Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-07-24 / 1538. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1948. julius 24. Dögrováson a demokrata párt (Vi.) Ezt nem csak a párt ellenségei, hanem a barátai is megállapítják. És ha majd telik nekik sírkőre, ráírhatják, hogy egy kicsi ember — Harry S. Truman, ölte azt meg. Mi nem vagyunk rokonságba a párttal, vagy pártokkal, igy objektivan Írhatunk, ítélhetjük meg életüket és halálukat. A könnyek nem homály ősit ják el szemeinket, nincs miért siratni. A demokrata párt saját szeny- nyébe fullad bele. Ámbár az egyik párt éppen olyan rossz, mint a másik, legalább is a két úgynevezett uralkodó pártok. Nem lelkesedünk a republikánus pártért sem, de azt látjuk, hogy nincs semmi, ami megakadályozza abban, hogy hatalomra jusson és sokáig ott maradjon a húsos fazék mellett. Ha valami jót mondhatnak a demokrata pártra, azt csak .azért lehet rá mondani, hogy Roosevelt volt a vezére egy ideig, de nem azért, mert demokrata párt volt, vagy hogy a párt többi tagjai, Bilbo, Rankin, Dies és Truman is úgy akarták. Roosevelt halálával kimúlt a párt is. A pártnak sem erkölcsi, sem elvi tisztasága nem volt, amely ösz- szentártóttá volna azt. Széjjel esett mint a rothadt tök. Hogy milyen zavaros és diktatórikus a polgári pártok ösz- szetétele, legjobban bizonyítja, hogy Roosevelt alatt, még az olyan tagokat is mint Dies, Bilbo, Rankin, Parley, Hauge, Kelly, összetudta tartani, a Wallace, Taylor, Pepper, Ickesék mellett. Most a nagy diktátor elmúlása sem változtatott a helyzeten, a kicsi Truman éppen olyan diktatórikus módszerrel ragaszkodik a vezérséghez, ámbár nincs meg a. tehetsége hozzá és sikeresen jelöltette magát. Ez azt bizonyítja, hogy a polgári pártoknál egy ilyen kicsi kis piócát sem képesek lerázni a párt nyakáról, ha egyszer belecsimpaszkodott. Ámbár mi nem vagyunk hivatva a pártok élete-halála fölött ítélkezni és nem is toljuk fel magunkat szakértőknek. De az események és a philadelphiai cirkusz után megállapíthatjuk, — amiben a párt barátai is megegyeznek, — hogy Trumannal nem kerülhetnek vissza az állami állásokba, a hatalomra. És attól félnek hogy olyan csúfos vereséget fognak szenvedni, hogy még kutyapecérnek sem maradhat egy demokrata párti vagy rokonszenvező. Pedig a harc a két nagy párt között csak az állásokért folyik, lényeges külömbség közöttük nincs és nem is volt. Sőt még tovább mehetünk, meglehet azt is állapítani, hogy a legégetőbb, legfontosabb a háború kérdése sem lenne jobb a népek részére, bármelyik a két nagy párt közül kerül is hatalomra. Egyik éppen úgy, mint a másik, háborús párt és arra készülnek, azt akarják. Ha a republikánus párt nagy többséget kap, mert a beválasztásuk biztos, akkor azonnal nagyobb lesz a háborús készülődés, a háborús veszedelem. Munkásüldözésre, az unio- nok elleni harcokra biztosan számíthatunk akármelyik párt a kettő közül kerülne hatalomra, I de még biztosabb a republikánus párttól. De a legborzasztóbb veszély, a háború veszedelme esetleg az ellenzék nagymértékű szavazatai folytán lecsökkenhet, vagy esetleg el is múlhat az emberiség feje fölül. MÉG NINCS EGYEZSÉG DETROIT — Az autó munkások szervezete nem fogadta el a Ford gyár által ajánlott 13 centes órabéremelést. A tárgyalások még folynak, bár a unió elnöke a tárgyalási asztalt elhagyta azzal a megjegyzéssel, hogy a Ford gyár vezetősége