Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-07-17 / 1537. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1948. julius 17. A kurdok is függetlenséget akarnak (Vi.) Egy aránylag nagy törzs, mely nem tartja magát arabnak, hanem nagyon is régi kurd néven ismert nemzetnek a maradványa, most több részre szaggatva, leginkább az arabok közé — Irak, Iran, Syria, Török és Oroszországok — között oszlik meg. Mivel minden ellenkezés nélkül is elismerik, hogy legalább 5 millióból álló nemzet, de saját állításaik szerint közel 8 milliót számlálnak, igy nagyon is érthető, hogy függetlenséget akarnak, sokkal kisebb országoktól, mint például Syria és Irak. Ezen függetlenségi mozgalomban Anglia és Amerika nem bátorítja őket, hiszen nem akarnak az arab országokkal rosszban lenni, amelyek között 85 százalék fel van osztva. Azonban most megvannak ijedve, mert ezen kurdok az oroszok felé helyezkednek el, azoktól várják a segítséget, a függetlenségük megszerzéséhez. Persze ez az amerikaiaknak nem tetszik, igy az odaküldött agitátorok, , újságírók, ügynökök szeretnék a függetlenitést megakadályozni. így az egyik ilyen kétes foglalkozású tudósitó, Leigh White azt Írja, hogy leginkább a fehér- gallérosok, a középosztály nagyon erősen húznak a Szovjetek felé, azok akarják legjobban a függetlenséget. Ugyan akkor* azt is állítja White, hogy a parasztság, leginkább a pásztorok és a nagy föld- birtokosok nem akaják az orosz segítséget, vagy rendszert. Az is érthető: a parasztság tudatlanságból, az urak meg amiatt, hogy akkor éppen ezen parasztok között osztanák ki a földjeiket. Mert a keleti államokban a földmiveseket, pásztorokat igazán butaságban tartják uraik és papjaik, olvasni, imi sem ud legnagyobb része. A kurdok 15 százaléka a Szovjet rendszer alatt él, azokat mind tanítják, nevelik és igy, mint élő példák mozognak az arab uralom alatt levő területeken, persze leginkább az intelligensebb kurdokkal társalogva, dolgozva együtt, nagyon is élesen kimutatják a külömbséget a két rendszer között. így ezek az iskolázott, szovjet kurdok megmondják a többieknek, hogy nem igaz az, amit az angol-arab- amerikai propaganda sajtó állít a Szovjet rendszerről. Nekik is sokkal jobb lenne ha a szocialista rendszer alapján nagyobb iskolázottsághoz, műveltséghez és jobb életszínvonalra törekednének és jutnának. White szerint, aki nagyon sajnálja leírni ezeket, de ugy- látszik ténynek látja, ha az oroszok megadnák a jelt, akkor a kurdok között azonnal kitörne a forradalom és nagy sikerekre volna nekik kilátásuk. Amikor White azzal ijesztette az egyik függetlenségre törekvő vezért, hogy ha az oroszok segítségével meg is nyernék a függetlenséget, akkor az oroszok fogják azt elvenni. Erre a kurd vezér azzal vágott vissza, hogy akkor miért nem segíti őket Amerika a függetlenség kivivására? Erre persze White nem tudott, vagy nem akart megfelelni. Nem merte volna megmondani nekik, hogy az olajban gazdag arab területek birtoklása sokkal fontosabb az amerikai uraknak, mint a kurdok függetlensége. Amíg a nagy tömegben levő parasztságot, pásztorokat meg nem nyerik, addig bizony kevés kilátás van a kurdoknak a függetlenségre és egy jobb rendszerre, melyet el sem képzelhetnek függetlenség nélkül. Csak az a reményük lehet, hogy az a 15 százalék, mely most már évtizedek alatt a szovjet segítségével iskoláztatva van, majd segít nekik az