Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-07-03 / 1535. szám
1948. julius 3. BÉRMUNKÁS 3 oldal Munka Közben (gb) ROVATA_________ tály érdekét kimondottan szolgáló és a munkásszervezetek ellen irányuló törvény ily rövid idő alatt lerombolja a harcoló' munkásság évtizedes munkájának eredményét, bizony nagyon sajnálatos látvány. Bármily rossz és igazágtalan legyen is egy törvény, azt egyes emberekre, vagy kisebb csoportokra rá lehet az állam hatalmával erőszakolni, ez esetben azonban 15 millió “szervezett” munkásról van szó, akik a társadalom ütőerén tartják a kezüket és ha azt onnan leveszik, megáll a társadalom érverése. Ha azt az erőt, amit ez a 15 millió szervezett munkás képvisel céltudatosan használnák, ez a rabszolga törvény 24 órán belül a múlt emléke lehetne. Nem kelléne a munkásszervezeteknek millió dollárokat költeni az ügyvédi költségekre és még több milliókat a választásokra, hogy “kibuktassák” azokat a törvényhozókat, akik ezt a törvényt megszavazták és olyanok választását “elősegiteni” akik “Ígérik”, hogy “törekedni fognak” megválasztásuk esetén visszavonni ezt a törvényt, hanem kimondani, hogy az iparok gépezetének addig egyetlen ke- kereke sem mozdul, amig ezt a törvényt vissza nem vonja a kongresszus. Ha a szervezetek ahelyett, hogy egymás nyakát vágják és minden kínálkozó alkalmat kihasználnak egymás hátbatámadására, legalább ily esetben félretennék az egymás elleni gyűlöletet és az egyetlen helyes utón lépnének akcióba a törvény megsemmisítésére, mindenki részére meglepő eredményt tudnának felmutatni. Ilyesmit elvárni “munkásvezére- inktől” azonban igazán hiú ábránd. Amilyen két balkézzel kezelik ezt a nagyon is fontos kérdést, csak azt következtethetjük, hogy vagy buták, vagy gonoszak. Vagy nem tudják, vagy nem akarják a helyes utat követni és bármely eset áll fenn, mindenképpen azt kell megállapítanunk, hogy alkalmatlanok, vagy visszaélnek a munkásság bizalmával. Ezért természetesen nem lehet csak őket okolni, mert elvégre a 15 millió “szervezett” munkás ezt megváltoztathatná, de azért ismét csak a szakszervezeti basákat lehet okolni, hogy ennek a 15 milliónak csak néhány — nagyon is néhány — százaléka osztály tudatos, a túlnyomó többség analfabéta, már ami az osztályharcot illeti. Nem csak nem nevelték erre a tagságot, hanem minden eszközzel igyekeztek megakadály ózni, hogy a szakszervezeti tagság osztálytudatra ébredjen. Az idő azonban rohamosan közeledik, amikor a szakszervezetek tagságának fel kell ismerni osztályhelyzetét és oly szervezetet felépíteni, amely nem a testvér, testvér elleni harcot terjeszti, ápolja, hanem az “egyen esett sérelmet az összeség sérelmének tekinti” és ily értelemben cselekszik. Az az ember, aki tudja, hogy mi mindent nem tud, már a nagy tudósok közé tartozik. A republikánus konvenciót megelőzőleg végétért az amerikai kongresszus 80-ik ülésszaka, amelyről Truman elnök azt a kétségtelenül igaz megállapitást tette, hogy az Egyesült Államok történetében ez volt a legrosszabb kongersszus. Ezen állítás igaz voltából mitsem vesz el néhány képviselőnek az a vi- szontvádja, hogy George Washington óta most ül a legtehetetlenebb ember az elnöki székben, mert mindkét állítás lehet igaz. Soha még ilyen tisztán nem láttuk, hogy az amerikai törvényhozók mennyire osztályérdekeket képviselnek, mint most. A másfél év óta ülésező kongresszus tagjai állandóan azon törték fejeiket, hogyan és miképen hozhatnának olyan törvényeket, amelyekkel a népszabadságokat megcsorbitva segítsék