Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-07-17 / 1537. szám

8 oldal BÉRMUNKÁS 1948. julius 17. A kurdok is független­séget akarnak (Vi.) Egy aránylag nagy törzs, mely nem tartja magát arabnak, hanem nagyon is régi kurd néven ismert nemzetnek a maradványa, most több részre szaggatva, leginkább az arabok közé — Irak, Iran, Syria, Török és Oroszországok — között osz­lik meg. Mivel minden ellenke­zés nélkül is elismerik, hogy le­galább 5 millióból álló nemzet, de saját állításaik szerint közel 8 milliót számlálnak, igy nagyon is érthető, hogy függetlenséget akarnak, sokkal kisebb orszá­goktól, mint például Syria és Irak. Ezen függetlenségi mozga­lomban Anglia és Amerika nem bátorítja őket, hiszen nem akar­nak az arab országokkal rossz­ban lenni, amelyek között 85 százalék fel van osztva. Azon­ban most megvannak ijedve, mert ezen kurdok az oroszok fe­lé helyezkednek el, azoktól vár­ják a segítséget, a függetlensé­gük megszerzéséhez. Persze ez az amerikaiaknak nem tetszik, igy az odaküldött agitátorok, , újságírók, ügynökök szeretnék a függetlenitést megakadályoz­ni. így az egyik ilyen kétes fog­lalkozású tudósitó, Leigh White azt Írja, hogy leginkább a fehér- gallérosok, a középosztály na­gyon erősen húznak a Szovjetek felé, azok akarják legjobban a függetlenséget. Ugyan akkor* azt is állítja White, hogy a parasztság, legin­kább a pásztorok és a nagy föld- birtokosok nem akaják az orosz segítséget, vagy rendszert. Az is érthető: a parasztság tudat­lanságból, az urak meg amiatt, hogy akkor éppen ezen parasz­tok között osztanák ki a földjei­ket. Mert a keleti államokban a földmiveseket, pásztorokat iga­zán butaságban tartják uraik és papjaik, olvasni, imi sem ud legnagyobb része. A kurdok 15 százaléka a Szovjet rendszer alatt él, azokat mind tanítják, nevelik és igy, mint élő példák mozognak az arab uralom alatt levő területe­ken, persze leginkább az intelli­gensebb kurdokkal társalogva, dolgozva együtt, nagyon is éle­sen kimutatják a külömbséget a két rendszer között. így ezek az iskolázott, szovjet kurdok meg­mondják a többieknek, hogy nem igaz az, amit az angol-arab- amerikai propaganda sajtó ál­lít a Szovjet rendszerről. Nekik is sokkal jobb lenne ha a szoci­alista rendszer alapján nagyobb iskolázottsághoz, műveltséghez és jobb életszínvonalra töreked­nének és jutnának. White szerint, aki nagyon sajnálja leírni ezeket, de ugy- látszik ténynek látja, ha az oro­szok megadnák a jelt, akkor a kurdok között azonnal kitörne a forradalom és nagy sikerekre volna nekik kilátásuk. Amikor White azzal ijesztette az egyik függetlenségre törekvő vezért, hogy ha az oroszok segítségével meg is nyernék a függetlensé­get, akkor az oroszok fogják azt elvenni. Erre a kurd vezér azzal vágott vissza, hogy akkor miért nem segíti őket Amerika a függetlenség kivivására? Er­re persze White nem tudott, vagy nem akart megfelelni. Nem merte volna megmondani nekik, hogy az olajban gazdag arab területek birtoklása sokkal fontosabb az amerikai uraknak, mint a kurdok függetlensége. Amíg a nagy tömegben levő parasztságot, pásztorokat meg nem nyerik, addig bizony kevés kilátás van a kurdoknak a füg­getlenségre és egy jobb rend­szerre, melyet el sem képzelhet­nek függetlenség nélkül. Csak az a reményük lehet, hogy az a 15 százalék, mely most már évtize­dek alatt a szovjet segítségével iskoláztatva van, majd segít ne­kik az egész kurd törzs, vagy nemzet tovább