egész kurd törzs, vagy nemzet tovább tanításában, nevelésében, szervezésében. Kevés, nem megbízható hírek jönnek és fognak jönni innen is, mint minden olyan területről, ahol az amerikai tőkések befektetéseit, érdekeit veszélyeztető megmozdulások vannak és lesznek. Azonban úgy látszik, hogy a tőkések ügynökei úgy látják ezt a kurd törekvést is, hogy egy puskaporos hordó lehet, mely levegőbe robbanthatja az amerikai olajérdekeltségek arab kiskirályokkal való szövetségét. Ellentét a kommunisták között (Folytatás a 1-sö oldalról) ALBÁN-JIJGOSZLÁV ELLENTÉT Zavarosabbá teszi ezt a dolgot az, hogy az eddig jugoszláv befolyás alatt álló Albánia ellenséges magatartást tanúsít Tito- ékkal szemben. A jugoszláv kommunisták vádja szerint Albánia megszegte a két ország közötti gazdasági szerződést, felmondotta a vám és pénzközösségen alapuló egyezséget, kiutasította az albán hadsereg betanítására küldött jugoszláv tiszteket és beszüntette az olaj szállítást Jugoszláivába. Ezen ellenséges akciókra Titoék igen szigorú hangú, csaknem fenyegető jegyzékkel feleltek. Amig a jugoszláv lapok tele vannak azon levelekkel, amelyeket részben kéretlenül, részben azonban megrendelésre küldenek s amelyek a Titohoz való ragaszkodásról tesznek tanúságot; a külföldi sajtó arra ösztökéli a jugoszláv kormányt, hogy a United Nation szervezetnél emeljen panaszt Albánia ellen a szerződés megszegéséért. Ezzel természetesen kimélyite- nék és véglegesítenék a szakadást a jugoszláv és a többi kommunisták között. Nem tartozunk azon “beavatottak” közé, akik kulisszák mögötti értesülésekkel kérkednek és miután a jövendőmondáshoz sem értünk, nem tudjuk megmondani, hová fejlődik a kommunisták közötti civakodás. A bizonytalan jövendölés helyett inkább rámutatunk a már * eddig látható tényekre. |t á r c a| Baleset a parádén Irta: PIKAY ISTVÁN E történet hősének nevén ugyan nem ragyog Montecuccoli vagy Napoleon hadvezéri dicsősége, azonban mégis megérdemelné, hogy majdan megemlékezzenek róla a haditörténelem- irók. Nem kisebb személyiség volt, mint a magyar királyi kre- tinizmus egyik díszpéldánya, akinek hire-neve bejárta az ország minden garnizónját és tiszti kaszinóját. Mesébe illő gonosz tiszt hírére tett szert a két nagy háború közötti idők hadseregében. Erről azonban vagy nem tudott, vagy pedig egyszerűen nem vett tudomást. Hahne Artúrnak hívták, alezredes és állomásparancsnok volt az egyik északmagyarországi katonai városkában. Igazi Lom- broso-tipus küllemmel dicsekedhetett, mintha a kitűnő szerző “Gonosztevők” cimü könyvéből öltöztették volna a csillogó szép egyenruhába. Két elálló nagy füle megállapíthatatlan tojás- formájú mértani idomból leL gyezett a levegőbe. Az egész po- fonigérő szerkezet tetején pedig rövidre nyírt keseszinü sövény meredezett az égnek. Alakja az egyenruhába bujtatott pókhasu Sancho Pansára emlékeztetett. Gyakran hangoztatta egyébként, hogy neki tulajdonképpen a bárói rang is járna Mária Te- rézia-rendje után. Ehhez a magas kitüntetéséhez viszont úgy jutott, mint majom az apasághoz. Az első világháború ideién, főhadnagy korában századával tévedésből egy nagyobb orosz egység háta mögé kalandozott, valahol Volhyniában. Amikor az oroszokat meglátta, ijedtében tüzet és rohamot vezényelt. Ettől viszont az oroszok ijedtek meg, mégpedig annyira, hogy gyorsan megadták magukat a sokkal kisebb remegő magyar katonaságnak. Ezért