a gazdagokat abban, hogy a szegény dolgozókat minél nagyobb mértékben zsákmányolják ki. Világért sem akarom azt mondani, hogy az előző kongresszusok nem szolgálták az uralkodó osztályt, de igenis állítom, hogy nem ilyen szemérmetlen vakmerőséggel. Azelőtt valami módon takargatták népellenes érzelmeiket, a legkeserübb pirulát is valamilyen cukros mázzal látták el, vagyis olyan szóllamo- kat hangoztattak, hogy az általuk hozott törvények a nép érdekeit védik, most azonban bátran, dacosan, szinte vakmerőén hozták a munkásellenes és népellenes törvényeket. Mert nem csak a Taft-Hart- ley törvénnyel próbálták meg a munkásjogok letörését, hanem hasonló célt szolgáltak az uj adótörvények, a Department of Labor költségvetésének nagymérvű megnyirbálása, a Social Security törvények tervbevett fejlesztésének durva megakasz- tása és a kötelező sorozás s végre a Mund-Nixon törvényjavaslat, amelyet ugyan még csak az alsóház fogadott el, de lehet, hogy még az esetleges “rövid” őszi ülésszakon a szenátus is el fog fogadni. NEM IGAZI SZERVEZET A kongresszus ezen vakmerő népellenes magatartása körülbelül 10 évvel ezelőtt vette kezdetét, amikor a munkáltatók szövetsége (NAM) óriási összegeket kezdett költeni a “közönség felvilágosítására”. Ezen “felvilágosítás” azonban első sorban is abból állt, hogy kezeikbe kerítették mindkét politikai párt pártgépezetét. Éhez nem kellett egyéb, mint a pártgépezetének a finanszírozása, mert ez a két amerikai politikai párt a szó szoros értelmében nem létező szervezet. Ezen pártok nem adnak ki tagsági könyveket, a tagoktól nem szednek tagsági dijakat, mint például a szocialista vagy a kommunista pártoknál, hanem csak pár tisztviselő intézi az ügyeket, a költségeket pedig “önkéntes adományokból” fedezik. Természetes dolog tehát, hogy az ily szervezetek azt csi- náliák, amit azok kívánnak, akiktől a pénz jön. És az is természetes, hogy a köztisztségre pályázó jelöltek kiválasztásánál is ezen finanszírozó pártfogóknak van a döntő szavuk. A NAM ezt az állapotot kihasználva már eleve kijelöli a tisztségekre pályázó aspiránsokat, akik között aztán a nagyközönségnek szabad választást engednek. Miután sem a republikánus, sem a demokrata párt nem “igazi”, tagokkal rendelkező szervezet, a jelöltek kiválasztását előválasztásokon, vagy konvenciókon intézik el. Éppen azért minden szavazónak alkalmat adnak arra, hogy valamelyik párthoz regisztráljon. Amely szavazó tehát mondjuk a republikánus párthoz regisztrált, annak látszólagos beleszólást engednek abba, hogy ki legyen a republikánus párt jelöltje. A PÁRTOK FENTARTÓI Ez nem azt jelenti, hogy az illetőnek most már, miután a republikánus párthoz regisztrált, ezen párt jelöltjére kell szavazni, hanem csupán azt, hogy szavazhat a párt konvenciójára küldendő delegátusokra, akik majd kiválasztják az elnökjelöltet. így akármelyik szavazó polgárnak beleszólása lehetne ezen pártok ilyen belügyébe anélkül, hogy a párt fentartásá- hoz egy centtel is hozzájárult volna, mert a regisztrálás nem kerül pénzbe. Az amerikai politikusok azonban nem olyan naivak, hogy ilyesmit megengednének, a jelöltek kiválasztását nem bízzák a szavazókra, hanem csak azt engedik meg nekik, hogy az általuk finanszírozott aspiránsok között választhatnak. Ha az aspiránsai nincsenek megelégedve, akkor az illetőnek nem marad hátra más, mint a párt elhagyása, mint tette ezt jelen esetben Henry Wallace is. A republikánus párt elnökje- lölti tisztségére a konvenciót megelőzőleg több aspiráns akadt akik az országot