Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-07-24 / 1538. szám

8 oldal BÉRMUNKÁS 1948. julius 24. Dögrováson a demokrata párt (Vi.) Ezt nem csak a párt el­lenségei, hanem a barátai is megállapítják. És ha majd telik nekik sírkőre, ráírhatják, hogy egy kicsi ember — Harry S. Truman, ölte azt meg. Mi nem vagyunk rokonságba a párttal, vagy pártokkal, igy objektivan Írhatunk, ítélhetjük meg életüket és halálukat. A könnyek nem homály ősit ják el szemeinket, nincs miért siratni. A demokrata párt saját szeny- nyébe fullad bele. Ámbár az egyik párt éppen olyan rossz, mint a másik, legalább is a két úgynevezett uralkodó pártok. Nem lelkesedünk a republikánus pártért sem, de azt látjuk, hogy nincs semmi, ami megakadá­lyozza abban, hogy hatalomra jusson és sokáig ott maradjon a húsos fazék mellett. Ha valami jót mondhatnak a demokrata pártra, azt csak .az­ért lehet rá mondani, hogy Roo­sevelt volt a vezére egy ideig, de nem azért, mert demokrata párt volt, vagy hogy a párt többi tag­jai, Bilbo, Rankin, Dies és Tru­man is úgy akarták. Roosevelt halálával kimúlt a párt is. A pártnak sem erkölcsi, sem elvi tisztasága nem volt, amely ösz- szentártóttá volna azt. Széjjel esett mint a rothadt tök. Hogy milyen zavaros és dik­tatórikus a polgári pártok ösz- szetétele, legjobban bizonyítja, hogy Roosevelt alatt, még az olyan tagokat is mint Dies, Bil­bo, Rankin, Parley, Hauge, Kelly, összetudta tartani, a Wal­lace, Taylor, Pepper, Ickesék mellett. Most a nagy diktátor elmúlása sem változtatott a helyzeten, a kicsi Truman éppen olyan diktatórikus módszerrel ragaszkodik a vezérséghez, ám­bár nincs meg a. tehetsége hoz­zá és sikeresen jelöltette magát. Ez azt bizonyítja, hogy a polgá­ri pártoknál egy ilyen kicsi kis piócát sem képesek lerázni a párt nyakáról, ha egyszer bele­csimpaszkodott. Ámbár mi nem vagyunk hi­vatva a pártok élete-halála fö­lött ítélkezni és nem is toljuk fel magunkat szakértőknek. De az események és a philadelphiai cirkusz után megállapíthatjuk, — amiben a párt barátai is meg­egyeznek, — hogy Trumannal nem kerülhetnek vissza az álla­mi állásokba, a hatalomra. És attól félnek hogy olyan csúfos vereséget fognak szenvedni, hogy még kutyapecérnek sem maradhat egy demokrata párti vagy rokonszenvező. Pedig a harc a két nagy párt között csak az állásokért folyik, lénye­ges külömbség közöttük nincs és nem is volt. Sőt még tovább mehetünk, meglehet azt is állapítani, hogy a legégetőbb, legfontosabb a há­ború kérdése sem lenne jobb a népek részére, bármelyik a két nagy párt közül kerül is hata­lomra. Egyik éppen úgy, mint a másik, háborús párt és arra ké­szülnek, azt akarják. Ha a re­publikánus párt nagy többséget kap, mert a beválasztásuk biz­tos, akkor azonnal nagyobb lesz a háborús készülődés, a háborús veszedelem. Munkásüldözésre, az unio- nok elleni harcokra biztosan számíthatunk akármelyik párt a kettő közül kerülne hatalomra, I de még biztosabb a republiká­nus párttól. De a legborzasz­tóbb veszély, a háború vesze­delme esetleg az ellenzék nagy­mértékű szavazatai folytán le­csökkenhet, vagy esetleg el is múlhat az emberiség feje fölül. MÉG NINCS EGYEZSÉG DETROIT — Az autó mun­kások szervezete nem fogadta el a Ford gyár által ajánlott 13 centes órabéremelést. A tárgya­lások még folynak, bár a unió elnöke a tárgyalási asztalt el­hagyta azzal a megjegyzéssel, hogy a Ford gyár vezetősége késlelteti a megegyezést. A General