Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-05-22 / 1529. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1948. május 22. A newyorki Májusi felvonulásról HETI KRÓNIKA (Folytatás az 1-sö oldalról) Mi, forradalmi munkások, akik teljesen tisztában vagyunk május elsejének bálványozot- tan kimagasló, a világ elnyomott és vérig kizsákmányolt munkás testvéreink közös ünnepének szertetetteljes mivoltjá- ról szabad csak beszélnünk, Írnunk és megünnepelnünk. Mert ehhez az ünnephez a zsarnoki kapitalizmusnak egyáltalán nincsen semmi köze. Mert ezen munkásünnepnek megvalósításáért, munkástestvéreink százai életüket áldozták föl azért, hogy az elnyomott testvéreik részére kevesebb munkaidőt, jobb munkaviszonyokat és emberhez illő életmódot biztosítsanak. És mégis beleavatkoznak! Beleavatkoztak azért, hogy a nemzetközi proletárok ünnepét, ha lehet, elgáncsolják. Mi már nagyon jól ismerjük gonosz cselszövéseiket! Én szerettem volna janus pofákkal rendelkezni, hogy mind a két felvonulást végig nézhettem volna, hogy tiszta képet nyújthatnék lapolvasó testvéreinknek. Gyorsírónak kellett volna lennem arra, hogy New York városának több mint 7 millió lakosa közül, akik a fölvonulásban résztvettek, azoknak különböző nyelveket beszélők csoportjait föl jegyezhettem volna. De merem állítani azt, hogy az összes nyelveket beszélő proletárok közül nem hiányzott több, mint 5- 7 nemzetiségű, nyelvű, vagy még kevesebb. Jóleső érzéssel jelenthetem, hogy New York városban május ünnepét meg- ünneplő proletárokat csak egy gondolat bántotta, amit lépten nyomon hangoztattak, nem az, hogy “ágyban párnák között halni meg”, hanem az, hogy nem akarunk több háborút, békét akarunk az egész világ számára. A kapitalizmus mérget hintő sajtójaiban alig említették a 8- ik Avenuen felvonuló proletárok nagyon sok ezreit, de annál többet foglalkoztak az 5-ik Avenuen felvonuló munkás ellenes és minden gyilkosságra kapható, aljas reakció, bigott társasággal, ahol sajnos még magyarok is akadtak nagy számban. Egyes lapok milliós számot is említettek meg a nézőközönséggé legyütt az 5-ik Avenuen marsolók részére, amit én tiszta lelkiismerettel a 8-ik Avenuen ünneplő proletárok részére könyvelek el. És pedig abból a szempontból is, mert ha az a “nagytömegű” marsolásuk nem fejeződött volna be már 3 órára, akkor nem lepték volna el a 8- ik Avenuen ünneplő proletárok nézőközönségeit, a fölvonuló proletárok elleni aljas szándékaikkal, amit ezen társadalom őrebeinek meg kellett akadá- lyozniok. Mert hát elvégre is, ezen prolik is adófizetők. A munkások fölvonulása egy órától 7 óra és 30 percig tartott, az 59-ik utcától a 14-ik utcáig. Az utca két oldalát elfoglaló munkásnépeknek pedig, óriási sok látványosságban volt része. jfközel kétharmada nem keresi meg a mai árak mellett, az állami hivatal által meghatározott legszerényebb megélhetési ösz- szeget. így tehát éppen az Egyesült Államok népének kétharmada a marxi értelemben vett proletár, akik megélhetési lehetőségüket, kizárólag munkaerejük áruba bocsájtásából és azért vissza kapott munkabérből nyerik el. Mivel a tőkés urak az előállított munkaerő értéknek legnagyobb részét profit fejében elrabolják, igy a valóságban a tőkések kreálják a munkás- osztályt, akik proletárok, akár jobban, avagy kevésbbé vannak kizsákmányolva a munkán, akár a rádió hangját, vagy az erdők madarainak a