Bérmunkás, 1947. július-december (35. évfolyam, 1483-1508. szám)
1947-07-12 / 1484. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1947. julius 12. pott volna az újságoknál alkalmazást. Sietek ezzel azt is kijelenteni, hogy egyáltalán nincs szándékom La Giardia képességét lekicsinyelni,- csupán csak azt akarom még megállapítani, hogy képességéért a polgármesteri állása előtt, csak ugyanannyit kapott volna, mint az a sok újságíró és riporter, akik hasonló képességgel úgyszólván éhbérekért gürcölnek a nagy újságkiadó vállalatoknál. Az amerikai lehetőségek tehát adhatnak egyénileg nagyobb fizetést, sőt még oly szédületes arányban is, mely már nem is nevezhető fizetésnek, de tudást és nagyobb képességet azonban nem adnak. És erpől tett bizonyságot La Guardia is, amikor a múlt napokban előállt a “One Big Union” tervezetésel. Azáltal, hogy a meglévő szakszervezeteket akarja a saját magának vindikált terv alapján egyesíteni, mindazok előtt akik ismerik a “One Big Union” alapeszméjét, jól tudják, hogy hozzájuk ment La Guardia tervezeti részleteket kölcsönkérni, dacára annak, hogy erről elfelejtett említést tenni. Utóvégre a “One Big Union” eszméje nem uj dolog az amerikai közélet terén. Hosszú évtizedes küzdelmek vannak a hátterében melynek egyik része volt a szólás és sajtó szabadsági jog kiharcolása, aminek korlátlan gyakorlása még ma is a nagytőke oldalán van. A “One Big Union” valódi eszméje oly tiszta és a kizsákmányolás alól fölszabadulni akaró tömegek érdekének szempontjából oly magaslaton áll, hogy az ósdi szakszervezetek egyesülésénél azt emlegetni inkább csak megtévesztésre ad alkalmat. Nem akarom föltételezni, hogy La Guardia üyen célokat rejtegetne, de szó nélkül még sem lehet lenyelni, hogy az Egyesült Államok munkásmozgalmi történetének kötetszámra menő irodalmát, bárki is egyszuszra a papírkosárba dobja és mint valami uj föltaláló álljon elő, a “One Big Union” elméletének megcsonkított filozófiájával és azt a saját magáénak vallva, mint valami irodalmi hős tündököljön. Egyébként is az Egy Nagy Szervezetet illetőleg nem kell az amerikai munkásnépnek a “márkás” Írókhoz menni leckét venni. Ottvannak az IWW lapjai, angol nyelven az Industrial Worker, melyből a szakszervezetekbe tömörült milliók, köny- nyen megérthetik igazi teendőiket a One Big Uniont illetőleg, melynek fölismerésére előbb vagy utóbb, de rá lesznek kényszerítve. A gazdasági hatalom birtokosainak alázatos politikus cselédei, meghozták a politikai ítéletet, a munkásszervezkedés jogainak a megnyirbálására, a népmilliókat valóságos rabszolga sorsba szándékszanak vissza taszítani. De viszont ezeknek a törvényeknek a végrehajtása ellen, az ipari munkásságnak a kezében van a döntő erő, ha azt a helyes szervezkedési alap utján használja. > A helyes szervezkedési alap nem az egyesülésben, hanem a helyes szervezkedésben van Egyről-Másról :ELMONDJA : J. Z. A HALADÁS KERÉKKÖTŐI A Taft-Hartley “rabszolga törvény” javaslat amely az utóbbi hetekben oly izgalomba tartotta a szervezett munkásságot az egész országban, törvénnyé vált az elnöki vétó dacára és nem váltotta ki a munkásságból azt az akciót, amire meg volt az eshetőség. Ez a törvény kivételesen, nem csak a munkásmozgalom forradalmi ágát — sőt mondhatnánk azt kevésbé sújtja, mint a konzervatív irány követőit, mert annak számos kitétele van, amely gyakorlása ellen, mi forradalmi irányt követők évtizedek óta harcoltunk, de nem a legkielégitőbb