kapta meg a magas kitüntetést, amelyet csak parancs ellenére végrehajtott és az ütközet sorsát eldöntő teljesitményér osztogattak. De hát mit tehetett ő erről ? Amikor megismertem ezt a tiszteletreméltó zoológia tüneményt, már veszett hírnévnek örvendett országszerte. Ahol csak megfordult, még az istentagadó katonák is buzgó áhítattal imádkoztak gyors és végleges kimúlása érdekében. Előfordult, hogy egyetlen héten két őrparancsnokot kergetett ön- gyilkosságba. Csapattestének fogdái állandóan telve voltak és nála még akkor is napirenden járta a kurtavas, amikor már a felettes katonai hatóságok eltiltották. Kedvenc szava j árasa volt tiszti gyűléseken és ha a legénység előtt szónokolt: — A katona nem ember, csak a hadsereg gépezetének egyetAKIK ÖRÜLNEK A CIVAKODÄSNAK Ilyen tény az, hogy a tőkés termelési rendszer szószólói kitörő örömmel fogadták a kommunista civakodás hírét és minden erejükkel azon fáradoznak, hogy azt minél jobban kimélyit- sék. Ezt a célt szolgálták azzal is, hogy a veszekedés hírére az amerikai kormány egyszerre hajlandónak mutatkozott, hogy Jugoszláviának visszaadja a háború következtében itt rekedt 50 millió dollár értékű aranyat, amelynek visszaadását eddig elgáncsolták. És Titoról is a legszebb szavakkal emlékeznek meg pár nap óta, holott ezelőtt valóságos “zabolátlan fenegyereknek” tartották. És azt is jelzik, hogy ha Jugoszlávia kérni fogja, bizonyára meg fogja kapni az 500 milliós kölcsönt. A másik tény, amire rámutathatunk a kommunistáknál már túlságosan elharapódzott bálványimádás. A “szakértők” azt mondják, hogy Oroszországban arra szükség van, mert az orosz népet évszázadok óta igy nevelték s a vezérek imádását nem lehet máról-holnapra lomtárba tenni. Azonban más országokban ez a fegyver kétélünek bizonyult, mert ha a bálványozott vezér eltér az “irányvonaltól”, avagy átmegy az ellentáborba, akkor követőinek nagy tömegét viszi magával és esetleg polgárháborúhoz is vezethet. Mint mondottuk, nem vagyunk jövendőmondók s azért a jövendölés helyett érdekkel várjuk, hogy ez a kommunista ellentét és a mögötte rejlő “vezér- imádás” jelen esetben milyen eredménnyel fognak végződni. len kereke. Éppen ezért gondolkodnia és önállóan cselekednie nem szabad. Ha egynémelyik mégis renitenskedik és megkísérli, itt vagyunk mi, a feljebbvalói, hogy élete végéig emlegesse azt a percet, amikor szembeszállt velük. Tisztjeit sem kímélte. Előírta hajviseletüket és minden lezsér- séget kegyetlenül megtorolt. Egy Kacsóh nevű főhadnagy egyszer a laktanya udvarán nyitott köpenyben sétált, igy szellőztette fejéből éjszakai lumpolása maradványait. Mint egy véreb csapott le rá: — Főhadnagy ur! Nyitva van a köpenye! Kacsóh főhadnagy, aki egyébként pályatévesztett embernek érezte magát és efölötti keserűségét italba fojtotta, a zászlóalj legderekabb, leghumánusa b b tisztje volt. Emellett szolgalelkü hadseregünkben példátlanul önérzetesnek bizonyult felfelé is. Angyali flegmával válaszolt: — Tudom! Én hagytam nyitva! Ennek a lakonikus ténymegállapításnak azonban rövidesen meg is adtak az árát. Egy este a legénység kantinjában mulatott bakáival. Hahne alezredes megszimatolta a dolgot, azonban lehet az is, hogy az említett eset óta leselkedett reá. Kihivatta a városi mentőket, kényszerzubbonyt huzatott a holtrészeg dühbegurult főhadnagyra s elvitette Budapestre, a tébolydába. (Folytatjuk)