csicsergését hallgatják. A marxizmus nem, határozza meg azt, hogy a proletároknak rongyokban kell járni, avagy odúkhoz hasonló lakásokban lakni. Az ipari fejlődés magával hozta az életszínvonal emelését is, de ez nem szüntette meg a proletáriátus osztályát, ellenkezőleg megszülte az uj ipari pro- letáriátust, akiket a mai géptermelési bérrendszerben bérmunkásnak ismerünk. így tehát annak a nagy kapitalista tudósnak, aki egy tollvonással eltö- tölte az amerikai proletáriátust, vissza kell mennie az elemi iskolába és attól kezdve a professzori iskoláig visszakérni a tandijat. De mivel mi tudjuk azt, hogy nem véletlen baklövés az írásuk, avagy tudatlanságból I ered, hanem egy határozott félrevezető propaganda. Az ilyen Írásokat milliószámra terjesztik a nép között, igy aztán sokakat megmételyeznek és bizony nagyon sok olyan munkásember van, kiknek a faviskója a mortgage alatt nyög, mégis a birtokos osztályhoz képzeli magát. Rettegve gondol arra, hogy ha jön a kommunizmus, milyen nagy baj fogja érni ötét, akárcsak a milliárdos trösztök urait. A munkásosztály igazi harcosai, tehetetlenül állanak ezzel a propagandával szembe, nemcsak azért, mert a munkássajtót nem építették föl annyira, hogy a nagyban terjesztett hazugságokkal szemben versenyképes legyen, hanem elsősorban azért, mert harci osztályszervezetét nem építette ki, hogy az uralkodó osztály túlkapásait tényleges erővel, visszaverni képes lehetne. Addig mig a munkásosztálynak nincs egy hatalmas ipari szervezete, a washingtoni tőkés cselédek terveznek és végezni is fognak. Viszont ha az Egy Nagy Ipari Szervezet meg lesz, a washingtoni politikus urak, legfeljebb csak tervezni fognak, a döntő szó a munkásosztályé lesz. Addig azonban mig ez valóra válik, nem tehetünk egyebet, mint amennyire csak lehetséges leleplezzük őket, a munkásnép soraiban szóbelileg is agitálunk ellenük és mindent elkövetünk, hogy az ipari erőnk hiányában, fölhasználjunk minden lehetőséget, hogy a nácifasizmus kialakulását ebben az országban megakadályozzuk. Kölcsön-kenyér visszajár — Részlet egy munkaszolgálatos naplójából — Irta: BIHARI JÓZSEF, Debrecen Az útirány Voronyezs volt, de már Matronya Gezovánál visszafordították a századunkat, mert hire jött, hogy az oroszok áttörték a magyar vonalat és csak órák kérdése, hogy utolérjenek. Indulás előtt részben szétosztották, részben megsemmisítették a raktárt. Kaptunk kenyeret, szalonnát, de a januári hideg csontkeményre fagyasztott mindent, a pánik pedig olyan nagy volt, hogy majdnem mindenünket eldobáltunk, csak az irhánkat menthessük meg. Az éj leple alatt indultunk vissza rendetlen menetben január 17-én. Alexejevkánál faképnél hagyott bennünket a keret, ami volt kevés élelmünk, elfogyott, teljesen sorsunkra hagytak. Úrrá lett rajtunk a kétség- beesés, ami csak akkor oldódott fel, mikor estefelé kicsiny orosz házakban szállásoltuk el magunkat. Fegyvertelenek voltunk. A ruhánk már rongyokban lógott, az orosz parasztok még a kutyáikkal is elkergethettek volna. De nem ezt tették, hanem tágra tárták ajtóikat és elénk hozták szivük minden melegségét. Falánk étvággyal fogyasztottuk el a “mámká” frissen főtt meleg kártocskáját. Éjszakára puha szalmát kaptunk magunk alá, már nem is kunyhóban, palotában éreztük magunkat, ahol annyi szeretet és jóság lakozott, amennyit csak otthonában találhat meg az ember. Hónapok óta tart már a