késlelteti a megegyezést. A General Motors St. Cathar- ings telepen 3000 munkás szüntette be a termelést, mert a gyár vezetősége és a unió (CIO) között a béketárgyalások megakadtak. A “CAPTIVE” BÁNYÁK MUNKÁSAI IS FELVETTÉK A MUNKÁT Hírrel voltunk, hogy a Pittsburgh környéki acéltelepek tulajdonosai megtagadták a bányász unióval kötött szerződés aláírását, mert abban helyet kapott a “zárt műhely” fentartásá- nak a követelése. Ez a követelés ellentétben van a Taft-Haitley törvénnyel, ezért az acélbarók próbára kívánták tenni a szervezet erejét ellentállásukka!. Az acéltársulatok “captive” bányáinak munkásai nem voltak hajlandók szerződés nélkül dolgozni. A sztrájk leszerelésében ismét Goldsborough biró tevékenykedett, de ezúttal nem a szokásos nyíltsággal a munkások ellen. Az acélbárókat utasította a napi egy dolláros bérjavitás valamint a tonnánkénti 20c nyugdíj hozzájárulásra, mig az “union shop” kérdésének eldöntését bíróság elé utasította. DÖGKESELYŰK Washington, New York és Chicago városokból eredő hírek szerint a Kominform és Tito közötti ellentétek kiélesbülése valóságos élet-elikszirnek bizonyult a középerópai országokból Amerikába szökött mindenféle árnyalatú reakciós politikusoknak. A kommunista veszekedés olyan önbizalmat adott nekik, hogy most már a különböző csoportok között versengés folyik, hogy melyikük nyeri el az ellenkormány alakítási jogot, ami természetesen a hivatalos amerikai segítséget jelentené. A jugoszláv ellenkormányt Fotitch volt jugoszláv követ és Dr. Mladen Zujovich, a kivégzett áruló Mihaj lovitch volt hadnagya akarja megalakítani. A cseh ellenkormányi üzletre Stefan Osusky és társai pályáznak. Rövidesen hallani fogjuk a román, magyar és a lengyel kormánykövetelők híreit is. Az éhség dögkeselyűk rikol- tozva röpködnek Uncle Sam pénztárcájára szögezve rut szemeiket. A vadon élő szarvasokról, magukat ilyen szarvasoknak (ELKS) nevező társaság is kizárta a soraikból a kommunistákat. Jól tették, mert igazán nem oda valók kommunisták a szarvasok közzé. TÁRCA Baleset a parádén Irta : PIKAY ISTVÁN (Folytatás) Legjellemzőbb és szinte már klasszikus ötlete azonban az volt, amikor elrendelte, hogy legénységi állományú egyén, szakaszvezetőig bezárólag, kimenőre csak “díszben, soron és renden kívül” mehet. Ez annyit jelentett, hogy a szerencsétlen, agyonhajszolt bakák és az említett kisebb sarzsik szabadidejükben sisakban és tölténytáskával a derékszíjukon sétálhattak babájukkal az uccán vagy a várost környező erdő bokrai között. Emellett diszlépésben kellett tisztelegniük feljebbvalóiknak. Hahne alezredes személyesen ellenőrizte, betartják-e parancsát. Jaj volt annak, akit fülöncsipett. Sajátkezüleg vitte a főőrségre a fogdába egy kis kurtavasra. Még a városi bordélyházba is gyakran beállított. Ezt a bordélyházat egyébként a bakakedély, mert egy domb tetején állt, találóan “fellegvár”-nak keresztelte el. Arra volt kiváncsi, hogy a váró- és egyben ivószobában nem veszi-e le valamelyik magáról és róla' megfeledkezett legény a sisakját és a derékszíját. A diszlépés körül azonban később egy kis kalamajka keletkezett. A városka lakói ugyanis megsokalták, hogy a díszelgő bakák bakancsa alól esős időben arcukra és ruhájukra fröccsenjen a sár. Panaszt emelek a városházán, mire a polgármester átiratban kérte a parancsnokságot a diszlépés megszüntetésére. Az átirat másolata