Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)

1948-02-21 / 1516. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1948. február 21. Egyről-Másról ELMONDJA : J. Z. NYÍLT levél a “NEW REPUBLIC”-HOZ A MULTHETI, illetve a két utolsó lapszámban foglalkoz­tunk Wallace Stegnernek a New Republic heti folyóiratban elhe­lyezett förmedvényével Joe Hűi­re vonatkozólag és amig a két cikknek egyrésze ismétlés, más részt kiegészíti egyik a másikat és jobb alkalom nyílik a Bér­munkás olvasóinak az ügyet alapjában megismerni. Mivel Stegner cikkében ismé­telten hivatkozik Ralph Chap- lin-re. akitől az adatok nagyré­szét kérte és Chaplin abban a hiszemben, hogy jó ügyet szol­gál készséggel bocsátotta birto­kában levő adatokat Stegner rendelkezésére, annál jobban megbotránkozott, amikor olvas­ta Stegner cikkét és az “Indust­rial Worker” hasábjain az aláb­bi nyílt levélben válaszolt Steg­nernek. Wallace Stegner “Joe Hill: The Wobbly Troubadour” cimü cikke, mely a “New Republic” január 5-iki számában jelent meg, felindult tiltakozás viharát keltette az ország minden részé­ben. Ezt én tudom leghatározot­tabban, mert én annak kellős közepébe kerültem. Hogy a dol­got tisztázzuk én magam is fel­háborodtam azon, ahogy Steg­ner kezelte a “tényeket’ mert a dolog úgy áll, hogy én is segí­tettem azok szolgáltatásában. Nem a tények, hanem inkább Stegner interpretálása az ügy­ben felszínre került tényeknek, ami a felháborodást felidézte. Ezért az interpretálásért, vagy annak bármely részéért a fele­lőséget magamról elhárítom. Joe Hill több mint 32 éve ha­lott. Azok, akik ismerték az IWW-ban kifejtett aktivitását és azt a tragikus incidenst, mely azt betetőzte, nagyrészben szin­tén halottak. Elvárhatná az em­ber, hogy a jóizlés és az egysze­rű józan ész visszatart ilyen fia­tal írókat mint Stegner attól, hogy olcsó szenzáció szennyé­be süllyedjenek és a mikroszkóp helyett a trágyamérő rudat használják, amikor ily természe­tű kutatást végeznek. Stegner, aki egyike az ország kiváló no­vellistáinak, megírhatta volna Joe Hill igazi történetét és csi­nálhatott volna belőle egy erő­teljes, nagyon meggyőző társa­dalmi és humánus dokumentet. Az volt az én reményem, hogy ez megvalósul. És azért egyez­tem bele, hogy Stegner rendel­kezésére bocsátom a Joe Hill ügyre vonatkozó éveken át gyüjL tött anyagot. Nem hiszem, hogy ezért engem bárki is megróhat­na. Honnan tudhattam én, hogy a tényeket, amelyeket rendelke­zésére bocsátottam, mint egyike azoknak, akik túlélték az IWW elleni próba tüzét, igy elferdíti és elhomályositja? Az utóbbi két évben egy könyv megírásán dolgozom, amelyben őszintén törekszem az amerikai osztályharc törté­netét megörökíteni saját gya­korlati tapasztalataim alapján. Ebben a könyvben meg van írva az IWW története a sztrájkok­kal, szólásszabadsági harcokkal, bebörtönözésekkel egyetemben és az azokban résztvevő férfiak és nők karakterének megbízha­tó ismertetésével, akik azokat dinamikussá tették. Többek kö­zött természetesen Joe Hill-el is foglalkozom, akit nagyon tisz­teltem, amikor beléptem az IWW-ba 1910-ben. “Stegner, a Houghton, Miff­lin cég nyugati szerkesztője, tu­domást szerzett ezirányu mun­kámról s érintkezésbe lépett ve­lem. ‘Természetesen — biztosított 1946 feb. 21-iki levelében — nem Írnék novellát Joe Hillről, ha nem tételezném fel, hogy hír­neves ember volt és egy nagy szimbolium. Ismerem dalait és a róla szóló legendát, de nem is­merem az embert. Amit tehát elmondhat róla nagy segítsé­gemre lesz.’ Egy másik levélben, melyet 1946 ápr. 4-én irt Steg­ner kijelentette, hogy: ‘Mivel novelista vagyok, szándékom volt jó munkát végezni s ezt akarom is. Abba bizonyos va- eryok, hogy nem vagyok kompe­tens megírni az IWW történe­tét.. . Ha ön olvasta a Lencelot története munkámat, megérti, hogy mit akarok csinálni . . . Célom a legendával foglalkozni és nem szándékom azt a legen­dát lerontani.” “Ezen biztosíték erejére tá­maszkodva elküldtem Stegner­nek a kéznél levő anyagot, hoz- záccsatolva könyvem egy teljes fejezetének másolatát. Ha cik­kében úgy idézett volna, amint tárgyilagos jelentéseknél szo­kás, senkinek sem lett volna oka feltételezni, hogy részese va­gyok az ő elferdített és gyűlöle­tet szító magyarázásának. Ta­lán mondanom sem kell, hogy én teljesen ellenkező vélemé- nven vagyok azzal és ahhoz hoz­zá nem járultam. Az egyetlen magyarázat amit találok Steg­ner furcsa viselkedésére, hogy ez a brilliáns fiatal novellista, aki még három ágú nadrágot hordott, amikor Joe Hillt kivé­gezték, sokat hallgatott a ’’ki­csinálta” véleményekre. Minden esetben ez a teljesítménye a “New Rebublic”-ban nagyon kevéssel emeli saját reputáció­jának fényét, vagy az úgyneve­zett “liberális” nyomtatványét, melyben elmefuttatása megje­lent. “A tény az, hogy minden elfo­gadható ok nélkül, a “New Re­public” kilépett “az elnyomot­tak bajnoka” sorból, hogy fel­dúlja és bemocskolja Joe Hill sírját, az egyetlen poétáét, aki mindenkinél sikeresebben öntöt­te dalba az elnyomottak bajait, álmait és aspirációit. Az IWW “troubadournak” ezen ujra- megfeszitésével két menthetet­len — megbocsáthatatlan — do­log történt, az egyik, hogy az egyáltalán megiródott, a másik pedig, sajtó alá került. Mindket­tő mélyen sérti a jóizlést. Ezt azonban már késő visszacsinál- ' ni. Most már csak abban re­ménykedünk, hogy Frank Litt­kozni a tények elferdítése ellen, hajón meggyilkolt fiuk és más százak, akiket Stegner leki­csinylőén “munkás mártírok­nak“ emlit, nem részesülnek ha­sonló sorsban. “Mint egyike azoknak, akik szolgáltatták Stegnernek a Joe Hill ügyre vonatkozó anyagot, kötelességemnek tartom tilta­kozni tények elferdítése ellen. Mert mindenek felett Joe Hill amellett, hogy forradalmi költő és társadalmi eretnek volt, lega­lább is annyira ember is volt, mint akár Stegner, vagy a “New Republic” szerkesztői. És mint ilyen, Joe Hill megérdemelte az egyszerű igazságos elbírálást amig életben volt és ennél töb­bet halála után. De a kérlehetet- len kapitalista igazságszolgálta­tás e század első éveiben megta­gadta tőle az előbbit és most, amint látszik Stegner és a “New Republic”-nak eltökélt szándé­kuk kiásni a halott költő ham­vait és újra tárgyalni ügyét sok­kal kevesebb irgalommal s meg­gyalázni a tiszta lelkét, mint ahogy fiatal tiszta testét meg­gyalázták a fegyveres bérencek golyói. “Azok közülünk, akik életben voltak és aktivak voltak 1914- ben emlékeznek a munkáselle­nes hisztériára, amely végig sö­pörte az országot abban az idő­ben. Joe Hillt oly bűnnel vádol­ták és annak alapján tárgyal­ták, amit ő el nem követett és egy ellenszenves esküdtszék ezen hisztéria közepette Ítélte el. Hilton biró ezt a tényt meg­fontolás alá vette. Úgyszintén Woodrow Wilson (az Egyesült Államok akkori elnöke). Úgy­szintén a svéd alkonzul és a svéd nagykövet és az öntudatos polgárok százezrei, akik elárasz­tották Spry kormányzót a tilta­kozásokkal, amig a törvényes gyilkosság érlelődött és terve- ződött. “Stegner azt állítja, hogy ‘minden old timer, akikkel talál­koztam és akik ismerték Joe Hillt, állítja, hogy Hill útonálló volt.’ Ezt pedig még a mezbe öl­tözött igazságszolgáltatás, mely Hillt halálra ítélte sem fogadta el bizonyítéknak. “De kik azok az ‘old timerok’ ? Hogyan lehetséges, hogy egy kívülálló mint Stegner többet tud azokról, mint a szervezet amelynek tagjai voltak? Nagy a valószínűség, hogy Stegner ke­vesebbet tud az élő wobblykról, mint a halottakról. Azok, akik- nak gyakorlati tapasztalataik vannak mindkettővel tud ják, hogy éppen annyi ‘barrelhouse stiffs” található, akik ismerték Joe Hillt, mint amennyi ház van, amelyben Grant generális aludt és mind a két állítás éppen oly hitelt érdemel, mint a komin- tern feloszlatásáról szóló hir. “Stegner megkísérelte elho­mályosítani a tényeket azon ál­lításával, hogy Hill tengerész unokafivére ‘Holland’ bevolt rúgva, amikor elmondta a wobb­ly költőre vonatkozó adatokat. Ennek éppen az ellenkezője az igaz, mert Holland teljesen jó­zan volt, dacára a két italnak, amit együtt fogyasztottunk el egy clevelandi szalonban. Ez is bizonyítja, hogy mennyire össze­téveszti Stegner a hajómunkás italbirását a kocktail ivókkal. Holland elbeszélése kiállja a próbát azon egyszerű oknál fog­í va, mert az igaz, hiteles és rész- rehajlatlan. “Stegner megkísérli elhitetni, hogy az IWW tetszetős volt oly embereknek, akiknek “rendőr­ségi rekordja” volt. Én azonban csak olyan IWW-istákat ismer­tem, akik a rendőrségi rekordon azért szeröpeltek, mert ez elnyo­mottak jogaiért harcoltak — az IWW-ban soha semmi sem volt ami vonzotta volna a bűntette­seket. A tagsági lehetőség ab­ban a szervezetben megkövetel­te az áldozatos szolgálatot, munkát fizetés nélkül, harcolni a szólásszabadságért, jobb meg­élhetési lehetőségért az elnyo­mottaknak. Azon idők gang- szter eleme előtt az IWW min­den ténykedése ellenszenves volt. “Mit vélhettek volna azok nyerni egy olyan szervezettől, amelynek mottója mindent adni és semmit kapni. A tény az, hogy ha Joe Hill akár útonálló vagy azoknak útmutató lett vol­na, a vörös könyvecske inkább teher lett volna számára mint előny. Bárki, aki megkísérli Joe Hillt a betörők és utonállók kö­zé sorolni a gyakorlati élet is­meretének nagy hiányosságáról tesz bizonyságot. Ilyen irók nagy lehetőségeket szalasztanak el. Még oly esetben is, ha bizo­nyítani tudnák a tényeket — amit nem tudnak — ki nyerne vele? Halott költők és próféták becsmérlése nagyon ritka eset­ben talál megértésre. Én egyike vagyok azoknak, aki sokkal hi­telesebb teljesítményt vártam a “The Big Rock Candy Mounta­in” szerzőjétől. ■ Ralph Chaplin” A “NEW REBUBLIC” feb. 9- iki számában Stegner válaszol több beérkezett tiltakozó levél­re és ismét csak ragaszkodik ahoz, hogy az ő információi tel­jesen “megbízhatók”. Ismét em­líti, hogy ő beszélt néhány tucat old-timer wobblykkal és hét azok közül személyesen ismerte Hillt és három egészen közelről, de neveket nem emlit. tehát fel­tételezhető, hogy azok általa csinált old-timerek. Megnevez azonban néhány forrást, ahonnan szerezte, igy többek között “az egyetlen meg­maradt másolatát a tárgyalás jegyzőkönyvének” amely termé­szetesen nem lehet meggyőző, mert maga a tárgyalást vezető biró sem találta elfogadhatónak a bizonyítékokat, amelyeket a vád beterjesztett. Továbbá átnézte a “Deseret News” és a “Salt Lake City Tri­bune” akkori példányait. Ezek a lapok természetesen a rézbá­nya bárók szolgálatában állot­tak és nagyrészük volt abban, hogy Hillt vád alá helyezték és hogy az IWW-t belekeverték eb­be az ügybe. Ezen lapok terjesz­tették az előítéletet a szervezet ellen és mindent elkövettek ar­ra, hogy az esküdtszék tagjait a szervezet elleni gyűlölettel te­lítsék meg, sőt megfélemlítsék. Úgyszintén állítja, hogy át­nézte a ‘New York Times’ a San Pedro és Los Angeles-i lapok akkori példányait; beszélt a she- riffel, aki Hillt kivégeztette; a börötnőrrel; a törvény végre­hajtó közegekkel stb., de mind olyan forrásokra hivatkozik,

Next

/
Thumbnails
Contents