tanításában, ne­velésében, szervezésében. Kevés, nem megbízható hírek jönnek és fognak jönni innen is, mint minden olyan területről, ahol az amerikai tőkések befek­tetéseit, érdekeit veszélyeztető megmozdulások vannak és lesz­nek. Azonban úgy látszik, hogy a tőkések ügynökei úgy látják ezt a kurd törekvést is, hogy egy puskaporos hordó lehet, mely levegőbe robbanthatja az amerikai olajérdekeltségek arab kiskirályokkal való szövetségét. Ellentét a kommunisták között (Folytatás a 1-sö oldalról) ALBÁN-JIJGOSZLÁV ELLENTÉT Zavarosabbá teszi ezt a dol­got az, hogy az eddig jugoszláv befolyás alatt álló Albánia ellen­séges magatartást tanúsít Tito- ékkal szemben. A jugoszláv kommunisták vádja szerint Al­bánia megszegte a két ország közötti gazdasági szerződést, felmondotta a vám és pénzkö­zösségen alapuló egyezséget, ki­utasította az albán hadsereg betanítására küldött jugoszláv tiszteket és beszüntette az olaj szállítást Jugoszláivába. Ezen ellenséges akciókra Titoék igen szigorú hangú, csaknem fenye­gető jegyzékkel feleltek. Amig a jugoszláv lapok tele vannak azon levelekkel, amelye­ket részben kéretlenül, részben azonban megrendelésre külde­nek s amelyek a Titohoz való ragaszkodásról tesznek tanúsá­got; a külföldi sajtó arra ösz­tökéli a jugoszláv kormányt, hogy a United Nation szervezet­nél emeljen panaszt Albánia el­len a szerződés megszegéséért. Ezzel természetesen kimélyite- nék és véglegesítenék a szaka­dást a jugoszláv és a többi kom­munisták között. Nem tartozunk azon “beava­tottak” közé, akik kulisszák mögötti értesülésekkel kérked­nek és miután a jövendőmondás­hoz sem értünk, nem tudjuk megmondani, hová fejlődik a kommunisták közötti civakodás. A bizonytalan jövendölés helyett inkább rámutatunk a már * ed­dig látható tényekre. |t á r c a| Baleset a parádén Irta: PIKAY ISTVÁN E történet hősének nevén ugyan nem ragyog Montecuccoli vagy Napoleon hadvezéri dicső­sége, azonban mégis megérde­melné, hogy majdan megemlé­kezzenek róla a haditörténelem- irók. Nem kisebb személyiség volt, mint a magyar királyi kre- tinizmus egyik díszpéldánya, akinek hire-neve bejárta az or­szág minden garnizónját és tisz­ti kaszinóját. Mesébe illő gonosz tiszt hírére tett szert a két nagy háború közötti idők hadseregé­ben. Erről azonban vagy nem tudott, vagy pedig egyszerűen nem vett tudomást. Hahne Artúrnak hívták, alez­redes és állomásparancsnok volt az egyik északmagyarországi katonai városkában. Igazi Lom- broso-tipus küllemmel dicseked­hetett, mintha a kitűnő szerző “Gonosztevők” cimü könyvéből öltöztették volna a csillogó szép egyenruhába. Két elálló nagy füle megállapíthatatlan tojás- formájú mértani idomból leL gyezett a levegőbe. Az egész po- fonigérő szerkezet tetején pedig rövidre nyírt keseszinü sövény meredezett az égnek. Alakja az egyenruhába bujtatott pókhasu Sancho Pansára emlékeztetett. Gyakran hangoztatta egyéb­ként, hogy neki tulajdonképpen a bárói rang is járna Mária Te- rézia-rendje után. Ehhez a ma­gas kitüntetéséhez viszont úgy jutott, mint majom az apaság­hoz. Az első világháború ideién, főhadnagy korában századával tévedésből egy nagyobb orosz egység háta mögé kalandozott, valahol Volhyniában. Amikor az oroszokat meglátta, ijedtében tüzet és rohamot vezényelt. Et­től viszont az oroszok ijedtek meg, mégpedig annyira, hogy gyorsan megadták magukat a sokkal kisebb remegő magyar katonaságnak. Ezért kapta meg a magas kitüntetést, amelyet