bejárva igyekeztek híveket szerezni maguknak. Kitűnt akkor, hogy egy- egy ilyen előzetes kortes-kampány több százezer dollárba kerül, amit az aspiránsok a NAM- hoz tartozó iparbáróktól és bankároktól kaptak. Ez a pénzügyi támogatás, amely lehetővé teszi az ilyen kortes körutakat, amelyeknél maga az aspiráns is igen sokat keres, bizonyítja, hogy már a párt keretein belül szavazókra halászokat is gondosan kiválasztja a gazdasági érdekeltség s igy jóelőre biztosítva vannak, hogy a jelöltek bármelyikének győzelme esetén is megtarthatják kiváltságaikat. NEM ISMERIK A KÉPVISELŐKET Amig az elnökjelölti aspiránsokat meg a jelölteket egymás ellen uszítva cirkuszt rendeznek, a politikai arénán kevesebb zajjal, de hasonló módszerekkel választják ki a szenátorokat és a kongressmaneket is. A képviselők választása annyira jelentéktelenné lesz a nagy zajban, hogy száz amerikai választó közül kettőnél több még a nevét sem tudja annak a képviselőnek, akire rászavazott és akinek a megválasztását elősegi tette. Természetesen a legtöbb szavazónak eszébe sem jut kutatni azt, hogy valójában ki választotta ki azon képviselő jelölteket, akik közül választhat. Ha egy kicsit kutatnának, akkor rájönnének, hogy a csak pár emberből álló pártgépezet gondoskodik arról, hogy a szavazónak legyen kire szavazni. De az a párt gépezet, amelyet mint mondottunk az iparbárók és a bankárok finanszíroznak, arról is gondoskodik, hogy a választók elé állított ember hü és engedelmes párttag legyen, kövesse az utasításokat, mert különben kilökik, illetőleg a következő választásnál már nem jelölik. Csak igen ritka esetben tud egy-egy törvényhozó keresztültörni az ilyen pártfegyelmen. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy az ily gondosan, már előre kiválasztott jelöltekből csak olyan kongresz- szus lesz, amely hűen követi a NAM vagy egyéb gazdasági érdekeltség kívánságait. Ezért engem nem lepett meg az a leleplezés, hogy a jelenlegi kongresszus albizottságaiban, ahol a törvényjavaslatokat előkészítik, mindenütt ott voltak a NAM ügyvédei. Sőt hallottuk azt is, hogy egyes törvényjavaslatokat a NAM irodájában készítettek és ez vagy az a képviselő a saját neve alatt beterjesztette. A KIJÁRÓ SZEREPE De azonkívül eleget hallottunk arról, hogy a kongresszus teljesen a kijáró (lobby) befolyása alá került. Ennél a kongresszusnál a “lobby” (akiknek száma igen kevés) azt mondotta, hogy az amerikai kongresz- szus nem két házból áll, mint azt az alkotmány előírja, hanem háromból, mert az alsóház meg a szenátus mellett most már a “lobbyt” is figyelembe kell venni, —- sőt mi több, azt kell elsősorban is említeni. A lobbyzok száma olyan nagy volt, hogy már a kormány is megsolkalta és néhányat, akiknek működése nem tetszett Clark igazságügyminiszternek, pörbe is fogta azon vád alapján, hogy nem regisztráltak, mint azt a törvény megkívánja. Ez a törvény tehát elismeri a törvényhozás harmadik ágát és csak akkor ellenzi, ha a lobbyzó nem regisztrál. Vagyis ha regisztrál, akkor törvényesen szólhat bele a törvényhozásba. A valóságban a lobbyzok a különféle érdekeltségek képviselői, akik a szenátorokat és a képviselőket arról informálják, hogy megbízóik milyen törvényeket akarnak, vagy nem akarnak. A politikai aktivitás ily teljes kijátszása tette lehetővé, hogy a 80-ik kongresszus a népérdekekkel mitsem törődve, a legdurvább módon, még a látszatra sem adva, szolgálta Amerakia uralkodó osztályát és igyekezett biztosítani és növelni az amerikai munkásság kizsákmányolását.
