Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-04-17 / 1524. szám
1948. április 17. BÉRMUNKÁS 3 oldai Munka Közben _________________(gb) ROVATA________________ A BUDAPESTI lánchíd Közel egy évszázaddal ezelőtt, amikor a budapesti Lánchíd elkészült, ez a páratlanul szép látványt nyújtó kecses függő hid világraszóló nagy építészeti nevezetesség volt. De nem is csoda, mert egyik oldalról a pesti palotasorral, a másikról a merészen emelkedő budai hegyekkel együttesen mindenkiben a gyönyör érzetét keltő látványt képezte, amelyhez természetesen hozzá kell még adnunk azt a nagyon fontos szolgálatot is, amit a két város összekötésével nyújtott. A budapestiek végtelen büszkeséggel mutogatták a fővárost meglátogató idegeneknek s nem nagyítunk, midőn azt mondjuk, hogy ez a hid Budapest, — vagy talán az egész ország, — becézett, dédelgetett gyöngye volt. Igen, Budapest népe egy évszázadon keresztül valóságosan szerelmes volt ebbe a hidba. Ezért váltott ki olyan, szinte leírhatatlan nagy fájdalmat a pestiekből a hid elpusztítása. Mert a barbár, minden emberi érzelmekből kivetkőzött német nácik és magyar nyilasok 1945 január 17-ről 18-ra virradó éjjel felrobbantották ezt az évszázadokon át bámult, dédelgetett, becézett gyönyörű alkotmányt.“ Alig akadt már akkor Budapesten olyan ember, akinek családjából a háború egy vagy több egyént el nem ragadt volna. Voltak, akik családjaik teljes kiirtását siratták. És mégis, amikor hirétvették a Lánchíd pusztulásának, megfeledkezve saját egyéni veszteségeikről, a Lánc- hidért ejtettek forró könnyeket. Ezt nekünk, itt Amerikában igen nehéz elhinni, avagy megérteni. Azonban ha elolvassuk a Szikra kiadásában mostanában megjelent “A Lánchíd története” cimü könyvecskét, amelyet Vajda Pál irt-, akkor az ott adott naplórészietekből ki- érezzük azt a végtelen nagy fájdalmat, amit a hid pusztulása okozott. És akkor jobban megérthetjük azt is, hogy a romba- dőlt Lánchidat mutató képeslapokon, amikből mostanában többet is kaptunk odaátról, miért olvassuk ezt a sort: “Nem bocsájtjuk meg soha!” A HID ELLENZŐI Vajda kis könyve azonban sokkal többet mond a nagy fájdalom leírásánál. Első sorban is azt tudjuk meg belőle, hogy a Lánchíd nem csak hid, nem csak mint építészeti remekmű foglalt el fontos helyet Magyarország történetében, hanem ezt a hidat a magyar reformkorszak első, emlékének kell tekintenünk. Ez a hid volt az első tényleges valóság, amely rést ütött a magyar feudalizmus addig megingathatatlannak látszó bástyáján. Addig ugyanis a nemességet semmiféle teherviselésre, adózásra kényszeríteni nem lehetett. Erre a hidra vonatkozólag hozták az első törvényt, amely kimondotta, hogy aki azon át akar menni, annak fizetni kell, nemesnek, nem nemesnek egyaránt. Éppen azért volt is ám nagy ellenzéke a hídnak! Pest vármegye egy előkelő tisztviselője például azt mondotta, hogy “inkább Paksra kerül le átkelni a Dunán, ha Budára menni leend kénytelen, mintsem nemes létére hidvámot fizessen.” Gróf Czi- ráky Antal országbíró pedig azt a napot, amikor az említett törvényt meghozták “Magyarország végső romlásának” nevezte. Bizony a magyar nemesség nem mondott le önként, avagy könnyedén azon kiváltságos jogáról, hogy a közterhektől mentesítette őket, harcoltak a kiváltságaikért éppen úgy, mint még ma is harcolnak az utódaik, akik ha nem is adómentességben, de más formákban élnek embertársaik munkájának