futás. Naponta 30-40-50 kilométert is megtétetnek velünk. A Novi- Oszkolban hozzánk csatlakozott keret irgalmatlanul üz, hajt, kerget bennünket uttalan utakon, esőben, hóban, éjszakákon keresztül minden élelem nélkül. Az ő podgyászaikat a szekerek viszik, nekünk még a betegeket is tilos szekérre rakni. Ők borzasztóan félnek a fogságbakerii- léstől, nekünk minden vágyunk éppen ez. Vételezésről pedig szó sincs. A keret különben is mindent magának tartalékol, csak előreláthatóan igen hosszú menetek előtt ossza ki a kenyeret, hogy takarékoskodjanak a lovak erejével, amelyek lassanként már szintén kezdenek kimerülni. Az erősebbek jól felpakolnak, én már magamat is alig bírom, a kenyeremet kiadom albérletbe egyik bajtársamnak, aki a feléért vállalkozik arra, hogy a legközelebbi letelepedésünkig magával hozza. A kenyértől azonban még szépen éhenhalhattunk volna, ha az orosz nép nem siet segítségünkre. Az országutmenti orosz falvak lakosai hónapokon ke- reresztül nap mint nap a menekülő magyar kotanák és munk- kaszolgálatosak ezreit és tízezreit látták vendégül. Végtelen jósággal voltak irányunkban és alig akadtunk házra, ahol megkérdezték volna: Hát mennyien is vannak még hátra ? . . . — Vojná nye dobre: a háború nem jó, ez volt a legsúlyosabb szavuk, miközben leírhatatlan türelemmel és lemondással viselték a sorsukat. Úgy forgolódtak körülöttünk, mintha csak a saját fiaik lettünk volna. Pedig olyanok voltunk, mint egy sáskahad. Alig értünk be vert föl- dü szobáikba, már akadt köztünk olyan, aki nekiesett a pitvarban elfekvő hordóskáposztának. És ők csak nézték .szótlanul az ilyen jeleneteket, talán éppen katonafiukra gondoltak akkor és a mámkák szemében forró sós könnycseppek jelentek meg. Hoztuk nekik a sarat, a piszkot, a tetveket, az éjszakai álmatlanságot — mégis megérezték bennünk az elesett, a százszor megkínzott és megalázott Embert, a Testvért. Hányszor elkérdeztük magunktól, hogy adott esetben vájjon a mi parasztjaink is ilyen vedéglátók lennének? Mert szinte már érthetetlen volt, mikor kiszálltak éjszaka meleg ágyaikból és azt mondták beteg bajtársunknak, hogy feküdjön az ágyba, ők majd el lesznek velünk együtt a földön is. Az emberi melegségtől már annyira elszoktunk, hogy magyarázni kezdtük nekik azt, hogy mi nem vagyunk katonák, nekünk nincsenek fegyvereink és ne féljenek tőlünk, holnap úgy is továbbmegyünk, feküdjenek csak vissza ágyaikba. Ők mindent tudtak rólunk. És talán épen ezért fokozták fel szivük jóságát, talán éppen ezért érezték magukat még inkább a tolsztojok, a puskinok utódainak. Megosztották velünk a falatjaikat is, ápoltak, óvtak bennünket a bajtól s hajnalban, mikor odébb kellett állnunk, a tarisznyáinkat telerakott utra- valóikon kívül magunkkal vittük mindig szivük forró együttérzését, meleg szeretetét és igy, csak igy tudtuk elviselni a nekünk szokatlan 40-50 fokos könyörtelen oroszországi hideget. Ha egész nap mentünk is, csúszva, botladozva a jeges, havas utakon, áporodott arccal, az éhségtől és tetvektől marcangolva, de mikor estefelé a faluk határán felbukkantak az orosz táj jellegzetes szélmalmai, már tudtuk, hogy szenvedésünk vé- gefelé közeledik, mert a kicsiny orosz faházakban béke, szeretet és nyugalom vár bennünket. Egy nyönyörü napsütéses februári délután letértünk az or- szágutról és egy oldalfalúban igyekeztünk elszállásolni magunkat. (Folytatjuk)
