Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)

1948-05-02 / 1526. szám

1948. május 2.

BÉRMUNKÁS

6 oldal

KÉRDÉSEK

DEMOKRATIKUS

SZOCIALIZMUS

Angliában és a skandináv államokban a szocialista mozgalmak éppen úgy mint Németországban és az Egyesült Államokban a reform szocialisták vezetése alatt voltak.

Németországban ugyan nem foglalták el a szocialista pártot a balszárnyi elemek, de azonkívül és amellett egy hatalmas kommunista pártot építettek.

Az Egyesült Államokban ugyan elfoglalták a szocialista pártot, de nem tudtak egy olyan kommunista pártot felépíteni, amelyik még csak megközelítette volna a német kommunista pártot, számban és befolyásban.

Angliában és a skandináv államokban, a baloldaliak sem a szocialista párton belül, sem azon kívül nem tudtak többségre jutni.

Németországban a fasizmus legveszettebb típusa leverte úgy a hatalmas kommunista pártot, mint a még hatalmasabb szocialista pártot. A leveretésük egyik fő, ha nem a legfőbb oka az volt, hogy a kommunisták és a szocialisták egymást tartották az igazi ellenségnek, nem a Hitler vezetése alatt növekvő fasiszta tábort és következésképpen elmulasztották közös erőfeszítéssel megteremteni a szocialista demokráciát.

A munkásosztály — amelynek a nevében beszélt mindkét párt — igazán jobban járt volna, ha akár az oroszországi mintára proletárdiktatúrát, vagy a magyar, román, stb. államok mintájára “népi demokráciát” teremtettek volna meg.

De, együttes erejüket tekintetbe véve, megteremhették volna mind a kettőnél jobb társadalmi rendszert. Megalapíthatták volna a demokratikus szocializmust. Amennyiben együttesen a német NÉP (tehát nem csak a MUNKÁSOK) többségét képviselték, nem lett volna szükség proletár diktatúrára, hogy a szocialista rendszert, a gazdasági demokráciát megalapozzák. És igy megtarhatták volna a politikai szabadságot is.

Elkerülhették volna a véres forradalmat, elkerülhették volna a második világháborút. Most azonban nem az elmulasztott lehetőségekről akarok írni, hanem arról, hogy Angliában és a skandináv országokban a reform szocialisták egyre nagyobb befolyást nyertek az államügyekben, a kormányzásban és a munkások gazdasági szervezeteiben. , ..

És megtartották az egysegüket. A balszárny és a jobbszárny együtt maradt. Nagyon csekély számú csoport volt vagy van kommunista pártokba szervezve.

A szocialista partok a legnagyobb pártok lettek és végül Angliában a Labor Party szocialista programmal kormánypárt lett.

Az orosz forradalom^ megcáfolta a szociáldemokraták Emeletét, amely szerint egy kisebbség nem győzhet erőszakos forradalom utján.

Az angol szocialisták sikere megcáfolta azt a bolsevik elméletet, amely szerint a szocializmust nem lehet győzelemre vinni erőszakos forradalom nélkül. (Ez a siker a bársonyszékeken kívül nem mutatkozik — szerk.)

A baloldali szocialisták, Marxnak erre a kérdésére vonatkozó elmélete alapján azt tartották, hogy a tőkés osztály nem fogja megvárni, amig a polgári demokrácia alapján, választási harccal elért szavazati és parlamenti többséget kapnak a szocialisták. Ha pedig kapnának is váratlanul ilyen többséget, ezt nyers erőszakkal, államhatalommal megkísérlik letörni. Ezzel szemben természetesen a "nép, de különösen a munkások szintén erőszakkal fognak felelni.

Ennek az elméletnek az alapján nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt azt írtam, hogy Angliában, — ahol a tőkés rendszer tarthatatlanságát közel láttam, — valószínűleg a fasizmus fog bekövetkezni.

De, amint mondani szokták, a tények makacs dolgok, amelyek előtt én mindég méghajlók.