gyümölcséből. A Pest és Buda városokat összekötő hid eszméjét már Zsigmond király is felvetette 1436-ban, majd Mátyás király is foglalkozott vele 1480 körül. A hid építéséből azonban igen sokáig nem lett semmi. Lipót császár vámszedési jogot adott Pest és Buda városoknak 1703- ban, mire 1767-ben megépült a két várost először összekötő ideiglenes hajóhíd, amelyet 46 hajó (ponton) tartott. A hidat télire lebontották, elraktározták és csak tavasszal a jégzajlás után állították újból össze. De még igy is sokszor elszakadt a hid. Azonkívül már a hajózás is megindult a Dunán, amit ez a hid, amelynek teherbíró képessége sem volt elegendő, nagyon akadályozott. így mind inkább láthatóbbá lett a magas ivezetü, állandó hid szükségessége. SZÉCHENYI ÉRDEME Az uj hid iránti érdeklődés azonban csak akkor indult meg igazán, amikor annak ügyét Gróf Széchenyi István vette a kezébe, aki fáradtságot nem ismerő energiával dolgozott érte. Először is megszervezte a Lánchíd Részvénytársaságot, kijárta annak a vámszedési jogot, keresztülhajszolta az erre vonatkozó törvényeket úgy Pest vármegyénél, mint az országházban és az első sorban érdekelt két városnál is. Széchenyi aztán kiment Angliába a nagy vashidak tanulmányozá s á r a, megnyerte a bécsi báró Sina György és Wodianer bankárokat az építkezés financirozásá- ra, majd a helyszínre hívta Angliából Clark W. Tiemey. hídépítő mérnököt tervek elkészítésére. Végre minden akadályokat legyőzve a hid építését 1840 julius 28-án kezték meg. Épen ebben az időtjában Magyarországon járt bizonyos Kohl J. G. nevű német utazó, aki az utiélményeit megírta és 1842- ben “Hundér Tage auf Reisen in den oesterreichischen Staten” cim alatt adta ki. Ebben a könyvben nagyon érdekes adatokat találunk arra vonatkozólag, hogy milyen állapotok uralkodtak akkoriban Magyarországon és hogy milyen csapást mért az uj hid a feudalista jogokra. íme mutatónak ez a rész, amit a régi (hajó) hídról irt: CSAK A SZEGÉNY FIZETETT “A hid mindkét oldalán nagyba juszu, németül beszélő legények állnak, akik első sorban a nemeseket, de éppenugy a szabadkirályi város jolgárait, valamint a meghonosodott szokásjog szerint minden jólöltözött, vagyis gazdag embert ingyen engednek átkelni a hídon, mig a szegény iparoslegényeket, a zsidó ifjakat és egyáltalán a zsidóságot, akár gazdag, akár szegény, a parasztságot és a rosszul öltözött idegent, ha nem csillogtatják már messziről a rézkrajcáraikat, minden további nélkül karonfognak és fizetésre kényszerítik.” “A hidőrök az idők folyamán olyan nagy gyakorlatra tettek szert, hogy már messziről lemérik az embert, tudják kicsoda micsoda. Miután mindenkit, aki a hidra lép, árgus szemekkel figyelnek, szinte minden budai és pesti polgárt ismernek, sőt családjukat, gyermekeiket, szolgálóikat, barátaikat is éppen úgy ismerik, mint ahogyan azt is pontosan tudják, ki élvezi az ingyenes átkelés privilégiumát. Az idegeneket, akiket nem ismernek, szemeikkel szinte keresztül fúrják, hogy megállapítsák, melyik rendhez tartozik, mert igy is gyakran előfordul, hogy a privilégiumot élvező nemesektől súlyos rendreutasítást kell eltűrniük.” “Különös sok gondjuk van vasárnap és ünnepnapokon, mikor az iparoslegények is olyan elegánsan öltözöttek, mint az előjogokat élvező polgárság. Ilyenkor vannak aztán igazán elemükben és megismerik az iparoslegényeket vagy zsidó ifjakat, ha mindjárt a párisi Bouton szalonjából