eredménynyel. Ennek természetesen az az oka, hogy a konzervatív szakszervezetek ezen kitételeket “fontos” vívmányoknak tartották és lévén túlnyomó többségben, ez a felfogás mélyebb gyökeret vert az amerikai munkásság agyában, mint amit sikerült volna kiirtani számottevő eredménnyel. Ilyenek például többek között a túlságos magas beiratási dij, amely egyes szakszervezeteknél 100 dollártól 1,000 dollárig is megy és amely ellen mi. Industrial Workers of the World tagjai évtizedek óta harcoltunk, mert méltánytalannak véltük azt, hogy ha egy-egy munkás valamely iparban akart dolgozni, ily uzsora árat kelljen azért fizetnie. A másik ily kifogásolt gyakorlati tény a szakszervezeteknél a szervezet havidijának a munkáltatók által való levona- tása a bérekből — az úgynevezett “check-off” rendszer. Ugyancsak elitéltük mindig az úgynevezett “jurisdictiona- lis” sztrájkokat, a szakszervezeteknél gyakran megtörténik, amikor az egyik szakma^ úgy véli, hogy a másik az ő hatáskörébe tartozó munkát végez és sztrájkba szólítják tagjaikat a másik szakszervezet tagjai ellen. Többek között a Taft-Hartley törvény ezeket is tiltja, bár egészen más okból, mint azokat mi ellenezzük, de ha ezek gyakorlása megszűnne — a rabszolga törvény dacára is — a munkásság javára válna. Van azonban még egy kitétele ezen törvénynek, amely indirekt határozottan a munkásság javát szolgálja. Mint ismeretes az utóbbi évekmert a helyetelenül szervezett munkástömegek az egyesülés által is csak helyetelen erőt fognak képviselni. A One Big Uni- onba nem helytelenül egyesülni, hanem helyesen szervezkedni kell. Ez a lényeg kimaradt La Guardia újnak gondolt patentjából. De azért mégis a lehetőségek hazájában élünk és nyugodtan mondhatjuk, hogy az üres, lényeg nélküli dolgok érvényesülésére itt van a legnagyobb lehetőség. ben a szakszervezeteknél nagyon is gyakorlatba volt, hogy a munkáltatókkal kötött szerződésekbe befoglalták, hogy a szerződés érvényességének idején nem lesz sztrájk az iparban, vagy egyes telepeken, — az úgynevezett “no strike” fogadalom. Ez a fogadalom sok esetben sztrájktörésre kényszeritet- te egyes telepek munkásait, mert a szerződést “sérthetetlennek” tartották. Az uj törvény ugyan nem tiltja, hogy ez a fogadalom benn foglaltassák a szerződésekbe, de mivel az uj törvény a szerződés megsértéséért súlyos börtön és pénz büntetést helyez kilátásba, maguk a szakszervezetek kényszerülnek a jövőben az ilyen fogadalmat kihagyni a szerződésből, amelyek esetleg módot adnak a munkáltatóknak az uj I törvény alapján port indítani a | szervezet ellen. BÁR az uj törvény általános felháborodást váltott ki a szervezett munkásságból az egész országban és a jelek szerint a munkásság készen volt azt visz- szaverni a direkt akcióval, ennek elejét vágták a szakszervezeti basák. Amily tömegesen érkeztek a tiltakozások a kongresszus és az elnökhöz a törvény ellen, éppen oly tömegesen követelte a szakszervezetek tagsága a vezetőktől, hogy azonnal proklam áljának Általános Sztrájkot és egy kerék sem mozduljon, amig a kongresszus vissza nem vonja a törvényt. De mint a múltban mindig, úgy most is a szakszervezeti basák lecsapolták a tagság elégedetlenségét és a leghatározottabban ellenezték, hogy ily for- fadalmi cselekvéssel semmisítsék azt meg. Néhány százezer munkás ugyan nem vette figyelembe a vezérek parancsát és amikor a törvény érvénybelépésének hire elterjedt az országban, azonnal beszüntették a munkát, de