ma is ott díszeleg a városka irattárában, eljövendő korok polgárainak a szellemi épülésére. Hahne alezredes azonban nem olyan fából faragódott, hogy csak úgy ukmukfuk beadja a derekát. A diszlépést nem szüntette meg. Egyszerűen megtiltotta, hogy legénységi állományú egyén az említett sarzsik- kal együtt a gyalogjárón közlekedjék. Tehát csak az úttesten járhattak, mint a lovak, vagy a csordából hazatérő tehenek. — Ilyen gannyé egy ember volt ez a mi Hahne alezredesünk, hogy az isten akár hová tegye — meséli nyilván manapság valamelyik egykori katonája a falusi kocsmában komáinak iszogatás közben. De most már, hogy igy néhány dolgot elmondtam erről a tiszteletreméltó idiótáról, be is fejezem a története egy olyan esemény elbeszélésével, amilyent még a legdusabb fantáziájú iró is alig tudna kiagyalni. Ezt az esetet pályafutása koronájának is elkeresztelhetnők. Nem tudom már, kinek a tisz- | teletére, valami katonai ünnepséget rendeztek a városkában és erre az alkalomra nagy parádét csaptak. A főtéren dísztribünt állítottak a város előkélő- ségek számára. A polgármester is megjelent, hogy ugymondjuk “nejóvl” egyetemben és rajtuk kívül a város polgárságának a szine-java, valamint a tisztek hozzátartozói. A rongyosok és más kétes elemek a kordonon kívülről tisztes távolból szemlélték tátott szájjal a fényes eseményt és hallgatták a szónokok locsogását. Amikor már mindenki kifecsegte magát, következett az ünnepség fénypontja: a helyőrség katonáinak diszmenete. Hahne alezredes kivont karddal lóháton ült, háttal az előkelőségek pódiumának. Előtte pedig cserfalombos; sisakban, fényesre puccolt bakancsban és szíjakkal, feszes léptekkel masíroztak a derék fiuk, akiket előzőleg egy héten át kínoztak, hogy ez a diszmenet kifogástalanul sikerüljön. És ekkor törént meg ez a tragikus baleset, amelynek a részletes leírásához, egy Rabelais tolla kellene. A lovászok, hogy-hogynem, de nem is fontos, ugylátszik, nagyon megszorították Hahne lova nyergének a hevederjét, vagy pedig valami más műhiba történt. Erről nem tudnék határozott véleményt mondani de azt hiszem, senkit sem érdekel. Elég az hozzá, hogy amint a szerencsétlen paripa kényesen ficánkolt gazdája sarkantyúi alatt, a hasából trombitáláshoz hasonló hangok törtek elő. Az előkelőségek először hülledeztek a szokatlan ‘ esemény hallatára és igyekeztek komolyan viselkedni. Csak itt-ott hangzott fel a kuncogás. Amikor azonban valaki nem bírta tovább magá- bafojtani a nevetést, mindenkiből kitört a röhej. Hahne alezredes dühtől piros pofával ült a lován, mig az utolsó szakasz is elcsattogot előtte. Amikor azonban leszállt a lóról és a kantárt átadta a lovásznak, segédtisztjéhez fordult: — Ezt a gazembert — mutatott a lovászra — huszonegy napra az egyesbe kell csukni napi két óra kurtavassal, háromnaponként böjttel. Kis ideig hápogott a méregtől, majd salamoni gondolatai támadtak és igy folytatta: — A ló pedig tiz napig kemény fekhelyet kap és megvonom tőle az abrakot. Nem tudom, mi történt ezzel a legendába illő katonatiszti figurával, de azt hiszem, ez nem is érdekes. Lehet, hogy valami jótékony gránát átsegítette a nagy háború során oda, ahová ő bizonyára sokezer embert hajszolt, de lehet az is, hogy most is itt díszeleg közöttünk az uj magyar köztársaságban. Ebben az esetben azonban javasolnám, hogy hamarosan legalább is tábornokká léptessék elő.
