Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-11-13 / 1553. szám

4 oldal BÉRMUNKÁS 1948. november 13. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .................$2.00 One Year .......................$2.00 Félévre ..._..................... l'OO Six Months .................... 1.00 Egyes szám ára ...,..... 5c Single Copy .............— 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .............. 3c Előfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre ............... $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még *em jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás Bivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE •*@»>42 Truman győzelme Nemcsak Amerikában, hanem az egész világon rendkívül nagy meglepetést okozott Truman elnök váratlan győzelme, mert mindenki úgy tartotta, hogy a szavazó urnához járuló polgárok tulajdonképpen Harry S. Truman politikai teremtésére sereglet­tek össze. Ezért a Harry S. Truman erejét jelző szavazatok rádió leadása valóságosan úgy hatott, mintha valami feltámadt ember­ről adtak volna hirt. Meg is indult a találgatás, hogy mi lehet ennek a váratlan győzelemnek az oka? A legegyszerűbb feleletet erre a kérdésre Warren californiai kormányzó, a republikánus párt alelnökjelölt­je adta, aki ezt mondotta: “Mr. Truman azért nyert, mert több szavazatot kapott, mint mi.” Ezzel aztán elintézte ezt a dolgot. Valójában talán mi is elintézhetnénk, mert Truman elnök há­rom évi adminisztrációja alatt sok szépet mondott már, de min­dig az ellenkezőjét cselekedte és nem látunk semmi garanciát ar­ra, hogy a jövőben másképpen fog tenni. De azért ezen választá­sokkal kapcsolatban mégis leszögezhetünk egyet-mást. így például nyilvánvalóvá lett, hogy már az amerikai népet sem lehet annyira bolondá tenni, hogy kétértelmű zagyva beszéd­del megelégedjen. Dewey annyira biztosra vette győzelmét, hogy semmiféle kérdésben sem foglalt határozott állást és azért olyan beszédeket mondott, amiből mindenki azt olvashatta ki, amit ép­pen akart, mert valójában semmit sem mondott bennük. Az érte­lem nélküli beszédet olyan művészi tökélyre fejlesztette, hogy a választási kampány legnagyobb titka az volt, hogy mit is mon­dott a republikánus elnökjelölt. De azért talán mégis nem ez okozta bukását, hanem az at ar­rogáns önbizalom, amivel megválasztását biztosra vette. Már szin­te az elnöki székbe érezte magát, parancsokat adott ki, elnöki többesben beszélt és John Foster Dulles, a külügyi szakétője is úgy viselkedett, mintha már külügyminiszter lett volna. Ez a szemérmetlen arrogancia igen sok szavazót idegeníteti el tőlük. De egyébiránt is a republikánusok nagyon gőgösen viselked­tek és nyíltan beismerték, hogy munkásellenesek. A nép azonban a kongresszus munkásellenes viselkedését nem felejtette el és jól tudta, hogy Dewey győzelme esetén a reakció valószínűleg még tovább erősbödött volna. Összevetve mindent úgy találjuk, hogy az amerikai nép most nem arra a kérdésre válaszolt, hogy a két nagy párt jelöltje közül melyiket szereti jobban, hanem inkább arra, hogy melyiket gyű­löli erősebben. A szavazat azt bizonyítja, hogy ezen a téren De­wey nyerte el a babért és ennek az indirekt következménye lett az, hogy Harry S. Truman alkalmat nyert újabb négy évi admi­nisztrációra. Mi rejlik a hirdetések mögött Már többször említettük lapunkban, hogy az amerikai keres­kedelmi sajtóban az utóbbi hónapokban oldalas hirdetésekben magyarázzák az olvasóknak, hogy a kormány már a “kommuniz­mus bűn” felé hajlik, mert a nagy vízmüveknél fejlesztett villany­áramot egyes helyeken közvetlenül árulja a fogyasztóknak. A hirdetők szerint ez rettenes nagy bűn. Az igazi, becsületes amerikai módszer az, hogy a billiókba kerülő vízmüveket át kell adni a magántársulatoknak, hogy azok adják el az áramot, ter­mészetesen busás profit mellett. Mert, — mint mondják, — Ame­rikát a magánvállalkozás szabadsága tette naggyá és a kormány­nak nem szabad versenyre kelni a magántőkével, ha mindjárt le­nyúzzák is a fogyasztók bőreit. Ezen hirdetésekben olyan szépen kicirkalmazzák a magántő­ke dicső szerepét és azon szenvedéseket, amiket a kormány ameri- kaiatlan konkurenciája következtében el kell szenvedniök, hogy már-már mi is hajlandók voltunk néhány könnyet ejteni szegé­nyekért, amikor megakadt szemünk a United Press azon hírén, amelyből megtudtuk, hogy a kormány, dacára ezen hirdetéseknek, port indított a Pacific Gas és Electric Company ellen, mert — mint