Motors St. Cathar- ings telepen 3000 munkás szün­tette be a termelést, mert a gyár vezetősége és a unió (CIO) között a béketárgyalások meg­akadtak. A “CAPTIVE” BÁNYÁK MUN­KÁSAI IS FELVETTÉK A MUNKÁT Hírrel voltunk, hogy a Pitts­burgh környéki acéltelepek tu­lajdonosai megtagadták a bá­nyász unióval kötött szerződés aláírását, mert abban helyet ka­pott a “zárt műhely” fentartásá- nak a követelése. Ez a követelés ellentétben van a Taft-Haitley törvénnyel, ezért az acélbarók próbára kívánták tenni a szer­vezet erejét ellentállásukka!. Az acéltársulatok “captive” bányáinak munkásai nem vol­tak hajlandók szerződés nélkül dolgozni. A sztrájk leszerelésében ismét Goldsborough biró tevékenyke­dett, de ezúttal nem a szokásos nyíltsággal a munkások ellen. Az acélbárókat utasította a na­pi egy dolláros bérjavitás vala­mint a tonnánkénti 20c nyugdíj hozzájárulásra, mig az “union shop” kérdésének eldöntését bí­róság elé utasította. DÖGKESELYŰK Washington, New York és Chicago városokból eredő hírek szerint a Kominform és Tito kö­zötti ellentétek kiélesbülése va­lóságos élet-elikszirnek bizo­nyult a középerópai országokból Amerikába szökött mindenféle árnyalatú reakciós politikusok­nak. A kommunista veszekedés olyan önbizalmat adott nekik, hogy most már a különböző cso­portok között versengés folyik, hogy melyikük nyeri el az ellen­kormány alakítási jogot, ami természetesen a hivatalos ame­rikai segítséget jelentené. A jugoszláv ellenkormányt Fotitch volt jugoszláv követ és Dr. Mladen Zujovich, a kivég­zett áruló Mihaj lovitch volt had­nagya akarja megalakítani. A cseh ellenkormányi üzletre Ste­fan Osusky és társai pályáznak. Rövidesen hallani fogjuk a ro­mán, magyar és a lengyel kor­mánykövetelők híreit is. Az éhség dögkeselyűk rikol- tozva röpködnek Uncle Sam pénztárcájára szögezve rut sze­meiket. A vadon élő szarvasokról, magukat ilyen szarvasoknak (ELKS) nevező társaság is ki­zárta a soraikból a kommunis­tákat. Jól tették, mert igazán nem oda valók kommunisták a szarvasok közzé. TÁRCA Baleset a parádén Irta : PIKAY ISTVÁN (Folytatás) Legjellemzőbb és szinte már klasszikus ötlete azonban az volt, amikor elrendelte, hogy le­génységi állományú egyén, sza­kaszvezetőig bezárólag, kimenő­re csak “díszben, soron és ren­den kívül” mehet. Ez annyit je­lentett, hogy a szerencsétlen, agyonhajszolt bakák és az em­lített kisebb sarzsik szabadide­jükben sisakban és tölténytás­kával a derékszíjukon sétálhat­tak babájukkal az uccán vagy a várost környező erdő bokrai kö­zött. Emellett diszlépésben kel­lett tisztelegniük feljebbvalóik­nak. Hahne alezredes személye­sen ellenőrizte, betartják-e pa­rancsát. Jaj volt annak, akit fülöncsipett. Sajátkezüleg vitte a főőrségre a fogdába egy kis kurtavasra. Még a városi bordélyházba is gyakran beállított. Ezt a bor­délyházat egyébként a bakake­dély, mert egy domb tetején állt, találóan “fellegvár”-nak keresz­telte el. Arra volt kiváncsi, hogy a váró- és egyben ivószobában nem veszi-e le valamelyik magá­ról és róla' megfeledkezett le­gény a sisakját és a derékszíját. A diszlépés körül azonban ké­sőbb egy kis kalamajka kelet­kezett. A városka lakói ugyanis megsokalták, hogy a díszelgő bakák bakancsa alól esős időben arcukra és ruhájukra fröccsen­jen a sár. Panaszt emelek a vá­rosházán, mire a polgármester átiratban kérte a parancsnoksá­got a diszlépés megszüntetésére. Az átirat másolata ma is ott dí­szeleg a városka irattárában, eljövendő korok polgárainak a szellemi épülésére. Hahne alezredes azonban nem olyan fából faragódott, hogy csak úgy ukmukfuk beadja a derekát. A diszlépést nem szün­tette meg. Egyszerűen megtil­totta, hogy legénységi állomá­nyú egyén az említett sarzsik- kal együtt a gyalogjárón közle­kedjék. Tehát csak az úttesten járhattak, mint a lovak, vagy a csordából hazatérő tehenek. — Ilyen gannyé egy ember volt ez a mi Hahne alezrede­sünk, hogy az isten akár hová tegye — meséli nyilván manap­ság valamelyik egykori katoná­ja a falusi kocsmában komáinak iszogatás közben. De most már, hogy igy né­hány dolgot elmondtam erről a tiszteletreméltó idiótáról, be is fejezem a története egy olyan esemény elbeszélésével, amilyent még a legdusabb fantáziájú iró is alig tudna kiagyalni. Ezt az esetet pályafutása koronájának is elkeresztelhetnők. Nem tudom már, kinek a tisz- | teletére, valami katonai ünnep­séget rendeztek a városkában és erre az alkalomra nagy pará­dét csaptak. A főtéren dísztri­bünt állítottak a város előkélő- ségek számára. A polgármester is megjelent, hogy ugymondjuk “nejóvl” egyetemben és rajtuk kívül a város polgárságának a szine-java, valamint a tisztek hozzátartozói. A rongyosok és más kétes elemek a kordonon kívülről tisztes távolból szem­lélték tátott szájjal a fényes ese­ményt és hallgatták a szónokok locsogását. Amikor már mindenki kife­csegte magát, következett az ünnepség fénypontja: a helyőr­ség katonáinak diszmenete. Hahne alezredes kivont karddal lóháton ült, háttal az előkelősé­gek pódiumának. Előtte pedig cserfalombos; sisakban, fényes­re puccolt bakancsban és szíjak­kal, feszes léptekkel masíroztak a derék fiuk, akiket előzőleg egy héten át kínoztak, hogy ez a diszmenet kifogástalanul sike­rüljön. És ekkor törént meg ez a tragikus baleset, amelynek a részletes leírásához, egy Rabe­lais tolla kellene. A lovászok, hogy-hogynem, de nem is fontos, ugylátszik, na­gyon megszorították Hahne lo­va nyergének a hevederjét, vagy pedig valami más műhiba történt. Erről nem tudnék hatá­rozott véleményt mondani de azt hiszem, senkit sem érdekel. Elég az hozzá, hogy amint a sze­rencsétlen paripa kényesen fi­cánkolt gazdája sarkantyúi alatt, a hasából trombitáláshoz hasonló hangok törtek elő. Az előkelőségek először hülledeztek a szokatlan ‘ esemény hallatára és igyekeztek komolyan visel­kedni. Csak itt-ott hangzott fel a kuncogás. Amikor azonban valaki nem bírta tovább magá- bafojtani a nevetést, mindenki­ből kitört a röhej. Hahne alez­redes dühtől piros pofával ült a lován, mig az utolsó szakasz is elcsattogot előtte. Amikor azonban leszállt a lóról és a kantárt átadta a lovásznak, se­gédtisztjéhez fordult: — Ezt a gazembert — muta­tott a lovászra — huszonegy napra az egyesbe kell csukni na­pi két óra kurtavassal, három­naponként böjttel. Kis ideig hápogott a méreg­től, majd salamoni gondolatai támadtak és igy folytatta: — A ló pedig tiz napig ke­mény fekhelyet kap és megvo­nom tőle az abrakot. Nem tudom, mi történt ezzel a legendába illő katonatiszti fi­gurával, de azt hiszem, ez nem is érdekes. Lehet, hogy valami jótékony gránát átsegítette a nagy háború során oda, ahová ő bizonyára sokezer embert haj­szolt, de lehet az is, hogy most is itt díszeleg közöttünk az uj magyar köztársaságban. Ebben az esetben azonban javasolnám, hogy hamarosan legalább is tá­bornokká léptessék elő.

Next

/
Thumbnails
Contents