való lenne is a ruházatuk.” Hékás! Ide! Ide! Álljon meg! — kiabálnak s már többször tanúja voltam, hogy sza- kadtruháju zsidógyereke két visszaküldték a hídról, mert nem tudták megfizetni a hídpénzt. A gazdag pesti zsidók, hogy megkíméljék magukat hasonló botrányoktól, évenként meghatározott általányösszeget fizettek előre és zavartalanul közlekedhettek. A cigányok azonban, — mint azt nem teljesen illetéktelen helyről hallottam, — kivételezettek és akárcsak a nemes emberek, nem fizetnek hídpénzt. Nem tudom, miért élvezik éppen ők ezt a kiváltságot? Hacsak nem azért, mert túlságosan senki számba veszik őket és azért repülnek szabadon, mint a madár.” MÉLTATLAN RENDSZER “Kezdetben annyira felháborítottak ezek a dolgok, hogy az első napokban, a vámszedő tiltakozása ellenére magam is befizettem a krajcáromat, mert szívesebben tartottam az elnyomottakkal, mint az elnyomókA BÉRMUNKÁS CLEVELANDI OLVASÓI a lap javára 1948 MÁJUS 2- ÁN, VASÁRNAP délután 3 órai kezdettel a west sidei Munkás Dalárda első emeleti helyiségében, 4309 Lorain Ave. TÁRSAS ÖSSZEJÖVETELT tartanak. Részvételi jegy 75 cent, amiért szend- wich, kávé és sütemény lesz felszolgálva. kai. Eleinte fel sem foghattam, hogyan lehetséges az, hogy maguk az előkelő polgárok és nemesi körök nem járulnak önként a vámszedők elé megfizetni a krajácárokat, amivel ezt a megalázó és méltatlan rendszert és botránysorozatokat a moralitás súlyával aláásnák.” “Éppen úgy érthetetlen volt számomra az is, miért viselik az alacsonyabb néposztálybel i e k oly türelmesen ezt a megaláztatást anélkül, hogy lépéseket tettek volna panaszaik orvoslása érdekében, hogy megpróbálták volna széttörni ezt a lealázó láncot, amely egyik polgárt elválasztja, megkülönbözteti a másiktól. Egyébként tudvalevő, hogy máshol is vannak a nemességnek előjogai, csak nem jutnak annyira feltűnő módon kifejezésre, mint Magyarországon és különösen ennél a hídnál, amelyen a gazdagok arannyal teletömött erszényeikkel fizetés nélkül mennek át, amíg a szegényektől sokszor utolsó krajcárját veszik el, ha át akar menni a túlsó partra.” Ugylátszik, hogy ez a Herr Kohl igen derék ember volt, akit, ha történetesen elélt-volna a náci korszakig, Hitlerék biztosan kivégeztek volna, mint ahogyan elpusztították azt a hidat is, amely először ütött rést azon a méltánytalan, igazságtalan és erköcstelen rendszeren, amit ez a német utazó ilyen élénk színekkel leírt s amiről, ta tanultunk is valamit a történelmi könyvekből, még sem sejtettük, hogy olyan aljas volt, mint a fenti sorok olvasása után látjuk. Ez a német utazó jól megfigyelte az uj hid építését is, amely látogatásának idején már javában folyt. Erről is igen érkönyvében. Úgy azt, valamint a dekes információkat nyújt a Lánchidra vonatkozó egyéb érdekes adatokat majd a jövő számban ismertetjük. ATOMTUDÓSOK KÍVÁNSÁGA PRINCETON, N. J. — Az ország legkiválóbb atomtudósai, élükön Einsteinnel, nyilatkozatot adtak ki, amelyben azt kérik, hogy Amerika és a Szovjet üljön össze tanácskozásra, mert ha a feszültség igy folytatódik, a világ két táborra szakad. Az ily szakadást pedig — mondja a nyilatkozat — csak háború követheti, amely civilizációnk végét jelentené. Diktátor Francora megint rásütött a nap, a fasizmus újraélesztésével mindinkább többet és többet hallat magáról. Most már biztosra veszi, hogy a kommunizmus leverésére összehozott uj világszövetségnek ő lesz a vezére.
