Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-03-20 / 1520. szám
1948. március 20. BÉRMUNKÁS 3 oldal Munka Közben .(gb) ROVATA DEMOKRATIKUS ZENE A világsajtóban a múlt hetekben meglehetősen nagy port vert fel az orosz kommunista párt központi bizottságának az orosz zeneszerzőkre mondott azon bírálata, hogy demokrataellenes motívumokat használnak. De nem csak igy általánosságban beszéltek, hanem megnevezték a szerzőket és a zene- kompoziciókat is, amelyek ellen kifogásuk van. A felemlítettek között szerepeltek Sosztako- vics, Prokofieff és más, az orosz zenevilágban a legelső helyet elfoglaló zeneszerzők, akik a világ legnagyobb bámulatára nem “beszéltek vissza”, hanem “beismerték”, hogy tévedtek és annak korrigálását Ígérték. Ezzel az esettel kapcsolatban két olyan probléma merült felszínre, amelyekkel szerintem az intelligens embereknek érdemes foglalkozni. Az egyik a kommunista írók egy részének az a szolgalelkü eltévelyedése, mely- lyel agyba-főbe dicsérnek mindent, ami az oroszoktól származik. Az ilyen irók, — akikre már Lenin is rámutatott annak idején, amikor a “kommunizmus gyermekcipőiről” beszélt, — éppen úgy feladják a kritika jogát, vagy kritikai képességüket, mint a vakbuzgó vallásos emberek. Nagyon jól emlékszem például, hogy 1937-ben milyen jót kacagtunk az amerikai “Daily Worker” kommunista újság Mike Gold nevű vezető kolumnis- táján, aki az orosz választásokat megelőzőleg nagyhangon dicsekedett, hogy Oroszországban olyan nagy szabadság van, hogy ott nincs szükség a TITKOS szavazásra. “Ott szabadon, bátran szavazhat mindenki, — irta Mike — “nem kell félnie, hogy elveszti a munkáját, ha nem úgy szavaz, mint a fölötte- sei kívánják! A titkos szavazás antidemokratikus, az csak oly imperialista államban tűrik, mint a USA!!” De óh, balsors, harmadnapra megjött a hir Moszkvából, hogy most már ott is bevezetik a titkos szavazást, mert az orosz nép elérte a demokráciának ezt a fokát. Másik hasonló példát szolgáltattak a Daily Worker irói 1939- ben az orosz-német paktum előtt is, amikor az első híreket merő HAZUGSÁGNAK bélyegezték ,de mihelyt meggyőződtek annak valódiságáról, hihetetlen gyors pálfordulással elkezdték magasztalni, hogy milyen nagyszerű sakkhuzás volt. Csaknem hasonló dolgot találtam most a magyarországi Szabad Nép (kommunista) újságban, amely talán két héttel az említett zenekritikát megelőzőleg ezt irta Sosztakovicsról: Sosztakovics, akinek művészete annyira együtt lélegzik a Szovjet Unióval s aki a háború különböző szakaszaiban olyan megragadóan öntötte zenébe a szovjet nép nagy harcát, ezúttal a derű és könnyedség hangján szólal meg . . . Formai szempontból a klasszikusokkal tart kapcsolatot, de szerkezetéből s a témák kidolgozásából is nyilvánvalóan kitűnik szerzőjének klasszikus hajlama. Sosztakovics zenei nyelvezete, élményforrása ugyanakkor izig-vérig mai, sőt népi. Munkamódszerének és zenei nyelvének ez a kettőssége elejétől végig stílusos arányban ötvöződik a magasrendü eszményt s a hajlékony vitalitást sugárzó müvében. És csodák-csodáj a! Ebben az “elejétől végig stílusos arányban ötvöződő magasrangu eszményt és hajlékony vitalitást” visszatükröző zenében a kommunista párt központi bizottságának a véleménye szerint “több volt a lárma, mint a harmónia”. Sőt mi több, ezt maga Sosztakovics is elismerte. Nyilvánvaló tehát, hogy valamelyik túlbuzgó s nagyon alázatosan szolgálni kívánó “kommunista” zenekritikus órákhosszán át rágta a ceruzáját, hogy a fenti sorokat kiizzadja. ERRE NINCS SZÜKSÉG Szerény véleményem szerint erre semmi szükség nincs. Nem hiszem, hogy Stalin, vagy a kommunista mozgalom más, nevesebb vezetői megkívánnák ezt a vak, émelyítő nagy dicséretet. Sőt éppen ellenkezőleg, az a meggyőződésem, hogy a munkásmozgalom vezetői kevés kivétellel szívesebben veszik a komoly kritikát, mint a talpnyalást. Ezt csak azok tagadják, akik folyton mutogatják, hogy az oroszok és általában az euró- pei kommunisták mily nagyon neheztelnek az amerikai újságírók kritikájáért. A tény azon- 1 ban itt az, hogy nem a kritikáért haragszanak, hanem azért, mert az ilyen kritikát rosszakaratú hazugságokra állapítják. Ezt bizonyítják mindazon éles bírálatok, amelyben az utóbbi hónapokban Oroszországban a zeneszerzőkön kívül a termelés irányítóinak és más közhivatalnokoknak is részük volt. A másik kérdés, amit a zeneszerzők kritizálása felszínre vetett az, hogy MIT NEVEZÜNK DEMOKRATIKUS ZENÉNEK? Nem vagyok zeneszakértő, sőt mondhatom, hogy a zenei képzettségem igen korlátolt. Azonban azt tudom, hogy mint minden átlagos ember, hogy a zenét eddig még igy nem osztályoztuk. Tudjuk például, hogy a zenében vannak nemzeti motívumok. Megkülönböztetünk például orosz, spanyol, francia, román, magyar és másféle zenéket. Aztán beszélünk klasszikus zenéről, templomi (vallásos) zenei motívumokról, sőt ismerjük a zenének harci, forradalmi, hazafias, csapongó (bor), gyász és még néhány más osztályát is. Sőt egy ilyen uj osztályt képez a legújabb “swing” vagy “jazz” zene is, de bevallom, eddig még sohasem hallottam, hogy van DEMOKRATIKUS zene is. “JAZZ” DEMOKRÁCIA Azt ugyan tudom, hogy hitle- réknek volt valami nótájuk és a Horthy uralomnak is megvoltak az irredenta dalai. Ezeket tehát némi erőltetéssel a fasiszta uralommal kapcsoltan említik, lehetne antidemokratikusoknak nevezni. Azonban ezeknél is inkább csak a szöveg és nem a dallam ellen lehet kifogás. Különben is az oroszok kritikája szerint az orosz zeneszerzők legutóbbi müvei azért antidemok- ratikusak, “mert több zaj van bennük, mint harmónia”. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kritizálok a “jazz” motívumokat tartják antidemokratikusoknak, valószínűleg nem azért, mert harmónia helyett zörejt adnak, hanem inkább azért, mert az Egyesült Államokra emlékeztetnek és a USA jelenleg olyformán kendőzi a demokráciát, hogy a külföldön nem tudnak ráismerni. A kérdés tehát, hogy vájjon lehet-e antidemokratikusnak nevezni a “jazz’ zenét csak azért, mert az Egyesült Államokban keletkezett, fejlődött ki és ez az ország most megtépázza a demokráciát ? De pár évvel ezelőtt, — a Roosevelt adminisztráció alatt ez az ország vezető demokrata állam volt ugy-e? Hát akkor miért nem volt antidemokratikus ez a fületsértő zörej-zene, hiszen éppen akkor volt a legnépszerűbb? És tegyük fel, hogy az amerikai nép valamilyen csodálatos felébredés folytán holnap már megint visszatér az igazi demokrácia mezejére, akkor a jazz már megint megszűnik antidemokratikusnak lenni ? DURVA ÉS CSÚNYA így kell analizálnunk ezt a kérdést, mert ha elfogadjuk, hogy van demokratikus és antidemokratikus zene, akkor azok megtartják az ilyen tulajdonságaikat a politikai változások dacára is, mintahogyan a gyászinduló szomorú hangulatot kelt akármilyen politikai éra alatt játszák is. Azért kérdeztem előbb, hogy melyek azok a motívumok, amelyek a zenét demokratikussá vagy antidemokrati- kussá teszik? Szerintem a jazz nem antidemokratikus, hanem csak durva, esztétikailag csúnya zene. Nem antidemokratikus már csak azért sem, mert a nagytömegek élvezik. Éppen úgy nem antidemokratikus, mint a köznép goromba, káromkodással fűszerezett beszéde sem antidemokratikus, hanem csak csúnya és aljas, amit a tudás fejlesztésével ki kell nevelni a népből. Éppen igy a zeneszerzőknek is azt kell nézni, hogy a köznép zene-érzékét neveljék, nemesítsék. Én tehát úgy vélem, hogy az orosz zeneszerzők megfeledkeztek erről a kötelességükről, amikor a “több zaj mint harmónia” utján a könnyű diadalok után mentek. Ezért kapták meg a jól kiérdemelt kritikát és azért ismerték be, hogy a kritika jogos volt. Mint mondottam, nem vagyok zeneértő ember s amig valaki alaposan meg nem magyarázza, nem hiszem, hogy a zenében megkülönböztethetünk demokratikus meg ' antidemokratikus motívumokat. Addig inkább úgy vélem, hogy amig az orosz zeneszerzőkkel szemben jogos volt a kritika, addig ebben az esetben a demokrácia fogalmát helytelenül használták. Talán igaza van annak az asszonynak, aki csalással vádolta az amerikai kormányt, mert mint mondotta, köztudomású, hogy az amerikai dollár már nem ér csak 50 centet, de azért a kormány még egyre nyomatja azokat és nem 50 centjével, hanem egy dollárért hozza forgalomba. Marshall külügyminiszter azt mondotta, hogy amerikai közbenjárásra a görög kormány hajlandó visszavonni azt a törvényt, amely halálbüntetést szab ki a sztrájkoló munkásokra. A fasiszta görög kormány ugyanis rájött, hogy ők törvény nélkül is kivégezhetik a sztráj- kolókat. Oklahoma állam inkább külön egyetemet állít fel a néger fajhoz tartozó Mrs. Fischer részére, mintsem felvegye az állami egyetemre. Oklahoma állam egyetemén ugyanis olyan SÖTÉTSÉGBEN nevelik a diákokat, hogy a feketebőrü tanulókat már nem láthatják meg a fajgyűlöletet tanító tudós professzorok. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található & dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bír. iák akikből a munkáltató osztály áll. B két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakservezeteket ''trade unions) képtelenné teszik arra. hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogv bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olvkép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai he- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helvett:“Tis»tesséees napibért. tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉR. RENDSZERREL' * A mnnká=osztálv történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend- <zert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is. hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. \? ipari szervezkedést*1 sr ai társad* lo** en»*ínlr <„ »-íirí k A *-r-o J-lo«« beüt’