Bebizonyosodott, hogy tévedtem, tévedtünk.

Talán remélhető (hogy ha lesz elég idejük), a skandináv országok szocialistái szintén elérik azt, amit az angol szocialisták elértek. S talán, talán az Egyesült Államokban sem lehetetlen elkerülni a fasizmus győzelmét. De ez a jövő titka.

Inkább arról kívánok Írni, hogy milyen mértékben teremtették meg az ideális szocializmus feltételeit a bolsevikek Oroszországban, az angol szocialisták Angliában. Érdekes meghallgatni a szocialisták véleményét Oroszországról és a kommunisták véleményét Angliáról.

Érdekes, de nem oktató és nem vigasztaló. Egymásról rosz- szabb véleményük van, mint a kapitalizmusról. Amint néhány hónappal ezelőtt írtam, közelebb állnak ahhoz, hogy egymás ellen indítsanak háborút, mint ahoz, hogy fasiszta államokat támadjanak meg.

AHOGY ÉN LATOM

Tagadhatatlannak látom kölcsönös kritikájuk jó részének az igazságát. Ha az ember csak hibákat és tévedéseket keres, hát bizony találhat mind a két táborban, mind a két országban, de vannak vívmányok is.

Én nem látok olyan külömb- ségeket sem a hibákban, sem a vívmányokban, amelyek alapján nem lehetne közöttük egységfront, ha nem egység.

Az orosz forradalom egy nagy ugrás volt és Varga nem csak a magyar kommunistákra mondhatná, hogy tévedtek, amikor át akartak ugrani egy történelmi korszakot 1919-ben, hanem még inkább az orosz kommunistákra.

Lenin be is látta ezt és szükségesnek találta a visszavonulást. A N.E.P. alapján a kapitalizmus tekintélyes részét visszaállították és még ma is meg van _ 30 évvel a forradalom után.

Szigorú szocialista szempontból nem csak ezen a téren volt visszavonulás, ámde ezekről még csak beszélni is bűn a Sta- linisták véleménye szerint.

Angliában a szocialisták talán túl lassúak a szocializmus építésében. Elvégre a forradalmuk csak három éves.

És ha a Sztálinisták szerint szabad, sőt helyes a magyar, román, bolgár, stb. kommunistáknak tanulni a múltak tévedéseiből és igy a száz százalékos marxi forradalom és forradalmi berendezkedés helyett a szocializmust csak lépésről-lépésre vezetik be, akkor milyen alapon kritizálják meg az angol szocialistákat ?

Angliában, úgy mint Magyar- országon szocializálják a nagy iparokat. A tőkésektől s a nagy földbirtokosoktól nem -csak a politikai és gazdasági hatalmat veszik el, hanem a vagyont is. Igaz, hogy a tőkéseket kártalanítják a “szocializált” tulajdonaikért, de nem szabad elfelejteni, hogy adó formájában valójában konfiskálják a vagyonukat és nem szabad elfelejteni, ból aránylag több jut a munká- hogy a most szűkös gazdasguk- soknak, mint bármikor.

Elvégre még a kapitalizmus alatt is lehetne ilyesmit elérni. Tegyük fel, hogy elfogadtuk volna Rooseveltnek azt az ajánlatát, hogy az egyéni jövedelmet évi 25 ezer dollárra szorítsuk le. Tegyük fel, hogy elfogadtuk volna azt a ajánlatot (1932- ben), hogy a munkahét 30 óra legyen. Továbbá azt az ajánlatot, hogy az aggkori nyugdijai megduplázzuk, hogy a minimum munkabért felemeljük, hogy az AFL és a CIO egyesülve harcoljon gazdasági előnyökért, stb. stb.

Tegyük fel, hogy elfogadtuk volna Wallace tervét, amit a “60 millió munkaalkalom” cimü könyvében ajánlt.

