgy tesz, mint a degenerált francia királyné, Mária Antoinette, amikor az éhező francia nép a királyi palota elé vonult, megkérdezte kíséretének egyik tagjától, hogy miért lázong a nép, mire a kérdezett azt felelte, hogy nincs kenyere, a királyné pedig azt a megoldást ajánlotta. hogy “egyenek kalácsot”. Wherry ajánlata éppen ilyen és amint látszik, a mai viszonyok is nagyon hasonlatosak az akkori francia viszonyokhoz — megérett a pusztulásra. A KIZSÄMÄNYOLÖK minden vonalon a legdrasztikusabb támadásba vannak a munkásság ellen és a legenyhébb célzást a profitharácsolás korlátozására már a kísérlet stádiumában elfojtanak. Hogy is ne, most beszélni korlátozásról, “tervezett gazdálkodásról” amikor a “free enterprise” (szabad vállalkozás) ily kitünően működik, hogy a profitharácsolás minden képzeletet felülmúl. Mit törődnek ők azzal, hogy az ország lakosság, inak túlnyomó többsége a munkájáért kapott bérből képtelen a napi szükségleteket beszerezni. És bármennyire furcsán hangzik is, de mi igazat adunk a ki- zsákmányolóknak. Elvégre osztálytársadalomban élünk és minden osztály védelmezne a saját osztályának érdekeit. Nem a kizsákmányoló osztály hibája, hogy a munkásosztály képtelen saját érdekeinek megvédelmezé- sére. A kapitalista osztálynak nagyon is életbevágó kérdés az, hogy a munkásosztály ily gyámoltalan legyen, mint amilyen. És ha a munkásosztály megadja az alkalmat a kapitalista osztálynak, hogy ily tehetetlen gyengeségben tartsa, megérdemli sorsát. A MUNKÁSOSZTÁLY részére van megoldás, hogy ne nyomorult pária legyen a társadalomban, amely az ő vállán nyugszik, hanem mestere legyen annak. Csak fel kell ismerni az erőt, amely a kezében van. Fel kell ismerni, hogy a társadalomban mindent, ami életet jelent a munkáskezek szolgáltatják. Fel kell ismerni azt, hogy a társadalom mozgató ereje nem a tőke, hanem a munka. A tőke a munkának az eredménye. És ha ezt felismeri a munkás- osztály és ezt az erőt egyesíti a termelés szinterén a forradalmi Egy Nagy Szervezetbe, a megoldás kézenfekvő. Mert a kapitalista osztálynak a hatalmát nem a tőke szolgáltatja, hanem a munkásosztály tudatlansága. A DENAZIFIKALÓK NAZIFIKÄEÖDTAK MINT ISMERETES a háború befejezése óta Németországban az Allied Military Government (AMG) nagy “igyekezettel dolgozik”, hogy a volt német nácikat átformálják “normális emberekké”. A tények azonban azt látszanak bizonyítani, hogy a “denazifikálás” nem csak kevés eredményt tud felmutatni, hanem nagy az eshetőség, hogy a bizottság, amelynek hivatása volna a német nácikat denazifi- kálni, maga is nazifikálódik. A N. Y. Times julius 13-iki számában idéz az Egyesült Államok katonai kormányzóságának julius 11-iki jelentéséből, melyszerint a U.S. zónában ahol eredetileg a volt náci párt tagjait elmozdították hivatalos állásaikból, azoknak ma 85 százaléka már ismét betölti ezen állásokat az AMG hozzájárulásával. Baváriában, a U.S. zónában a bírók 60 százaléka és az ügyészek 76 százaléka volt náci párt tagokból kerül ki és ezek tárgyalják a volt náci betyárok bűntetteit. Münchenben a U.S. Military Government elbocsátott alkalmazottai julius 16-án azt a vádat emelték a hivatal vezetői ellen, hogy több alkalmazottat azért bocsátottak el alkalmazásból, mert azok “zsidók”. Az amerikai alkalmazottak bizottsága tiltakozó kábelt küldött Kenneth C. Royall hadügyminiszterhez, melyben állítják, hogy Baváriában hat alkalmazottat és Berlinben szintén legalább hatot bocsátottak el és “véletlenül az elbocsátottak mind zsidók voltak.” A tények minden szónál jobban bizonyítanak, ezek szerint pedig ugylátszik, hogy az amerikaiak jobb tanulók, mint tanítók, vagy viszont a németek jobb tanítók, mint tanulók és nem az amerikaiak “denazifikál- ják” a németeket, hanem a németek “názif ikál j ák” az amerikaiakat. És ez nem csak Németországban, hanem itt Amerikában is áll.