csak parancs ellenére végrehaj­tott és az ütközet sorsát eldön­tő teljesitményér osztogattak. De hát mit tehetett ő erről ? Amikor megismertem ezt a tiszteletreméltó zoológia tüne­ményt, már veszett hírnévnek örvendett országszerte. Ahol csak megfordult, még az isten­tagadó katonák is buzgó áhítat­tal imádkoztak gyors és végle­ges kimúlása érdekében. Előfor­dult, hogy egyetlen héten két őrparancsnokot kergetett ön- gyilkosságba. Csapattestének fogdái állandóan telve voltak és nála még akkor is napirenden járta a kurtavas, amikor már a felettes katonai hatóságok eltil­tották. Kedvenc szava j árasa volt tiszti gyűléseken és ha a le­génység előtt szónokolt: — A katona nem ember, csak a hadsereg gépezetének egyet­AKIK ÖRÜLNEK A CIVAKODÄSNAK Ilyen tény az, hogy a tőkés termelési rendszer szószólói ki­törő örömmel fogadták a kom­munista civakodás hírét és min­den erejükkel azon fáradoznak, hogy azt minél jobban kimélyit- sék. Ezt a célt szolgálták azzal is, hogy a veszekedés hírére az amerikai kormány egyszerre hajlandónak mutatkozott, hogy Jugoszláviának visszaadja a há­ború következtében itt rekedt 50 millió dollár értékű aranyat, amelynek visszaadását eddig el­gáncsolták. És Titoról is a leg­szebb szavakkal emlékeznek meg pár nap óta, holott ezelőtt valóságos “zabolátlan fenegye­reknek” tartották. És azt is jel­zik, hogy ha Jugoszlávia kérni fogja, bizonyára meg fogja kap­ni az 500 milliós kölcsönt. A másik tény, amire rámutat­hatunk a kommunistáknál már túlságosan elharapódzott bál­ványimádás. A “szakértők” azt mondják, hogy Oroszországban arra szükség van, mert az orosz népet évszázadok óta igy nevel­ték s a vezérek imádását nem lehet máról-holnapra lomtárba tenni. Azonban más országok­ban ez a fegyver kétélünek bizo­nyult, mert ha a bálványozott vezér eltér az “irányvonaltól”, avagy átmegy az ellentáborba, akkor követőinek nagy tömegét viszi magával és esetleg polgár­háborúhoz is vezethet. Mint mondottuk, nem va­gyunk jövendőmondók s azért a jövendölés helyett érdekkel vár­juk, hogy ez a kommunista el­lentét és a mögötte rejlő “vezér- imádás” jelen esetben milyen eredménnyel fognak végződni. len kereke. Éppen ezért gondol­kodnia és önállóan cselekednie nem szabad. Ha egynémelyik mégis renitenskedik és megkí­sérli, itt vagyunk mi, a feljebb­valói, hogy élete végéig emle­gesse azt a percet, amikor szem­beszállt velük. Tisztjeit sem kímélte. Előírta hajviseletüket és minden lezsér- séget kegyetlenül megtorolt. Egy Kacsóh nevű főhadnagy egyszer a laktanya udvarán nyi­tott köpenyben sétált, igy szel­lőztette fejéből éjszakai lumpo­lása maradványait. Mint egy véreb csapott le rá: — Főhadnagy ur! Nyitva van a köpenye! Kacsóh főhadnagy, aki egyéb­ként pályatévesztett embernek érezte magát és efölötti keserű­ségét italba fojtotta, a zászlóalj legderekabb, leghumánusa b b tisztje volt. Emellett szolgalelkü hadseregünkben példátlanul ön­érzetesnek bizonyult felfelé is. Angyali flegmával válaszolt: — Tudom! Én hagytam nyit­va! Ennek a lakonikus ténymeg­állapításnak azonban rövidesen meg is adtak az árát. Egy este a legénység kantinjában mulatott bakáival. Hahne alezredes meg­szimatolta a dolgot, azonban le­het az is, hogy az említett eset óta leselkedett reá. Kihivatta a városi mentőket, kényszerzub­bonyt huzatott a holtrészeg düh­begurult főhadnagyra s elvitet­te Budapestre, a tébolydába. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents