Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)
1947-02-08 / 1462. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1947. február 8. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: EJgy évre .........................$2.00 One Year _____________$2.00 Félévre ............................. 1-00 Six Months ---------------- 1.00 Egyes szám ára ......... 5c Single Copy ---------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ------------ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, ___________Ohio under the Act of March, 3, 1879.___________ Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. ______________ _______ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Hamis jelszavak Még mindannyian élénken emlékszünk arra az országos méretű propagandára, amelyet a National Association of Manufacturers (NAM) fejtett ki a mult ősszel az árszabályozás megszüntetésére. Az újságokban közzétett oldalas hirdetésekben azt állították, hogy az árak emelkedését az árszabályozás okozta, mert akadályozza a SZABAD VERSENYT. Törüljétek el az árszabályozó törvényeket, visszaáll a szabad verseny és vége lesz a nagy drágaságnak, — mondották a kutyaszövetség vezetői. A nagy propagandának meg is lett az eredménye, az árszabályozást annyira megnyomorították, hogy teljesen hatástalan lett, majd megszüntették úgy, hogy ma már csak a cukor és a házbér esnek az ily törvények alá. Azonban ennek dacára a munkásasszony még mindig csak üres kosárral jön haza a fűszerestől, mert ha van is árunemü, az árak olyan magasak, hogy megfizetni nem tudja. Az árszabályozás megszüntetésének első következménye az áraknak újabb emelkedése lett. Aztán csak vártuk, hogy mikor jelentkezik már az a csoda erejű szabadverseny, hogy leszorítsa az árakat, de bizony hiába vártuk. Mert a szabad verseny első ténykedése az volt, hogy az árukat visszatartották. Mint ismeretes, az árucikkek egész sorozata tűnt el az üzletekből és amikor újból megjelentek, már jóval drágábban adták el a vevőknek. Hol maradt hát az a bűvös szabad verseny? Az árucikkek ily visszatartása, valamint az áraknak ily egyöntetű emelése azt bizonyítja, hogy a drága jó szabad verseny már nincs is, meghalt, vagy megfojtották azok, akik most a nevében követelnek maguknak mindenféle kiváltságokat. A modern ipari államokban a termelés annyira összetett és egymásra utalt, hogy abban a szabad versenynek már nincs helye. A különböző ipari szövetségek, trösztök és kartelek nem tűrik meg a versenyt. Nézzük csak példának az automobil ipart, amelynél állítólag számos nagy cég versenyez egymással. És mégis az ugyanazon klasszisu gépek árai azonosak. Ha pár dollár különbség van közöttük, azt a felszerelési különbség okozza. És igy van ez minden más, — jóval egyszerűbb árucikkeknél is. Amig tehát a maximális árakat megszabó állami árszabályozást eltörülték, addig a minimális árakat fentartó trade árszabályozás megmaradt. A szabad verseny tehát csak olyan mithikus fogalom, mint maga a “free enterprise’’, amelynek védelmére sorakoznak fel azok, akik lefoglalták maguknak a termelést. Lapunk más hasábjain közöljük Justus Ebert munkástársunknak pár nappal halála előtt irt utolsó cikkét, amelyben kimutatja, hogy a termelés igazgatása miként összpontosul mind kevesebb és kevesebb kezekben, így láthatóvá lesz, hogy a free enterprise fentartását is azok követelik leginkább, akik kisajátították a termelést és ezzel valójában kivégezték azt a free enetrpriset, amit a nagyközönség általában ért ezen fogalom alatt. “Szabad verseny”, “free enterprise” és hasonló egyéb jelszavak már csak olyan képzeletbeli fogalmak lettek, amelyeket odadobnak a nagy közönségnek, hogy rágódjanak rajtuk, amig azok, akik mint a védelmezői szerepelnek, mint idejét múlta dolgokat, már régen kiküszöbölték termelési rendszerükből. Minimális munkabér A munkásellenes törvények hozásával igen elfoglalt kongresszushoz újból benyújtották szenátor Peppernek azon javaslatát, hogy a hivatalos minimális órabért fel kell emelni a jelenlegi 40 centről 75 centre. Természetesen a jelenlegi munkásellenes hangxdat nem igen nyújt reményt arra, hogy ezt a javaslatot csak tárgyalják is. A lapok is szeretnék elhallgatni az egész dolgot és azért a törvényjavaslat benyújtásáról nem sok szó esett. A kongresszus és a napi sajtó osztály jellegét mi sem mutatja jobban, mint ennek a kérdésnek az eltussolása. A Department of Labor kimutatása szerint a múlt évben a vizsgálat alá vett iparvállalatoknál minden öt közül egy valami módon megsértette a “Fair Labor Standard’’ törvényeket, amelynek keretébe tartozik a minimális órabérek megszabása is. L. Metcalfe Walling adminisztrátor jelentése szerint csupán azon iparvállalatok, amelyeknek könyveit átvizsgálták, az elmúlt év első felében 271,000 munkást 13 és fél millió dollárral károsítottak meg, mert nem fizették az előirt minimális órabéreket, vagy nem fizettek túlórái béreket, amit a törvény értelmében fizetni kellett volna. A jelentés szerint az ily cégek legtöbbje a déli államokban működik. Walling hivatalnokai azt tapasztalták, hogy igen sok kisebb iparvállalat nem vezette a könyveit úgy, hogy az inspektorok meg tudták volna állapítani a törvényszegéseket. Noha a törvény elrendeli a szabályos könyvvezetést is, az ily csaló munkáltatók úgy okoskodtak, hogy a hibás könyvvezetésért csak megrovás, vagy legfeljebb kis büntetés jár, amig a fizetések visszatartásáért, amit a hibás könyvvezetéssel takarnak, nagyobb büntetést kapnának. Azonban ennek dacára az inspektorok megállapították, hogy a déli államokban minden öt munkáltató közül egy nem fizette meg a 40 cent minimális munkabért alkalmazottai egy részének. Ez azt jelenti, hogy az ilyen munkások kevesebb mint 800 dollárt kerestek évente. Mr. Walling szerint a jelenlegi 40 centes órabér az 1938-as viszonyokhoz átszámítva csak 28 centet ér. És mégis több millió munkást kényszerítenek ólján életszínvonalra, amit ezzel a keresettel lehet elérni. A jelenlegi kongresszust ez a dolog nem érdekű! Amerikai törvényhozók Ha már a kongresszusról beszélünk s megemlítjük, hogy a honatyák nem törődnek az alacsony keresetű munkások sorsával, akkor újból rámutathatunk arra is, hogy a szenátorok és a képviselők legtöbbje igen gazdag ember, akiknek a különböző ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi vállalatokban nagy érdekeltségeik vannak. Pár héttel ezelőtt szóvátettük Homer E. Capehart, Indiana állam egyik szenátorát, a munkásellenes törvényjavaslatok egyik szerzőjét, aki azzal dicsekedett, hogy ő maga is nagy munkáltató, tehát a tőke és a munka viszonyának a megszabásánál “szakember” s igy alkalmas törvényhozó. A törvényhozási tisztségnek ily szemérmetlen kihasználása a saját érdekeik szolgálatára arra késztette a miüt évben az egyik liberális képviselőt, hogy a kongresszusi könyvtár utján megvizsgáltatta a honatyák gazdasági érdekeltségét. Ezt a vizsgálatot most hozták nyilvánosságra s valóban meglepő adatokat tár fel. Ezen vizsgálat szerint a szenátorok között 62 ügyvéd van, akik legtöbbjének valamilyen összeköttetése volt a nagy korporációkkal) 10 maga is gyáros, 10 újság tulajdonos, 2 bankár, 2 tanár, 4 professzionális politikus, 1 admirális, 1 fogorvos, 1 színész s 5 földbirtokos volt közöttük. így tehát a 96 szenátor közül 89-re lehet azt mondani, hogy közvetlenül érdekeltek valamilyen olyan vállalatban, amelyekben munkások dolgoznak. Az alsóház tagjai között 240 ügyvéd szerepelt. Azonban itt is helyetfoglalt 48 gyáros, 24 ujságtulajdonos, 16 bankár, 15 nagy- birtokos, akiket a saját érdekeltségeiknél fogva ki kellene zárni a törvényhozásból. Az is érdekes ebben a jelentésben, hogy éppen a legreakciósabb törvényhozók, mint például szenátor Robert A. Taft is, bírnak a legnagyobb gazdasági érdekeltségekkel. * így igazán joggal kérdezhetjük: Mit várhat a munkásság az ilyen törvényhozóktól?! ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szerveződnek. birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosulása a szakservezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegitik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ima tévhitet hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis oiykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai he- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A RER. RENDSZERRELP A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel ar aj társadalma »zerkezetét építjük régi társadalom keretem beirt!