ezen akció hathatósan csak a bányaipart sújtotta. A bányaiparban egyébként is esedékes volt az üzem lezárása a hét végén 19 napi vakációra, de több mint 200 ezer négy nappal előbb szüntette be a munkát tiltakozásul a rabszolga törvény ellen. Voltak munkabeszüntetések több helyen, ahol a szerződések megújítására a tárgyalások folyamatban voltak eredménytelenül ,s pár napon belül minden valószínűség szerint úgyis be kellett volna szüntetni a munkát, hogy a követeléseket kikényszeritsék, mint a hajóépi- tési telepeken és az élelmezési iparban és igy a törvény életbeléptekor szüntették be tiltakozásul az ellen, de egyébként érdemleges direkt akció nem történt a törvény törvénytelenité- sére. Mindig az volt a véleményünk, hogy a kapitalizmus leghatha- tósabb védvárát a szakszervezetek képezik és most erre ismét kézzelfogható bizonyítékot szolgáltattak. Pedig a tagság túlnyomó többsége készen volt a cselekvésre, mert miután minden indirekt eszközt fölhasználtak eredménytelenül, általános volt a vélemény, hogy most már csak a direkt akció segíthet, de mint mindig a múltban, a szakszervezeti basák most is közbeléptek, hogy az ily forradalmi lépést megakadályozzák. Mert a szakszervezeti basák nem tagadják meg múltjukat; ők ma is a haladás kerékkötői, mint voltak mindig a múltban. BOSZORKÁNY ÜLDÖZÉS A “boszorkányüldözés” mely a náci-fasizmus egyik leghatásosabb eszköze és a háború befejezése óta, mind hangosabb akkordokba megy újabb győzelmekről számolt be a közelmúltban. Mint ismeretes, ebben az alávaló gyűlölet hajszában az Egyesült Államok kongresszusa és kormánya egymással versenyezik, hogy melyik tudná a közvéleményt borzalmasabb mesével traktálni a “kommunista veszélyről” amely ezt az országot “fenyegeti”. A kongresszus alsóházának “Amerikaiatlan cselekedetek” vizsgáló bizottsága J. Parnell Thomas vezetése alatt minden bokorban “kommunistát” vél felfedezni és mint a barbár korszakban a haladás úttörőire igyekeztek rásütni a boszorkány bélyegzőt és máglyára juttatni, éppen úgy az “amerikaiatlan” bizottság minden haladó szellemű embert “kommunistának” bélyegez és ha máglyára talán nem is sikerül, de legalább is börtönbe szeretne juttatni mindenkit. Ez a bizottság a közelmúltban felfedezte, hogy a legveszedelmesebb fészke a “kommunizmusnak” Hollywoodban a film ipar központjában van és ha azt ki nem tisztítják, belátható időn belül az Egyesült Államok Szovjet Oroszország vazalusa lesz. Ezt a borzalmas veszélyt tetőzi az is az “amerikaiatlan” bizottság szerint, hogy a kormányhivatalok, de különösen a külügyminisztérium tele van “kommunistákkal” és azoknak minden törekvésük odairányul, hogy egyengessék az utat Oroszország részére. Az uj Taft-Hartley rabszolga törvénynek is van egy kitétele, mely megköveteli a szervezetektől, hogy minden évben egy nyilatkozatot adjanak ki, amelyben igazolják, hogy a szervezet vezetőségében nincsennek olya- nak, akik a “kommunista pártnak, vagy bármely más olyan szervezetnek tagjai, amelyek a kormány erőszakos, vagy bármily alkotmány ellenes eszközökkel való megdöntését hirdetik”. A kongresszus eben “boszorkányüldözési” mániájára Truman elnök rákontrázott, amikor nyilvánosan szólította fel a kormányhivatalok fej eit, hogy tisztítsák meg a hivatalokat a “kommunistáktól”. Ugyancsak utasította a Federal Bureau of Investigationt (a Szövetségi Vizsgálati Osztályt), hogy minden kormány alkalmazottat szigorú vizsgálat (Folytatás az 5-ik oldalon)