a vád mondja, — ez a nagy áramfejlesztő cég a rátán felüli tulmagas árakat számított a Navy és Army (a tengerészeti és a hadsereghez tartozó) intézményeknek. Közönséges nyelven szólva ez a társaság, amely egyike az or­szág legnagyobb közszolgálati vállalatainak, megcsalta az álla­mot. Nem rosszakaratból, hanem bizonyára csupa hazafiasságból többet számított a haderőnek, nünt az árszabály szerint kellett volna. Ez természetesen nem kommunizmus, hanem csak “ameri­kai módszer”. Legalább is annak kell nevezni, mert nemcsak ez, hanem már több nagy magánvállalatot értek ilyen csaláson s je­lenleg 16 vasúttársaság ellen folyik hasonló pör. Collin A. Smith ügyvéd, akit az igazságügy minisztérium ezen pör vádlójává nevezett ki, azt állítja, hogy az említett villanytár­saság szerződést kötött az állammal, hogy a szövetségi kormány tulajdonát képező Shasta vízmüvektől áramot vesz át, amit elad a környéken s ellenértékűi a San Diego és környékén fekvő ten­gerészeti intézményeknek hasonló mennyiségű áramot szolgáltat a Pacific tengerparthoz közeleső telepeiről. Ily módon nagy meny- nyiségü áramot véltek megtakarítani, mert az áram egy része el­vész vezetés közben és minél nagyobb távolságra vezetik, annál nagyobb a veszteség. A vád szerint azonban a villanytársaság a tengerészeinek szállított áramért éppen úgy számított, mint min­den más nagyfogyasztónak, mintha a Shasta gáttól nem kapott volna ellenértéket. A United Press hire szerint ez a társulat azzal védekezik, hogy a villanyáramot nem adhatták “ingyen” a tengerészeinek sem, mert abban az esetben az állam árulná az áramot, “ami ellen­kezik az amerikai nép akaratával, amit a kongresszus bizonyít”, így tehát csak könyvelési tévedés történt, de a tévedést nem a vil­lanytársaság, hanem a szövetségi kormány követte el, amikor úgy számított, hogy a tengerészet részére “ingyen” nyerhet villany­áramot. Most aztán már érthető a sok oldalas hirdetés! A kormányra ráparancsolnak ezen hirdetésekben, hogy a sok-sok mülió dollárt kitevő közpénzeken épült vízmüvek villanyáramát a kormány nem csak a fogyasztó közönségnek nem árulhatja közvetlenül, hanem még a saját állami intézményeiben sem használhatja úgy, hogy előbb nagy profitot ne adjon az amerikai tőkéseknek. Mert az a kormány, vagy kormányhivatalnok, aki ezt nem ér­ti és ennek a rendeletnek nem engedelmeskedik, csak bitang kom­munista, akit el fognak kergetni! És ebben az egész dologban a leghihetetlenebb az, hogy az amerikai nép eltűri ezt a csalást, sőt mi több, rámondja az áment is. A LEGJOBB VICC HOLLYWOOD, Cgl. — Bob Hope, Fred Allen meg a többi hires rádió humorista, akik rá­dió óráikon újabb meg újabb viccekkel nevetették meg hall­gatóikat, ezen sorok Írása ide­jén inkább sírnak, mint hallat­ják azt a jóizü nevetést, amivel mókáikat kisérni szokták. Sír­nak pedig azért, mert a Radio Writers Guild nevű szervezet sztrájkba ment és mint kiderült, azokat a hires vicceket és mó­kákat nem a nagyfizetésü “stár” találja ki, hanem a Rádió Writ­ers Guild szervezetbe tartozó 450 iró. A szövegírók szervezetük elis­merését, szerződést és fizetés ja­vítást követelnek. Egyenlőre azt hangoztatják, hogy amig nem teljesitik követeléseiket, addig mutassák meg a hires sztárok, hogy milyen “funny”-k tudnak lenni “script” (kézirat)- nélkül. A nagynevű sztárok ezt egy­általán nem tartják jó viccnek. EGY LAPKEZELŐ NAPLÓJÁBÓL Ha a gyávaságért érmet ad­nának, akkor annak az ember­nek kellene adni, aki azért nem olvas munkásujságot, mert fél, hogy a munkáltatója megtudja. Az a legnagyobb papucshős, aki a felesége előtt nem mer előfizetni a munkásuj ságra. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dol­gozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akik­ből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik ayra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek ol\ an állapotot ápolnak, amely lehetővé te­szi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást ve­rik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat meg\ áltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztá­lyában, így az egyen esett sérelme) az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi mun­káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER­REL!” A munkásosztály történelmi hdvatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra keü szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer­kezetét építjük a régi társadalom keretein belül.

Next

/
Thumbnails
Contents