Feltétlen, jobb viszonyokban élne az amerikai munkás, mint az orosz a “kommunizmus” alatt, vagy az angol a “szocializmus” alatt, ha ezeket az ajánlatokat és terveket elfogadták volna. Pedig egyik sem ajánlotta a kapitalizmus megdöntését és a szocializmus behozatalát. Ellenkezőleg. Mindkettő hive volt a kapitalista rendszernek és Wallace ma is az. Jó maga is elég gazdag kapitalista.

Ámde, csodálatosképpen, a Sztálinisták tudnak lelkesedni érte és támogatják a választási harcban, de ugyanakkor Norman Thomast és hozzá hasonló szocialistákat támadják, bár ezek a kapitalizmus megdöntését és a szocializmus megteremtését szorgalmazzák, persze a maguk módjuk szerint.

De ez más lapra tartozik.

BEFEJEZÉS

Amit a “Kérdések” cimü cikksorozatban és e befejező cikkben szerettem volna elérni az a következő.

Hozzá akartam járulni, (bármily jelentéktelen legyen is az iparkodásom) azoknak a munkájához, akik azt hiszik és prédikálják, hogy az emberiség és különösen a munkások sorsa nagy javulás előtt áll, ha sikerül kiküszöbölni a háborút, mint “elintézési” eszközt.

Egyenesen barbár korszakba valónak látom, azt a tényt, hogy a két legnagyobb nemzet az állami jövedelemnek több mint hatvan százalékát háborús célokra fordítja.

Abszurdumnak látom, hogy az országok határán belül civilizált módon intézik el az ügyesbajos dolgokat, de az országok között előforduló nézeteltéréseket és érdekellentéteket a barlanglakó értelmiségének megfelelő nyers erőszakkal akarják elintézni.

Végső tragédiának látom a következő háborút a mai technikai fejlettségre való tekintettel.

De nem áltatom magam sem azzal, hogy nekem van igazam, sem azzal, hogy ha nekem van igazam, hát úgy is lesz, ahogy én szeretném.

Bár úgy látom, hogy egyedüli helyes taktika a munkások, de különösen az osztálytudatos munkások frakciói számára, az egységfront, amelyhez nagyobb értelmiség és toleráncia kell, mint amit tanúsítanak, nem áltatom magam, hogy ez meg lesz.

A napokban kezembe került egy régi barátomnak, Egri Lajosnak egy verse. Minthogy én nem vagyok iró, de szeretném, hogy e cikksorozatnak legalább a befejezése legyen szép, kölcsön kérem Egritől az említett verset befejezésül. íme:

Testvér meg ne halj!

Háztól a gyárig, gyártól a házig még nem Életút testvér, hidd el nekem: hiába jártad húsz, harminc évet; a robot, a gyár még nem az élet.

Roskasztó gondba sülyesztve hiába csalod szived és magad; a napok peregnek, szürkén, bután s te a háztól a gyárig, gyártól a házig vonszolod magad a kenyér után.

Aztán mi lesz? Korhadtan dőlsz le, aludni álmatlan álmot; esküszöm testvér, nem ez volt az élet, nem erre születtünk; szolgák vagyunk, mert magunk akarjuk és végtelen a mi 'türelmünk.

Testvér, meg ne halj, mig nem láttad Nápolyt; Kék Adriát s a csúcsos Ararát; uj Noáként kösd ki ott bárkád s részeg, ujjongó szemekkel nézd egy uj világnak vörös hajnalát.

Aztán hallgasd a Barkarolt, mit szerelmes csolnakos dalol a szőke éjjelen; az earoplane zug, érted zakatol, szállj a csillagig, ints fare-well-t a méla holdnak s nézd az uttalan utón merre jár a hallgatag bölcs, a vándor beduin.

És igy tovább, ezer csodával kirakva az Életút; száz élet nem elég, hogy végig csodáld; de mindezt hiába mesélem én, úgyse hallgatsz rám; nem bánod, ha szavam átkoz, könyörög vagy kér; hát mjad egy szép nap, baromként az utcán együtt döglünk meg, testvér; én aki hívtalak ,s te< aki nem jöttél.

(Y)